2014/06/28

Építész vagy kertész? Avagy szilvafán nem nő banán.

Kemese Fanni blogjában szóba került a kérdés és mivel On Sai is megválaszolta, íróbarátok közt dívik a módszertan kiteregetése. Napokig gondolkodtam ezen, melyik típus a jellemzőbb rám. Fura, mert mindkettőnek vannak előnyei is meg hátrányai is. Szerintem.
No, de kezdjük azzal, mi is ez a kertész- építész, mint alkotói folyamat. On Sai azt írja - nem veszem át szó szerint -, hogy a kertész, élni hagyja az elültetett magot. Nézzük csak, mi lesz ebből? Hagyja, hogy az ötlet alapjaiból kinövekedjen és hatalmas növénnyé fejlődjön, ami aztán nem más lesz, mint maga a mű. Ezt abban a tudatban teszi, -jobb esetben-, hogy az elültetett mag, amennyiben az szilvafa volt, akkor azon majd szilva terem, és nem akarja, hogy banánok lógjanak róla. No, ez a legnagyobb hibalehetőség, hogy bizony némely kertészek, főként amikor kezdők ugyebár, az elültetett szilvafán váltig állítják, ők bizony banánt szüretelnek. Nos, ez a mű teljesen inkoherens és megbukik. Szilvafán nem nő banán.
No, de aki eljut a szilvatermésig, az bizony sikerre és megjelenésre is ítéltethetik. Aki tehát banánt akar szüretelni, ültessen olyan magot, amiből az lesz. Ez minden, nincs más követelmény.
Aztán ott van a bizonytalan kertész. Ez a másik komoly probléma a kertésztípusoknál, a dzsugelszindróma. Amikor a legkisebb hajtás is elvadul és a lelkes kertész élteti, locsolja, képtelen rá, hogy egyetlen ágat is lenyessen a cuccából. A szilvafa körülnő mindenféle más sallangokkal és nemhogy teremni nem tud, de a dzsungel közepén el is veszik a szerencsétlen. Még az sem látszik, nem-e banánok lógnak róla. Upsz! Nem, nem hanyag ez a kertész, csak bizonytalan. A sallangokat és vadhajtásokat kíméletlenül ki kell vágni, hogy ne szívják el az erőt a büszke szilvafától. Az eredmény briliáns is lehet, és igazán egyedi.

Az építész kicsi téglák tömkelegéből tervez, szerintem. Látja a nagy egészet a lelki szemei előtt, magas templomot, büszke katedrálist álmodik, aztán már lehet egy egész várost. Végül nekilát. Meglévő téglái a kezdetek kezdetén igazi kincsek, jajj hát sokat kutatott érte, szépen egymásra helyezi őket, épül a mű. Ez a legkönnyebb már, gondolja -pedig ez nagy hiba. Elkészül, de az épület nem több ócska, düledező kunyhónál, pedig milyen sokat tervezte. No, de nem ilyennek képzelte, az álom egy katedrálisról szólt, és nem egy kunyhóról. Ez azonban még a jobbik eset, amikor meglátja mit művelt, mert van amikor a helyzet sokkal rosszabb. Van, amikor az építész katedrálisnak látja az ő düledező kunyhóját, és nem érti mások miért nem látják munkája nagyságát és minőségét! Amikor ő a zsenik zsenije -főként kora megértetlen zsenije. A világ miért nem látja, hogy ő márpedig az és punktum! Meghagyják hitében. Ám egy napon amikor felébred, látja, hogy lefoszlik a fal, a festett ikonok, kiüresednek, a lemálló malter és az elillanó álomkép alatt hirtelen megpillantja értéktelen, aprócska, összetákolt kunyhóját. Elszégyelli magát. És azt mondja, ezt hogy tehettem? Szétszedi a téglákat és szigorúan kiválogatja, észreveszi, hogy nem használt habarcsot, ami pedig a koncepció alapja. Hűha! Munka újraindul. Nézzük. Mi kell még? Gerendák. Jé, olyan is van? Cserép -erről korábban sosem hallott. Egyre lelkesebb, végül már ott van minden, ami egy katedrálishoz kell, lassan kettő is kijön belőle. Félve újratervezi, és ezennel nem becsüli le magát az építkezés folyamatát, pontosan megtervez mindent. Mikor hol mennyi habarcsot, melyik téglát használja. A ház felépül, és már sokkal jobb. Nagy, hideg termek vannak benne, amiben fázik. Hiányoznak belőle a növények és az élet. Görcsbe rándul a gyomra és újra munkához lát, ezennel már nem tervez újra. A katedrálisa csontváz, amire életet hord, és elkészül a végső mű. Ha elkészül. Ha képes egy templomba melegséget varázsolni.
Már nem hiszi zseninek magát, már sokkal szerényebben méregeti kis templomát, amit úgy érzi, hiába tervezett meg olyan jól, mindenhol kilóg egy kis vakolat, vagy görbe a fal, vagy a torony, vagy a padló. Egyre csak a hibákat látja, mindazt, amit megtervezhetett volna, de nem tette. Jobban kell. A következő jobb lesz. Mások pedig csodájára járnak -akár. :)

Ami pedig engem illet. Nos, mindkét katasztrófát megéltem. Mindkét dzsungelt megjártam. Kedvelem a stabil téglaelemeket, amiket használhatok -történelmi tények-, szeretem a magokat, amiket elültethetek - karakterek-, a habarcs nagyon fontos, hogy összeálljon mindaz, amit szeretnék- nyelvi elemek és a szöveg minősége-, életet lehelnék mindezekbe -párbeszédek és frappáns leírások-, valamint van itt a végén még egy fontos elem, -vagy talán több is-, hogy a történettel, amit elmesélek, a világgal, amit építek, mondanék valamit -gondolat tartalmassága. Így hát, ha mondhatom ezt, mert nem szeretem a szélsőségeket és persze senki sem ír csak kertészként, vagy csak építészként, valami hibrid fázisban vagyok és akár változhatok az idők folyamán, ahogy eddig is. Talán lehetséges, hogy a kombinációkban is billen a belső egyensúly. Talán vannak olyan templomépítők, akik katedrálisaikat növények közé helyezik és így töltik meg élettel, ablakaikba is virágot ültetnek. És az jó! Talán vannak a kertépítők, akik szilvafáikat átgondoltan, téglából megépített oltárra ültetik. És az is jó! Én immáron ez utóbbinak hiszem magam. Hogy kívülről ki milyennek látja a végső művet, az már egy újabb nagyon érdekes téma, amit az irodalomtudomány majd a maga leleményességével felkutat.
Szóval kertépítő... :) Ebben van a legtöbb örömöm. De a lényeg az elkészült mű :)
Megjegyzés küldése