2016/11/06

Ötletelés stádiuma


Nem is olyan régen, még a nyár végén gőzerővel írtam Bizáncom -én már csak így nevezem-, második részét. Visszagondolva egy irgalmatlan feladatot végeztem el, a számomra legnehezebb részekkel.
Ahogy emberekként másmilyen személyiségek vagyunk, úgy látom, ez írónként is eléggé színes palettát mutat. Ami engem illet, a történetek közepével mindig szubjektív gondjaim vannak. Mindenfélék. Most arról szeretnék írni, milyen volt ez, valamint, hogy a legújabb könyvbemutatóm előtt két héttel hogy érzem magam. Nem jól és egyben nagyon jól is. Egy könyv megjelenése születés. Egyszerre gyötrelmes és felemelő.
Nos, az írás nekem vitriolos lelki tevékenység. Hasonlít az olvasói élményhez, de van két momentuma, amiben sokkal eltérőbb. Egyfelől én döntök, merre menjen a történet és nem egy író gondolatmenetét követem, vagyis enyém a felelősség. Itt szoktam meglepetéseket okozni az olvasóimnak, mert elég egyedien vezetek történetet, gyakran valami más sül ki abból, amit várnának és ez jó, ebben sok munkám is van. A másik, hogy sokkal intenzívebben élem át az érzéseket írás közben, mint amikor olvasok. Erre nagyon kell is figyelni. Mert lehet, hogy ami nekem katartikus írói élmény, az olvasónak nem lesz az. Figyelembe kell vennem, hogy tudok hatni a szavakkal, közvetíteni, de a bennem zajló folyamatokból csak annyi látszik, amennyit rögzítek is. Ezt nagyon tudatosítanom kellett a Zöldszemű írásakor, mert a bonyolult folyamatokat egyszerű történések összefűzésével ábrázolni bizony nem könnyű.
Ugyanakkor Bizánc második része nem egy diadalmenet. Anasztázia élete tele volt árulásokkal és a világ, amiben élt, kegyetlen volt. Iszonyúan szenvedtem ezektől a kegyetlenségektől, részben azért is, mert benne voltam a szereplőim bőrében. Velük voltam abban a magányos szférában, amiben a való életben mindig magányosak vagyunk. Velük voltam, fogtam a kezüket, amikor féltek, amikor véreztek, ha haragudtak, ha szerettek.
Életem egyik legkatartikusabb és legkínzóbb élménye volt megírni ezt a regényt. Ez a teljes történet közepe volt, egy olyan szakasz, amiben ráadásul koncepciót is váltottam és a regény bizony hatalmas meglepetés lesz, ami a dramaturgiát illeti. Olyan mélységekben lavíroztam, hogy csodának tartom, ki tudtam kecmeregni a saját történetemből, és mire végeztem, minden apró részlet pontosan oda került, ahová kellett. Szenvedtem és imádtam is. Mégis talán pont ezért büszke is vagyok rá. Hogy megcsináltam, hogy összefűztem és hogy az eddigi visszajelzések szerint célba is értem vele abban az értelemben, hogy pontosan az lett belőle, amit akartam.
A második rész a történet közepe, szükségszerű, hogy a szereplők egy része, főleg a főszereplő egy bizonyos síkon elbukjon. Hogy aztán jöhessen a talpra állás, a "de mégse" fordulat. Hogy kezdjen kiforrni egy összetett személyiség változásainak és lelki munkáinak a végeredménye és forduljon, csak még forduljon maga a világ, még egy kicsit és még. Aztán új színben tűnjön fel. Megforgatni egy teljes világot nem könnyű, de rajta vagyok és már látom a folyamat végét is.
Szándékos volt az a húzásom, hogy a komolyabb és politikai síkon is beszédes  magyar vonatkozásokat a harmadik részbe szorítom át. Ebben az értelemben a hangsúly a harmadik részben elsősorban Kagan vezérre kerül, ő lesz benne a legtöbbet, körülötte fordul meg az a világ, amiben leszünk és ő az, akire egész eddig vártam,egészen idáig ő forgott a történet körül, hogy most rajta forduljon meg az egész.
Szép fekete sasom, már alig várom, hogy szálljon.

A könyvbemutató előtt éppen a fent leírtak miatt másfelé járok. Amikor befejezek egy regényt, az egy kegyelmi állapot, de nem tart sokáig.
Távolról zaj közelít és jönnek szépen az új ötletek, jelenetek, még álmomban is mozdulatokat, karaktereket látok és beszélnek, viaskodnak egymással, ők akarnak következni. És az ötletek forronganak a mélyben, dolgoznak, tolakodnak. Örülök nekik. És egyben a frászt hozzák rám. Remélem kellő ütemben tudom felszínre hozni őket és nem nőnek a fejemre. Az ötletelés stádiuma erősen káoszos és bizonytalan pihenőidő, amiben árgus szemmel figyelem, mit is írjak meg a következő lépésben. Öt regény, több novella és négy forgatókönyv izzik a kezem alatt a legkülönbözőbb figurákkal és például imádom, amikor a harag démona, Andras leül egy kövön a pszichopata Nánásim mellé, és elbeszélgetnek egymással. Vagy ott van Kagan és a hunjai, erősen érdeklődnek a sorsszövők dolgai iránt. Vagy ott van Anasztázia Georginával, ők meg imádják a sebességet és ha nem figyelek, tandem ugrani fognak mindjárt.
Szóval ez itt az őrület legszéle... :)

Jó érzés befejezni egy regényt. És katartikus lesz befejezni egy trilógiát, egy ilyen iszonyúan hosszú regényt, amiben továbbra is nő a tét. Én már itt járok lélekben és gondolatban, a második rész, csupán eleme annak, amit csinálok. A következő lépés Bizáncom lezárása lesz, ha a csajok leejtőernyőztek az égből...

Bezárul egy ajtó, megtörténik a szerkesztés, kialakul a könyv és huss, elrepül, ki a nagyvilágba, én meg csak nézem, hogyan boldogul. És büszke leszek rá, akkor is, ha idő kell neki, míg sokakhoz eljut. Minden olvasójára büszke leszek, akik kirándulást tesznek velem ebbe a világba rajta keresztül. És minden gondolatra büszke leszek, amit létrehoz.
Nemrégen olvastam egy cikket, egy üzleties gondolkodású férfi jegyezte meg, hogy ma Magyarországon kész anyagi öngyilkosság regényeket írni. Parafáltam, nem tudnám szó szerint idézni, de az volt a lényege, hogy anyagilag nem éri meg írni.

Ezzel vitatkoznék. Megéri, de elsősorban nem anyagi javakért éri meg, hanem azért, amit fentebb elmondtam. És egyben azért is, mert egy regény inkább afféle kis élőlény, aki bármerre mehet a világban, ahol felfigyelnek rá. Hiszek benne, hogy egyszer Bizáncom is magasra repül, annak pedig bizony nem is akármilyen anyagi vonzata lehet. Ennek már vannak jelei, de ha nem így lesz, akkor sem fogok bánkódni és nem leszek csalódott, amiért nem fordították le hetven nyelvre a világban. Az pedig, hogy egyetlen könyv megírásából nem lehet  meggazdagodni, talán nem is baj. Így is rengeteg egykönyves író van, aki eltűnik a piacról, ki tudja, miért. Egy író mindig ír és nem adja fel, ez egy beépült életforma, nem pedig döntés vagy anyagi vonzat kérdése. Nem elsősorban a pénzért ír egy író, bár sosem tiltakozik, ha támogatja a kiadó, vagy ha az olvasók támogatják és szeretik, megveszik és olvassák a könyveit. De írónak lenni inkább hivatás, és nem egyszerű alkalmazotti munkaviszony, mert az ember akkor is csinálja, ha a kutya se fizet érte. Azt azonban érdemes tudni, ezen a kritikus ponton, hogy értéket kell teremteni. Ehhez tényleg az kell, idővel pedig felfedezhetik az emberek ezeket a mélyben izzó értékeket.
Másfelől meg kell jegyeznem, nem vagyok irodalomtudós, én nem értek az irodalomhoz. Nem ismerem a mélyben izzó értékek szakmarendszerét és módszertanát. És nem is akarok érteni az irodalomhoz, csak csinálni akarom. Tenni, amit tehetek. Nem érzem magam a nagybetűs irodalom részének, benne vagyok a szélére sodort zsánerekben és egyszer sem biztos, hogy valaha kiemelkedek belőle oda a nagy piedesztálra. És bevallom, nem is ez a célom, ahogy nem tisztem az értékek elemzése sem, csak írok és örülök, ha ebben meg is hagynak.
A lelkem legmélyén remélem, hogy sikerült egy kis értékteremtés, elsősorban szórakoztatni és néha egy picit elgondolkoztatni szeretek, egyetemes emberi értékek mentén. Főként akkor lesz ez izgalmas, ha befejezem a trilógiát és teljessé válik. Folytathatom a munkámat, ha támogattok, ha olvastok, ha velem vagytok és igen, nagyon sokan vagytok velem, amiért nem tudok elég hálás lenni.
Cserébe megteszem, ami tőlem telik, őszintén, ahogy eddig és legjobb tudásom szerint, ahogy eddig.


Gyertek el a könyvbemutatóra, Rozsonits Judittal beszélgetünk egyet a könyv megjelenése alkalmából. Ünnep ez nekem. Legyetek velem! Sok szeretettel várunk mindenkit!




Megjegyzés küldése