2017/02/21

Koherencia a bűvös titok egy történetben...

Gyakran keresnek meg írók, hogy segítsek megfejteni mi nem jó a történetükben. Nem szoktam vállalni semmiféle bétázást - úristen, meg ne rohamozzatok-, mert annyira sok munkám van, hogy ki sem látszom belőle. Ám van itt valami, amiről beszélnünk kellene ez ügyben és nem írom le egyesével mindenkinek, mi az a tipikus gond, ami átüt a kezdő szerzők regényein, mert van egy olyan, ami a legtöbbnél gyakori és nehezen elmagyarázható.
A legnagyobb baj ugyanis nem a nyelvi szint problémája, - az mindig egyéni-, mert azon ugye lehet fejleszteni, sokat kell olvasni hozzá, meg kell tanulni tűpontosan fogalmazni a mondatainkat, ami gyakran még nekem is nehezemre esik. Igen, nehéz dolog gondolatokat rögzíteni szavakkal, főleg, amikor egyetlen mondatban nem is férnek el és az összetettebb gondolatok valójában hosszú folyamatokból nőnek ki. De most -bár összefügg a kettő-, máshol kezdeném, hogy majd ide a nyelvi szinthez visszakanyarodjunk.

Mi is az a koherencia? Marha nehéz megfogalmazni. Vagy mégsem. Aki nem tudja mi az, és nagyon nem érti, annak ajánlom: Egri Lajos: A drámaírás művészete című alapművet, segíteni fog.

A koherencia egy belső erő a regényben, egy gondolat, alapvetés (premissza), ami mentén lehet dolgozni és mindig előttünk lebeg. Ad egy logikai rendszert, amiben a cselekmény mozoghat, mert ugye a józan észt is javallott használni írás közben. Ezt afféle fő szálnak lehet tekinteni és ilyen mondatok jöhetnek ki belőle: "a szerelem mindent legyőz" vagy a "barátság örök" és társai. Ilyenkor nekem gyakran beugranak közmondások is, mint a "Nem minden arany, ami fénylik" vagy "Sokat akar a szarka, nem bírja a farka".
Na de mi köze a koherenciának ehhez? Elsősorban az, hogy egy irányelvként segít a történetnek nem széjjel esni ripityára. Ugyanis gyakran előfordul olyan szétesés, amit észre sem veszünk, és hát félremennek a karakterek, bolyonganak egy világban, megakadunk, szenvedünk vele mi nem jó. Nos, ha logikátlan döntéseket hoznak az érzelemviláguk üres, vagy zavaros, nincs megfelelő motiváció és így a karakterek zombisan jönnek mennek a történetben, miközben az olvasó tépi a haját, akkor valami nagyon nem jó. (Nem mellesleg kidolgozott karakterekkel, még profiknál is előfordul, hogy elvétik a következő kanyart és másfelé mennek egy kört a szereplővel). Erre érdemes figyelni, mert ha  megjárattuk az olvasónkkal a hegyet, harcolhattunk, szerelmeskedhettünk, a történet azonban nem halad sehová, nem megy előre, nem ismertük meg jobban a szereplőket, csak azt tudjuk, hogy vannak, és lebegnek, dugnak, vagy zombisan nyálat folyatva csillognak, nos ott megint nagyon nem stimmel valami. Ez önkényes történetvezetés egy írótól, ami inzultálja az olvasó intelligenciáját és technikailag hülyének néz mindenkit, noha mentségére legyen mondva, nem szándékosan. Lehet ilyet írni, de akkor inkább ne mutassuk meg senkinek. És bizony lehet ilyenből mozgalmas, csatajelenetes pörgős sztorit kreálni, de ha szétesik és nincs egy komoly történetvezetési elv, túlfejlődnek a szereplők és hamarabb beérnek a mentális révbe, elkezdenek máshogy viselkedni ebben a fejlődésben, akkor bizony a sztori halott. Időben is jól kell elhelyezni a hatásokat és a reakciókat. Fáj ezt így kimondani, de valóban így van.

A koherencia második szintje:
Hogy ne legyen a dolog olyan egyszerű, hej, hát van itt még más is. Tegyük fel, hogy a történetnek van végkimenetele és összeraktad az egészet, mint a Teremtő a világot, tán hét nap alatt, no, de valami mégsem jó, nem érted mitől maszlag az egész és már unod a saját szövegedet, ami amúgy nem jó, de már fejből fújod.
A koherencia belső és egy nagyon kifinomult érzékeny területe az, amikor felépíted a karaktereket bele a megteremtett világba. És ez a szereplő ott ül és elszenved mindent, amit el lehet szenvedni, de nem akar megmozdulni, nem fejlődik, csak ül a dombtetőn ez a hősök hőse, míg te szeretgeted -mert ugye szeretjük a főszereplőinket-, és mégsem cselekvőképes. Tudni kell, hogy ilyenkor a szereplő rejtve marad és csak az író elképzelésében él, de nincs leírva és nem mutatkozik meg. Sok ilyennel találkozom, zsibbadt karaktereknek hívom őket, hajlamosak a hosszú belső monológokra és az önsajnálatra is, noha ezt igyekeznek álcázni némi ítélkezés mentén, és bélyegeket nyomkodnak a többi szereplőre tök feleslegesen, mint egy szócső, ami megmondja a frankót, vagyis amit az író akarna, hogy gondoljon az olvasó. Na itt kellene inkább mutatni azt, ami van és nem közölni, hogy mit gondoljunk, mert szeretünk magunktól gondolni azt, ami nekünk jól esik.
A belső koherencia érzelmi interakciók életszerű vezetése, aminek van logikai rendszere és ennek mentén jelenik meg a cselekménysor. Vagyis ha a szereplődnek valaki kinyiffantja a családját, ne borozzon öt perc múlva vígan a gyilkossal, hacsak nem ő bízta meg ezzel és épp kifizeti a bérmunkát. Ennek azonban háttere van, amit ki kell majd fejteni, mert ok nélkül semmi nem történik. Gyakran találkozom belső logikátlanságokkal a cselekményben, amit meghatároznak a karakterek érzelmei. Sokszor nem látom ezeket az érzelmeket és furán nézek. A motiváció fontos, a karakterhez tartozik és a konfliktusok legfontosabb alapjai. Ha nincs kurázsi a szereplődben, adj neki dühöt, elszántságot, célt és máris megmozdul. Ám, ha megmozdul, azt tegye valamilyen logika mentén. És itt buknak el még sokan. Megmozdul a szereplő végre van célja, de lődörög, és arra megy, amerre az író elvárja, hogy menjen, nem amerre ő magától is menne, ha a dolog élesben játszódna.
Ez a karakterek közti interakció és a cselekvés azon szintje, amit kidolgozottan és érzékenyen kell vezetni, nem tanulható a nyelvi szint emelésével legfeljebb az, hogy jobban tudjuk bemutatni. Ez kőkemény dramaturgiai alapelem, amit ha elcseszünk, oda a történet. A szavak, a nyelvi szint nem mentenek meg attól a munkától, hogy jól ismerjük a szereplőinket.
Ugyanide tartozik a redundancia, vagyis az ismétlődő elemek, merthogy nem csak szóismétlés ronda a szövegben, de a cselekmény vagy gondolatismétlés is. Ha a szereplő folyton sóhajtozik, az egy idő után kicsapja a biztit. Ha egy szereplő a harcok során mindig mindenkinek lecsapja a fejét, az egy idő után unalmas, de minimum, hogy a "Fejező Jancsi" gúnynevet aggatják rá a harcostársai puszta szeretetből. Egyszóval számolni kell az előzményekkel, következményekkel, a cselekménynek pedig nem árt, ha valamilyen logika mentén haladnak a szereplők és nem mindig ugyanazt csinálják, nem mindig ugyanazt gondolják. Ha folyton csinál valamit egy szereplő, pl: bajszát pödri állandóan, akkor az már túllép az ismétlésen és afféle skill lesz, egy egyedi jelenség és bizony hasznos, amit érdemes használni, mert bármily különös, ad egy közelséget a karakterhez. De akkor ne csak kétszer pödörjön bajuszt, hanem minden adandó alkalommal, amikor az odaillik. Ha viszont ez a Bajuszpödrő Józsi folyton szoknyák alá néz és akkor pödörget és állandóan ezt csinálja, akkor megint csapdába estünk, mert hiába a skill, egysíkú marad. Gondolhat néha másra is. Mondjuk galambtenyésztésre, az otthon ledőlésre hajlamos kéményére aggódva a családjáért,  nehogy a gyerekek fejére essen és ő akkor máris szeretne mielőbb hazajutni... vagy valami :D

Ezt nagyon sokáig lehetne taglalni, de azt látom, hogy széles körben jelent problémát már az alapoknál a koherencia kérdése. Ha a történetet nem tartja össze egy előre haladó cselekménysor, a jól kidolgozott karakterek - a kettő összefügg-, valamint mindezeknek a logikája, akkor bizony halott ügyünk van.

Remélem segítettem azoknak, akik írnak, és nem, továbbra sem vállalok bétázást.
Jó írást mindenkinek :)

Ajánlom még:
On Sai oldalán az írói fejlődésről szóló bejegyzés


Megjegyzés küldése