2016/06/13

Gondolatok a történelem meg a regényírás körül...

...mindig vannak, jó sok, hatalmas káoszban és dilemmákkal, picit csacsogok most erről.

A Könyvheti események után ezek most frissebbek és mozgékonyabbak bennem, így azt gondoltam, hogy beszélek róluk egy kicsit, hogy tisztuljanak le.


Vagyis ez most nem egy bővebb élménybeszámoló lesz, inkább afféle írói ars poetika-kiegészítés.
A minap megosztottam a Facen egy cikket, amit Harmat Árpád Péter írt - kedvelem az írásait-, arról, hogy a történelem nem fekete-fehér, Tóth Krisztina egy interjúban pedig arról beszélt, hogy óriási elbutulási folyamatnak vagyunk tanúi a társadalomban, ráadásul felütötte a fejét ismét a kettős beszéd, az ironikus kétértelműség, ami annak idején a Kádár-rendszer afféle titkos kommunikációs csatornája volt, az a fajta, amiben mindenki értette a kimondatlan dolgokat is. Érdekes folyamatok ezek, hiszen soha az emberiség még nem tudott olyan sokat a történelméről, mint manapság, soha olyan éles ésszel és széles látókörrel nem rendelkezhettek széles társadalmi rétegek, mint manapság, és mindezt szabadon. Elvileg. Közben pedig önként áldozunk időt pénzt energiát a butulás oltárán. Furcsa ez így összerakva, nem igaz?
Én nem ítélek el senkit, hiszek benne, hogy mindenkinek joga elkövetni a saját hibáit és tanulni belőlük, nagyobb bajnak találom azonban, hogy a hibákat manapság beismerni és önismeretté tenni, valahogy nem megy, inkább afféle másra kenegetés folyik, amitől a hiba újra előjön és újra terheli az alanyt. Picit össze kéne szednünk magunkat ekkora lehetőségek mellett, amikben élünk.
Visszatérve a történelemhez, ami ugye nem fekete-fehér, mindössze annyit jelent ez, hogy a történelem nem lehet és soha nem is volt egzakt tudomány, aki ezt várná el tőle, az bizony szűk látókörbe szorult, de tudomásul kell venni azt is, hogy ugyanakkor igenis tudomány, sajátos belső koherenciával és olyan törvényszerűségekkel, amikkel kutatni kell a múltat és bizonyos időközönként újragondolni. Ez a munka eléggé el van hanyagolva és rendszeresen aktuálpolitikai áldozattá válik. A történelem képlékeny és rendkívül izgalmas, ha komolyabban belenézünk a múltba, olyan jelenségeket látunk, amiket mai fejjel nehezebben értünk meg. Másfelől manapság jutunk el oda, hogy egyes jelenségeket komolyabban tudjunk értelmezni a saját kontextusaikban. Ezzel pedig csak azt akarom mondani, hogy mindig van következő lépés, ami visz valahová és mindig vannak olyan részletek, amiket talán azon a napon értünk meg, ami ma virradt ránk. Ez egy közösségi, mentális munka, lelki feldolgozás és értelmi boncolgatás, a világba belevetettség megértésének folyamata, egy olyan igény az értelmiségi ember számára, ami alapvető a létéhez. Egyszerre képes reflektálni egyénre és közösségre is. Ide kapcsolódnak be a művészetek és kreatív emberek tevékenységei is, egy homályos fogalomba, ami nem szól másról, mint az embernek lenni értelméről. A semmiből valamit csinálás igényéről, a nagy hagyománykörök kiegészítéséről és az abba való jelenbe vetett becsatlakozásról. A művészek mindannyian adni akarnak magukból egy nagy egészhez, abban hisznek, hogy ezzel az emberiség több lehet, mint előtte volt. És ez bizony a "legkisebb" alkotótól a "legnagyobbig" mindig megvalósul. Nehezebb kérdés az, hogy van, ami végül elfelejtődik és csak a legjelentősebbekre emlékezik az utókor.
A történelem az emberiség emlékezete, az amit most gondolunk róla, valójában semmivel sem igazabb, mint amit száz éve gondoltak róla, hiszen nem a történelemről árulkodik, hanem valójában rólunk. Visszahat, amit kimondunk, amit keresünk, kutatunk, minket fed fel most a jelenben és nem a múltat egy objektív igazságban, mert azt nagyon nehéz és hosszú folyamat megragadni és tudományos módszerekhez kötött, ami lássuk be csak a tudomány művelőinek jogköre. Ez az alázat de sok hobbitörténész ködevőből hiányzik.  Az, ami érdekel minket, meghatároz és vezet egy bizonyos úton és segítséget nyújt abban, hogy közösségekként is újraértelmezzük magunkat.
A történelem számomra szent és sérthetetlen, de nem rögzült, megismertem annyira, hogy tudjam, sokak hatalmas munkával tálalták elém az életem folyamán és ez tiszteletet ébreszt bennem, de egy percig sem hiszem, hogy ne lenne jogom bizonyos dolgokat megkérdőjelezni, vagy kritikus szemmel szemlélni. Mégsem mantrázok tudománytalan ostobaságokat a saját szám ízére, mert ezt nem tehetem meg sem emberként, sem íróként. De egy dolgot tudok biztosan, néha az egymásnak ellentmondó adatok, amiket nem szabad tényekként tekinteni, könnyen omlanak. A történelem olyan, mint egy gigantikus kártyavár, ha az alapoknál elmozdítunk egy lapot, összeomolhat az egész rendszer és azt hiszem, sokan emiatt fel is adják azt a munkát, azt a mentális fejlődési folyamatot, amihez segítséget nyújt, míg mások megrögzötten ragaszkodnak az utolsó laphoz is. Ebből is látszik, hogy amennyire szubjektív élményt nyújt egy regény, vagy egy vers, ami az emberi lélek mélyén kel életre a befogadáskor és amiről így nehéz is kifelé beszélni, úgy a történelem is egy nagy műalkotás, ami egyes esetekben ugyanilyen szubjektív élményként kel életre bennünk. Mert így tudjuk befogadni.
A történelem tehát nem szentírás, a szentsége bennünk áll, és a felelősségünkben iránta és mások iránt.

Időnként kapok visszajelzéseket Bizáncról és eltűnődöm, vajon hányan veszik észre azt a gigantikus munkát, amit beletettem, és azt veszem észre, hogy azoknak is feltűnik, akik egyébiránt nem túl járatosak a témában.
Úgy akartam megírni, hogy mindenki megtalálja benne a számára a szubjektív élményét onnan, ahol nézi, van azonban, akinek ez sok. Van, akinek a történelmi regény azonos az ifjúsági kategóriával, pedig nem az. Ebben az értelemben a történelmi regény most különleges forradalmat él. És ebben az értelemben hatalmas fejlődésen is megy keresztül, amire úgy vélem akkora szükség van, mint egy falat kenyérre. Ennek bizony nyoma lesz és ez a hatás remélem még jó ideig azokat a szabadon író történelmi regényírókat, akik szívükből dolgoznak, a szárnyára emeli. Ez az, amit a Hunyadi sorozatnak köszönhet majd az irodalom. Az a tér, amit megnyitott, fontos és mintha levegőhöz jutna egy fuldokló, olyan erős fellélegzést jelent.
Nem véletlenül írom ezt. Hiszen ebben a térben dolgozom most, és ezért a lehetőségért örökké hálás leszek Bán Mórnak.
Bizánc szabadon született. Aki azt feltételezi, hogy a fikcióim komolytalanok, mert nőiesek az nagyot téved -felhívom a figyelmet, hogy az emberiség fele nőből volt, van és lesz. Bizánc egy kőkemény összevetési munka eredménye és bár a fikciók benne vannak, azt szeretném megvilágítani, hogy akár így is lehetett volna, nincs adat, sem mellette, sem ellene szóló bizonyíték, ami azt mondaná, abban az életszerű környezetben ez nem lehetett így. Ezeket a regény végén a szerzői jegyzetben megjelöltem.
Bizánc kalandregény, intrikákkal tűzdelt, összetett karakterekkel dolgozó folyam, amiben benne vagyok és tudom, hogy majd hosszú évek múlva egy külső szemmel nézve is rendkívül büszke leszek rá.
Közelebb akartam hozni egy elveszett világot, aminek a hatásával ma itt ebben a kultúrában egyszerűen nem vagyunk tisztában, ezzel folyton szembesülnöm kell és még mindig fáj.

Bizánc tehát egy célkitűzés a részemről, és pár passuthi gondolat folytatása, amit első pillanattól kezdve afféle ars poetikus örökségemnek érzek. 
Mindezt azért mondtam el, hogy aki találkozik Bizánccal, a kezébe veszi ezt a gyönyörű kötetet és elolvassa, ne dőljön be a romantika kínálta kényelemnek, érezze a súlyát is, nem a grammokat, hanem sok olyan gondolatot, amik a felszín alatt futnak, és amikben sok munkám van.
Nőből vagyok, máshogyan gondolkodom és más dolgokat tartok fontosnak, mint általában a férfi kollégáim, amit úgy hiszek, hogy nem baj. Hiszen barátsággal megférünk egymás mellett, kedveljük és tiszteljük egymás munkáját. Minden történelmi regény mentalitása az íróból fakad, de az anyag, amivel dolgozunk, minden élő emberre vonatkozik és mindenkinek szól.
A történelem éppúgy szól nőknek, mint férfiaknak nőkről és férfiakról egyaránt.

Picit filozofikus lett ez a bejegyzés, és pöppet mintha szentimentális hangulatba kerültem volna, de remélem átjött, amit mondani akartam :)
Most pedig megyek írni Bizánc folytatását, ami azt hiszem, nagy meglepetésekkel lesz tele...



Megjegyzés küldése