2017/06/03

!kotahrí ,óicákav a nöj - !ergéV

Furcsa alkotói válságban vagyok. Nem írok, nem létezem egy kicsit máshogy, mint év végét pörgető szülőként. De jól van ez így.
Gyermekemet táplálom most, szellemileg, az ész adta táplálékkal, jövő héten év végi vizsga. Mikor szóba kerül, senki nem érti mi ez, és miért vállaltam egyáltalán ezt az itthon-tanulást. Igazából őérte. Mert érzem, mennyire értékes, izgalmas, tartalmas személyiség, mennyire csodálatos elme, mekkora lélek. Nem bírtam nézni, ahogy az iskolarendszer bedarálja válogatás nélkül olyan gyerekekkel, akik csak lézengenek és beviszik a beléjük ivódott erőszakot az iskolába. Ott van a bőrük alatt. És megszakad a szívem értük, de nem tehetek semmit az érdekükben. Pontosan tudom, a gyerekekből melyiket verik otthon, melyiknek az apja vedel, aki naponta szétcsap köztük. A gyereke is ezt teszi, csak ő a suliban vagy máshogy, lehetőleg manipulatív módon. Tudom, melyik gyerek szerényebb, és lesüti a szemét, ha felé fordulok, csak mert ő cigány és nincs hozzászokva, hogy valaki egyáltalán ránézzen. Aztán csendben nyújtom neki a könyvjelzőt, cinkosan, a többiek észre sem veszik, így azért mégsem lóg ki, lesz neki is, de nyíltan nem vállalta volna be. Tudom, hogy titokban örül, amiért figyelek rá. De ezek nem azok a gyerekek, akikkel egybe lehet engedni az enyémet. Miért? Mert amint az enyém ott van, rácsimpaszkodnak, és hatalmas kortyokban elkezdik szívni a vérét. Ezzel megy el az idő, felesleges közjátékokkal, amik azt hivatottak orvosolni, amit az erőszakos viselkedés által ejtett sebek okoztak a másikban, mint egy betegség, olyan. Átszűrődik az embereken, a szülőtől indulva bejárja a gyerekeket is, azt is, akinek nincs köze hozzá. És nem tanulnak emberhez méltón, mert nincs emberhez méltó életük, nyugodt hátterük. Bánkódnak, zaklatottak, ilyen körülmények között nem lehet minőségi munkát végezni ott, ahol a lelkeket tépázza a szél az iskolai szünetekben, nem látják a táblán az algebrát órán. És nem a szegénység a baj, hanem annál sokkal több. Kit érdekelnek az ikszek, amikor a barátomat megrúgták, mikor zaklatták a másikat és végig kellett nézni, amikor megalázták, mert egy apró hiba csúszott be neki aznapra és otthon maradt a tesicucc, vagy rosszabbul sikerült egy doga, mert előtte hiányzott betegségben lázasan meg nem pótolta a kötelezőt? Bosszúforralás és zaklatottság, bántások, fájdalmak. És ez mindennapos, állandó mentális teher a gyerekeknek, beviszik az iskolába, amit otthon látnak. Akiknél pedig nem szokás a konyhakéssel kergetőzés, ordenáré beszéd, ordítozás, leköpés, megalázás szavakkal, tettekkel, ott azok a gyerekek, akiknek a szülei egészségesen, jóravalóra, jóhiszeműre nevelnek, azok gyerekei sokkosan tűrik az iskolai bántalmazás minden szintjét. Azt a pozitív szintet is, amikor neki kell kötelezően mindent tudni, kitűnőnek lenni, versenyeken emelni az iskola nevének hírnevét és a tanárok kegyeiben viselni a stréberek bélyegeit. Nemcsak azt kell elviselnie, amibe belerángatják őket, azt is, amit a mellette lévőkkel követnek el, merthogy nézni sem kellemes, kiállni sem. Néznie kell, kiállni is és hiába védenék egymást, tehetetlenek. Látja, érzi. Érzi, hogy ez nagyon nem jó így.  Érzi, hogy ettől elhatárolódni csak érzelmi közönnyel tud, vagy nagyobb erőszakkal belefolyni és győzni, ami nem könnyű. Szellemi munkát szeretnének végezni, de nem megy a lelki sebekkel belül és ez nem edzettség kérdése, ez nem szocializáció. A szocializáció a közösség szelleme, az énekek, a kacsintások, tábortüzek, egymás jópofa hibáinak szeretése, a szocializáció elfogadás és szeretetteljes, amiben a konfliktusok nem mérgeznek, nem állandóak, nem a légkört kormozzák, nem gyilkolnak, hanem mintaként megoldásokat dobnak fel, hogyan szabad és érdemes egymással egy vitát emberhez méltón rendezni. A szocializáció nem az, hogy egy ember jól érzi magát, huszonkilenc pedig szenved miatta, mert az ő problémái kezeletlenek. A szocializációhoz egészséges gyerekek kellenek, lélekben akkor is, ha alattuk kerekesszék gurul. És sok a szülők nyomásában megtorzult, egészségtelen kölyök. Gyógyulniuk kellene. Hogy a sebek gyógyulhassanak és ne bántsanak másokat. Az nem szocializáció, hogy a gyerekemet odadobom a farkasoknak, hadd egyék, mert ez a probléma tökéletesen kezeletlen minden oldalról. Sem szülő, sem tanár, sem gyermekvédelem nem tesz semmit. És mi áll a háttérben? Egy darab alkoholista apuka. Így tesz tönkre hatványozottan másokat egy ember, aki ilyen felelőtlen, beteg és így halmozódnak egymásra a bajok. És senki nem tesz semmit. Illetve de, én kivettem az én gyerekemet az iskolából és ahelyett, hogy ott tudhatnám a kölyköt, azt remélve jó és képzett kezekben van, szeretetteljes közösségben, ahol becsülik, ehelyett bevállaltam, hogy hét tanárt helyettesítsek. Mert nem apró gyerekcsínyek vannak az iskolában, hanem földig alázás, megvetés, állandó verbális és fizikai erőszak.

Másik oldalról ott az állandó sulis jelenlét, a napi nyolc, kilenc óra távollét, ha valamit sportol, akkor még több, de sportolni kell, a testnevelés nagyjából a semmi és a kicsi közt mocorog, ha van éppen egyáltalán. És a gyerek  együtt idegenekkel az iskolai tanteremben ott rohad egész nap, akik egy idő után nem idegenek, és hazaszivárog az erőszak, hazajönnek a bajok a gyerekem lelkében bebagyulálva, és ijedten nyújtja át, és néz engem, mikor beszélünk ezekről. Alig van itthon, alig találkozunk, és csak hordja haza a mérgeket és csak mindenki elvárásokkal terheli minden oldalról, de velem, akitől kaphatna is erőt, nem csak elvennék tőle, nem tölthet időt, hogy ezeket a terheket elbírja, és a végletekig kimerül. Mit tegyünk? Mit kezdjünk ezekkel a másoktól jövő méltatlan és felesleges terhekkel? Ezzel, amivel egy felnőtt ember sem tud mit kezdeni, neki muszáj együtt élni. És gondolkodom. Mit tennék, ha velem ezek olyan felnőttesen megesnének, mondjuk egy munkahelyen? Azonnali hatállyal másnaptól felmondok és élek nélküle, megyek másfelé, megyek oda, ahol megbecsülnek, ahol várnak, ahová kellek, ahol jó szemmel nézik, észreveszik, amit tudok. Megválogatom, kivel állok szóba, és jogom van nemet mondani bárkinek, akivel nem akarok egy légtérben lenni, mert mondjuk, nem bír viselkedni és meg akar alázni, kihasználni. De egy gyereknek ma nem szabad iskola nélkül élni, hát kötelező, nekik bírni kell. Képzelj el egy munkahelyet, ami nagy csalódást okoz, szekálnak, kinevetnek, a főnököd megvet és egy dekát sem lát a tehetségeidből, mert folyton a problémás többiekkel van elfoglalva, hogy rendezze soraikat, és biztosítsa a körülményeket a minimális munkához, miközben te dolgoznál, de nem tudsz. Képzeld el, hogy gyűlölöd ezt a munkát, ami jó is lehetne, de mindent össze kell csak csapnod, egy percre sem mélyülhetsz el, pörögni kell, tovább, tovább, gyorsabban! Teljesíts! Maximumon, az alatt nem jó semmi, a legkisebb hibára is ott a bitó előtted, az egyesek, intők fenyegetése, meg a szülői keserűség, amikor az anyád szeme könnyes, hogy neked ez miért nem megy? Ezért még otthon is kell melóznod a nyolc óra iskolai iga és lelki terrorok után, pótlásként, hogy bírd a tempót és a teljesítménykényszert, mikor a tesók, szülők is még a nyakadban lihegnek. Tehát technikailag nincs egyetlen perc nyugalmad sem. Sehol. Soha. Hétvégéken iskolai műsor, sulis kirándulás, sulis majális, sulis akármicsoda-ünneplős rendezvény és a többi, amikor meg nem, akkor leckehegyek, témazáróra készülés, vagy a messzi-mamához menés családilag, hétfőtől meg kezdhetjük az egészet elölről.
Még a sulivécében is rád rúgják az ajtót és gúnyolnak már első nap, hogy szarni mersz! Hát milyen dolog ez? Természetes, emberek vagyunk, nem marslakók. De a gyerekek nem így viselkednek, nekik ez nem természetes, hanem fúj, undorító! És kiröhögnek. Egy életen át cikiznek ezután, hogy szarni mertél a vécében, kulturáltan, míg ők ott randalíroztak, mint valami huligánok. Tudom, mert megesett, már az első iskolai napon, megesett a fiammal.
Mindenki, de mindenki, aki azt gondolja, a gyermeke helyében azonnal felmondana egy munkahelyen ilyen körülmények fennforgása esetén, az álljon oda a gyerekhez, vezesse ki az iskolából és mondja meg neki, hogy oda soha többé nem kell visszamennie. Soha többé. Az enyémnek egy évig tartott, mire elhitte ezt egyáltalán, mire felfogta, hogy ez lehetséges. És bízom benne, hogy ha olyan emberrel kerül szemközt, aki érdemtelenségének jelét adja, akkor úgy elhajtja majd a büdös picsába, ahogy azt kell. Arra nevelem, hogy soha ne függjön másoktól, amennyire csak lehet, ne kényszerüljön embertelen alkukra, amik méltatlanok hozzá, de dolgozzon, ha eredményeket akar elérni, tegyen erőfeszítéseket és érdemelje ki a sikert.
A harmadik dolog, az oktatási színvonal. A tankönyvek tele vannak helyesírási hibákkal, logikai bakikkal, nem kicsikkel, ezen felül felszínesek, semmitmondók és didaktikusak. Nagyjából semmire nem jók. A kerettanterv egy tragédia. Ha mindent rendesen megtanulnánk, kellő mélységgel, gyakorlatokkal, kellő mennyiségű játékkal és érdekes egyebekkel, hogy abból tényleges tudás is legyen, és a gyerek ne érezze hülyének nézve magát, ne legyen se diszlexia, se diszkalkulia és egyéb tanulási zavarok konkrét okozója ez a rohanásmódszertan, akkor nagyjából három év kellene a rendes, ötödikes tananyag elsajátításához ebben a formában, ahogy most kérik. Csak történelemből a középkorig el kellett jutni és még erre jött az Árpád-házi királyok, 1301-ig. Szerencsére sikerült érdekessé tennem és a könyvet keveset használtuk, elavult még a legjobb tankönyv is. Rohanva és rohanva kellett volna haladnunk, de mi lassan tettük. Mi az őskortól nem úgy kotortunk végig a témán, hogy csak porzott utánunk az időszalag, megadtuk a módját, a történelem fontos tantárgy ugyanis, amibe egy ember teljes műveltsége beépülhet az élete folyamán, nem mindegy, milyen alapokat kap. És érdekessé tehető, elmagyarázható, még az évszámokat is fújja a gyerek, mert már tudja, mire kell használni azt, hogy építse be a gondolkodásba és hogyan vonjon párhuzamokat az események közt azok segítségével. A többi tárgyat hanyagoltuk kicsit, lazábban vettük, ahogy a könyv kérte is. Mert a gyereket érdekli egy csomó téma, de nem így, ahogy írva, kérve és kiadva vagyon. Nem ezekkel a nyakatekert, el nem magyarázott fogalmakkal és nem ilyen felszínesen, keresztülloholva vagy épp dedósan túlspilázva mindent. A két véglet. Egyszerre felnőttes és óvódás szintű. Nincs átmenet, nincs ember, aki ezt a teljes tananyagot rendesen végigvenné jó szívvel, lelkesen, minden tárgyból mintha azt hinnék, ez a gyerek ezt akarja megtanulni a legjobban. Egyik sem jó, a tizenéves korosztálynak tankönyvet írni a legrosszabb ennyiben, de azért nem kell nekik háromszor elmagyarázni a könnyűt és bedobni, elsiklani a nehéz fölött. Nem mellesleg 8 tantárgyból kell helyt állnia. Kíváncsi lennék, az 5-es informatika tesztet meg tudná-e csinálni egy normál átlagos pc felhasználó? Jelzem nem. Mert az vagyok és dunsztom sincs erről a sok magyarázásról, de használok gépet. Arra, amire nekem kell. Miért nem lehet hagyni a gyerekeket érdeklődni, diktátumok nélkül? Ha érdekli majd valami, azt megtanulja majd, akár azt is, hogy a paintben mit kell nyomni körcsináláshoz, hát egyem a szíveteket, egy pillanat megtanulni ott és akkor, amikor majd kell neki a gyakorlatban. Csüggedek és forrongok, nagyon nem jó ez az egész így.
Ráadásul az embertömegek zseninek tartják magukat, amiért tudják az 5. osztályos matematikát, és tízből nyolc felnőtt elrontja, mert nem tudja, hogy az összeadás/kivonás másodlagos művelet a szorzás/osztással szemben. Persze a maradék kettőből az egyiknek van ötödikes gyereke, a másik meg matektanár. Tényleg elhiszik az emberek, hogy ez a zsenialitás ismérve? Hát egy gondolat jár ehhez azért: ez kérem szépen nem matematika-tudás, hanem a műveletlenség ismérve, mert a zsenik nem itt kezdődnek, illő lenne egy ilyen fogalommal azért tisztában lenni. Akkor is, ha az ego szereti, ha hájjal kenegetik. A zsenik különben sem akarnak zsenik lenni, csak az ostobák kívánnak maguknak ilyen kivételes címkét, hátha kapnak egy kis elismerést, egy kis figyelmet. A zsenik csak teszik azt, amihez értenek és dolgoznak. Őket a világ érdekli és gondolkodnak róla, nem másokat lesnek, hogy az éppen mit csinál, meg annak mennyivel könnyebb meg jobb.
Az iskolai diktátum csak az ellenállást és elszigetelődést erősíti a gyerekekben, meglöttyintve a szokásos erőszakközeggel, amit fentebb leírtam. A parancs nem használ, ha ráüvöltesz valakire, hogy tudjon valamit, azt nem tudja egy percnél tovább, vagy még addig sem. És tudjátok mit? Nem is kell. Ami kötelező, az rossz? Gyakran valóban az. A gyerekek érzik, mennyire hülyének vannak nézve, mennyire manipulált, erőszakos közegben vannak és a teljesítményük, az optimálisnak, amire egyébként lazán képesek lennének a megfelelő keretek közt, most a ténylegesnek csak töredéke. Mennyire túl vannak terhelve a semmiért? Unalomban és kötelezettségekben pengeélen táncolnak a túlélésükért. Mert mit kapnak cserébe? Az iskola mit ad nekik? Tetvet, rühöt meg bolhákat, rohanást, bántást, testi, lelki sebeket, meg állítólag lexikális tudást, ami nem kell semmire, beáldozva ezért a kreativitásukat. Megéri az a nagy, tudás köré épített szent állat, ez az iskola, hogy etessük? Megéri? Tényleg ad valamit? Tényleg így kell ezt?

Miért kötelező ebben az országban mindig mindennel átesni a ló túloldalára? Kis változtatásokkal, kevesebb bürokráciával és átszervezéssel egészen remek iskolák lehetnének a maiak. A mostaniak nem azok. Alkalmatlanok a körülmények és alkalmatlanok a tananyagok. Tanárokat nem is minősítem, mert sokan úgy vannak, mint a disznó a jégen, ők is csak túl akarják élni ezt.

Taigetosz törvény. Nesze neked. Szerintem pár politikus újabban alapítványi iskolákban utazhat, mert arrafelé hajtják a népet. De az egészben az a vicc, a kígyó a saját farkába harapott ezzel.

Indexes cikket idézek:
Mi ez az egész pontosan?
A törvény a nehézségekkel küzdő gyerekeket két csoportba osztja. Az egyik a beilleszkedési, tanulási, magatartásbeli problémákkal küzdő gyerekek (BTM). Tankönyv szerint ide tartozik, aki mondjuk valamilyen sokkélmény hatására (rokon halála, baleset látványa, költözés) nem tud teljesíteni. Ezek – papíron – múló problémák.
A másik kategória a sajátos nevelési igény, SNI, amibe az állandó állapotok tartoznak: fogyatékosság, autizmus spektrumzavar, és – szintén tankönyv szerint – a diszgráfia, diszkalkulia, diszlexia, figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar.
Eddig mindkét kategóriában lehetett osztályozás alóli felmentést kérni, de a BTM-et most kiveszik a törvényből. Ez rendben is lenne, hiszen a „diszesek” bennmaradnak, ráadásul elképesztően hosszú kifutással írták meg a törvényt: akinek 2018-ban megvan a felmentése, az érettségiig (!) nem veszíti el, így például egy elsős gyereknek 18 éves koráig, 2030-ig megmarad.
Csakhogy a valóság, mint mindig, most is bekavar.
  • Ha a gyerekkel probléma van, a szülő vagy az iskola első körben a pedagógiai szakszolgálathoz (nevelési tanácsadókhoz) fordulhat. A tanácsadó csak a BTM-et mondhatja ki, ha ennél súlyosabb a gyanú, akkor továbbküldi az illetékes szakbizottsághoz a gyereket. Az SNI-t csak ők állapíthatják meg, ide közvetlenül szülő nem fordulhat. És akkor a problémák:Ezentúl kizárólag ezeken a bizottságokon múlik majd a felmentés, a nevelési tanácsadótól elveszik a jogot.
  • Ilyen bizottság minden megyében egy van, plusz Budapesten négy, a sorban állás akár egy év is lehet. Ez a gyerek fejlesztésében egy egész elvesztegetett év, mert amíg várakoznak, nem kap speciális ellátást.
  • A kategorizálás eléggé önkényes a gyakorlatban, szakmailag nincs rendesen leírva, pontosan hol kezdődik az SNI. 
  • A bizottságok nagyon nehezen osztogatnak SNI-s papírokat, Adorján szerint sokkal kevesebben kapnak, mint kellene, nagyjából a tényleg érintettek ötöde. Ennek oka lehet az is, hogy az az államnak is pénz: normatíva jár érte, és minimum heti 3 óra külön fejlesztés.
Mindezek miatt a gyakorlatban most a szülő érdekérvényesítő képessége is kell, hogy a határon billegő gyerekének megszerezze az SNI-papírt.
Vagyis ezentúl a hátrányosabb helyzetű, tanulatlan, kapcsolati hálóval nem rendelkező szülők gyerekei meg lesznek fosztva a felmentéstől, ezáltal könnyen lehet, hogy a továbbtanulás esélyétől is.
Ráadásul kevés a szakember is, aki a gyerekekkel foglalkozni tud. Az SNI-sek fele ellátatlan, és Budapesten is csak 60 százalék kap formailag és mennyiségileg is megfelelő kezelést.
„Ugyanazt érzem, mint a mindennapos testnevelés kapcsán. Bevezették úgy, hogy nincs elég tornaterem. Ugyanez van itt is. Az állam akkor hozzon törvényt, amikor meg tudja oldani a problémát" – mondja Adorján.
Amikor megkérdeztük tőle, hogy mit javasol majd az új törvény miatt kétségbeesve hozzá forduló szülőknek, annyit mondott: „Azt, amit eddig.” 
Keressen sok pénzt, hogy magántanárt tudjon fogadni.
És a még nagyobb rendszerhiba
Jenei Ferencné, az Ábécé Egyesület a Gyermekekért vezetője régóta azon az állásponton van, hogy a mentesítés sokszor nem jó a gyerekeknek. Szerinte azt sugallja, hogy „mentesítünk a tanulás alól, mert nem tudunk megtanítani”, holott ezeknek a gyerekeknek a legnagyobb része megtanítható, jobbára a tanulási zavar és nem a klasszikus értelemben vett diszlexia, diszgráfia miatt vannak nehézségeik. „Ezt jelenséget nevezi a szakma áldiszlexiának. A tünetek kísértetesen hasonlítanak egymásra, de az utóbbi viszonylag rövid idő alatt javítható, tünetmentesé tehető” –mondja.
Na, de akkor hol itt a probléma? 
Ott, hogy ezeket a gondokat – amikre eddig tehát lehetett felmentést kapni, most már nem, hiszen nem klasszikus SNI – konkrétan a magyar oktatási rendszer okozza, és fogja ezentúl is okozni.
„Amikor a tanító egy félév alatt megtanítja a teljes ábécét, jó pár gyereknél már kódolva van a tanulási zavar. Nem minden gyerek tudja követni a tempót, és nem rögzülnek náluk megfelelően a tanult betűk.” Ezzel elindul a „diszlexia-spirál”, ami segítség hiányában magával rántja a gyermeket, és a felmentés a vége. Szerinte nem lenne szükség vizsgálatra, ha nem rohannának a betűk megtanításával, ha minden gyermek a saját tempójában megtanulhatna olvasni.
Jeneiné azt mondja, a tanítóknak kötelezően ismerniük kellene a tanulási zavar tüneteit, a megjelenésük időpontját és a segítés módjait, kellene nekik heti két korrekciós óra, amit óraszámuktól függetlenül külön díjaznak.
Ha most csak annyi történik, hogy elvették a mentesítést, de sem a szülő sem az iskola nem kap segítséget, megoldást a meglévő gondokra, akkor nagyon nagy a baj."
-eddig az indexes cikk.

Eléggé összefoglalták a helyzetet, de van itt valami, ami miatt idetettem a cikket.
Mégpedig, hogy ez a világ egyik legnagyobb mételye, a haldokló, erőszakos demokrácia. És nem az a baj, hogy sokaknak szavazati joga van, akik ostobák, hanem azokkal van a baj, akik odakerülnek a hatalomba, bárki is az, sosem érdekli a közösség, csak amíg odakerül, addig ígér fűt is, fát is. Van ott valami drog, amitől embertelen, szívtelen, önző, kicsinyes és bántalmazó lesz a hatalom. Ez mindig így volt. Az emberiség utolsó reményében, a demokráciában azt remélte, hogy a hatalmasok majd reflektálnak a tömegekre vica versa, de nem ez történik. Látjuk, mi folyik, a hatalmasok manipulálják a tömegeket, a félretájékoztatás bebújik a szólásszabadság háta mögé és onnan röhögik telibe az embereket. Az emberség és méltóság pedig sokadszorra bukik meg ezekben a rendszerekben.Van valami belénk kövült hatalomtisztelet és hatalomtól-elvárás a nagy zsibbadtságban, ahelyett, hogy tenni akarnánk bármit is, csak a szomszédunkért. Mondjuk elismerni érdemeit, hogy a kertje milyen szépen gondozott. Nem, mi a kocsiját, meg a húsz éves legújabb feleségét dicsérjük és irigyeljük.És miért mondom el ezt? Mert ez már elkezdődik az iskolában. Az erősebb kutyák b@sznak, és mindegyik megteheti, megszokjuk a vezérelveket és kérjük is. De most komolyan, gondoskodást vártok az államtól? Amikor így bánik a gyerekeinkkel, így néz a tanárainkra? Ilyen az oktatási rendszerünk, ami nem ér semmit és ti még kiposztoljátok, hogy a gyerek kitűnő?
Egyszer a tanárom az egyetemen azt mondta nekem, nagy baj van a 12 éves kislányával. Kérdeztem tőle, mi az? Azt mondta, hogy tragédia, rettentő csalódott, mert a gyerek kitűnő tanuló. És aggódik érte. Meglepetten kérdeztem meg, miért? Ennek örülni szoktak. Igen, lehet örülni ott, ahol a gyerek mindenhez jól ért, azzal kecsegtet, hogy lesznek lehetőségei az életben. Pedig azzal is fenyeget, hogy végzetesen beszorul egy értelmetlen rendszerbe, az egyetlenbe, amiben boldogul és ahol mindig megmondják majd, mit kell tennie, hogy jó legyen. Lázadók, rebellisek is kellenek, akik fiatalon tartják a gondolkodást, éberen a változásokat, a jobb működés érdekében képesek jól kritizálni és nem engedni meg mindent.

Aki mindenben jó, az szétfeslik, nem jó teljes szívvel egyvalamiben, amiért érdemes küzdenie, ezért inkább nem küzd.

 Mit mutat ez az oktatási rendszer?
Csak egy hatalmasra duzzadt Dolores Umbridge ugrik be nekem valahogy... Nektek nem?

Na, most az van hát, hogy elmerültem gyermekem iskolai előmenetelének szervezésében, és el vagyok havazva, kitűnőre tudom az ötödikes anyagot mind a nyolc tantárgyból. Illetve nem. Nem tudnék ennyi marhaságot összehordani, ehhez nekem már van letisztult kritikai gondolkodásom, a gyerekemnek még nincs, ezért segítenem kell neki benne. Ezért igyekszem rendesen átgondoltan, korrekt anyaggal támogatni minden tárgyból. A kedvencem a matek meg a nyelvtan, ezek legalább rendben vannak, még ha sok is, meg túl is van tolva, de legalább nem kell felülírnom.

A gyerek logikai érzéke felülmúlja az enyémet, de még gyermek, még szivacs, belégzésben van és fontos, mit lélegez be a világból, nehezére esik a rövid kilégzés – lásd vizsgák-, de muszáj kierőszakolni belőle. Néha gondolkodom, hogyan kérjek tőle ezért az erőszaktevésért elegendő bocsánatot. Merthogy a jegyeinek nincs jelentősége, ami fontos, az kizárólag a valós tudása, amit a jegyei nem tükröznek, és gyakran ki sem terjednek arra, ami érdekli is őt. Minden más elegendő a minimumon, csak hogy túléljük Dolorest. És mindent sokkal szívesebben tanul, amiből nincs vizsga. Bármit, csak ne kelljen ebből még visszamondani, meg megmutatni, megmérődni tízpercben valahol, valamiért, leírni, levezetni, amit tud, mert még ő maga is érzi, ez még kevés most, ez még nem igazi tudás, mit kell ebből akkora ügyet csinálni?
Ezt még érlelnie kellene, forgatni magában hosszan, hogy feldolgozza és beépítse magába.

Akármilyen felszínes, értelmetlen és logikátlanul összehordott is, azt kell tudni, ami a könyvben van, mi pedig úgy teszünk, mintha ez fontos lenne és baromira túléljük. Remélem, egyszer a Jóisten megsegít, és túl leszünk ezeken a gyerekesen kezelt éveken, ami a legrosszabb.
És ne hidd, hogy nem vagyok szigorú szülő, mert látom, hol van elcseszve az egész. Kőkeményen kijelölt határok vannak nálunk, és nem az van, amit a gyerek akar, nem nőtt a fejemre és nem nyír ki, de meg tudunk egyezni mindenben. Emberként kezelem és ugyanezt várom tőle is. Néha összezörrenünk, néha nehezebb egymással, de többnyire remekül megvagyunk. Ám visszatartja a fejlődésben, az igazi tanulásban és a kreatív kibontakozási folyamatokban az iskolai keret. Szépen hangzik, mi? Szerintem ez borzalmas. Sokkal hasznosabban is el tudnánk tölteni az időnket mindketten eme Dolores által ránk rakott teher nélkül, de ha már így van, fél lábbal néha megfelelünk ott is. Hátha nem keltünk nagy feltűnést, és ami felszabadult idő a számunkra, mert van ám nekünk olyan is, mióta itthon és máshogy tanulunk, nos azt befektetjük ezekbe az egyéb, sokkal kreatívabb és kellemesebb tanulási folyamatokba. Igen. Mi már csak ilyen rebellisek vagyunk. Kreatív rebellisek, szeretettel teli közegben, erőszak nélkül.

Nincs más hátra, mint előre!
Megjegyzés küldése