2016/07/05

Az író meg a regénye...


...olyan mint egy viharos párkapcsolat, szimbiózis a szereplőkkel, a történésekkel és egy másik élet.

Olykor katasztrófa minden, nem jönnek a szavak, vagy ha igen, nem elég jók, az írón eluralkodik valamiféle különös türelmetlenség, a még csak ennyi van? Miért nem haladok? Mit tegyek? Hová forduljak? (Külső segítségért.Sehová egyébként, mert a megoldások bennem vannak, legfeljebb csak pletykálkodni tudok róluk és spoilereket elsütögetni.)
Aztán minden annyira összezavarodik, hogy a külvilág szemlélése közben nem jár más a fejemben, mint az a kérdés, mi legyen a következő jelenet? Ám a kérdés ilyenkor nagy hiba. Mert soha nem ez a kérdés, sokkal inkább az, mi legyen a következő mondat?
Aztán ilyenkor félálomban forgolódva, amikor már a napi penzum után sikerül letenni a tollat hajnal kettő körül, hirtelen megérkezik az a bizonyos nagyon következő mondat. Takaró ledob, ágyból kiugrik, gép bekapcsol, és írom. Aztán megint semmi. Alvás, besüllyedek a szereplőim közé ismét, és hagyom szusszanni őket meg magamat is.
Miközben a gondolatok mélységesen kavarognak, és lecsapódnak a koponyám belső falán, mint a pára az üres klisék és mondatok, akkor már alakulok. Akkor ezeken már sikerül valamelyest legalább felülemelkedni. Még készülök a nagy eseményekre, még gyúrok, erősödök és kibontakozik egy jelenet, amitől váratlanul és hirtelen sokkal nagyobb érzelemlöketekkel kezd el dolgozni a gyorsabban verő kis szívem. Ez az, mondom magamban, pedig egy nappal korábban még nem tudtam, hogy ezt meg fogom írni, és hogy így. Ez egy darabig lelkesít, de nehéz nem beleragadni a szép jelenetekbe. Túl kell lépni, gyerünk, tovább!
A szereplőim külön utakon járnak és csak kapkodom a fejem, mert mind szerepelni akar, de közben nekem kell benéznem a sátrakba, nekem kell hallanom, amikor titkosan összesúgnak, vagy épp elvonulnak a bokrok alá egy kicsit kamatyolni. Fura, ahogy látom őket, és szeretem mindet.
León például most esett pofára egy kamillavirágos fűkupacba, letép egy szálat, majd odanyújtja az ellenfelének, hogy izé, igazából csak udvarolni akartam. Sosem hittem, hogy ő ilyen volna, és közben ilyen. Ő akarta és már nem én. Szerencsére én már rég eltűntem, csak lebegek fölöttük egy éterben és figyelem őket.
Szóval szeretem a szereplőimet, szeretem ezt a világot és csata előtt be kellene világítanom a tragédiákat, egy csomó személyes tragédiát. És fájnak, mert mindet átélem, de amikor öröm is van, azt is.
Annyi szörnyűség van. Annyi gond. Annyi baj. Annyi fájdalom, a lélek ezt viseli mindvégig, amikor a történések futnak, és elképesztően nehéz visszatekintve nem megbántódni, amikor ezt a munkát egy külső szemlélő (olvasó) meglegyinti egy "nem tetszett"-el. Persze nem kell megfelelni mindenkinek, ez mindig is rendben volt. De azt, ha valakinek nem tetszik egy regény, vagy bárki alkotása, és ugyebár ehhez mindenkinek joga van, mégis úgy érzem, illik valamiféle tisztelettel kinyilvánítani ez iránt az elképesztő munka iránt. Eddig meg is kaptam ezt a tiszteletet azoktól is, akiknek egyszerűen az ízlésvilágába nem illett a könyv és ez jó.
Persze megeshet, csak én vagyok túlérzékeny, én süllyedek el  ennyire a történeteimben és én vagyok ilyen ostoba, hogy beleteszem a szívemet is. De úgy érzem, most és talán mindörökké is, hogy másképp nem tudok. Lehet írni iparosként is, hogyne, de nekem nem megy az. Nem tudok könnyedén legyinteni a szereplők szenvedései fölött, vagy ha mindenüket elveszítik, ha betegek, ha nincs kilátásuk, nem tudok nem nagy összefüggésekben és folyamatokban gondolkodni, hogy legyen négy szereplőm összvissz és őket kibontakoztatva mutassak valami egyszerűt. Szenvedek velük. Egy iparosnak ezek a lelki munkák úgy vélem, nem olyan mélyek és puszta eszközként tekint a lehetőségeire meg a karaktereire. Én élőként érzem őket.
És jól bánni az írói eszközökkel remek dolog.
Számomra például Martin mutatta meg a GoT-ban, hogy a szereplőkkel lehet sokféleképpen bánni. Lehet őket dróton ráncigálni a motivációkkal, lehet az olvasóra (nézőre) úgy hatni, ahogyan ő akar, lehet megmutatni veszteséget, vereséget és diadalmas győzelmet, de ezt úgy érzem, kőkemény iparosként tette, saját szórakozására, mintha azt élvezné. Mintha azt mondaná: Édes kedves fogyasztóim, nincs nektek rendesen készen az idegrendszeretek, magasan az ingerküszöbötök? Akartok valami durvát? Hát akkor ezt így játsszuk le, és kinyúl, a könyvből, filmből egyaránt és megüt. Olyat húz be, hogy csak nyekkensz.
Erőszakként élem meg. És nem kedvelem az erőszakot semilyen formában. Az élet szebb annál, hogy ne harcoljunk az erőszak ellen. Minden szinten.
Visszatérve Martinhoz, egy dolgot tanultam tőle, elmondom mi az: azt az egyet tudom, hogy így nem akarok soha történetet írni. Hiszek benne, hogy van más út a katarzishoz. Hiszek benne, hogy Bizánc második részében képes vagyok egy másik úton éppolyan keményen, de mégis nagyobb és érzőbb szívvel, a befogadóim felé sokkal nagyobb tisztelettel megmutatni egy olyan történetet, ami legalább ennyire jó. Erőszak nélkül, anélkül, hogy kinyúlnék a lapok közül és lekevernék egy nagyot az olvasóimnak.
Tartalékolok ezt-azt a harmadik részre is, és nincsenek illúzióim. Követem a történelmi vonalat, hiszen ehhez készítettem elő mindent. De egy dolog még mindig nem jó. Nem haladok elég gyorsan, úgy értem szeretnék gyorsabban írni. De most nem tudok.
Azért is írtam meg ezt a bejegyzést, hogy bemelegítsek, és igaz, van határidőm, igaz, alakul a sztori, és igaz, igyekszem, de a történetem él.
A gyerek se nő gyorsabban az imától.
Ugyanakkor szurkoljatok nekem, hogy készen legyek időre. Mert lehetséges :)



Megjegyzés küldése