2018/03/18

A történelmi regények nem egyformák, de mifélék lehetnek?



   "Két tény közötti távolságot a fantázia ezer módján ki lehet tölteni, a színárnyalatok oly sokfélék lehetnek, hogy belekáprázik a szemünk."


   Egy történelmiregény írónak általában az a feladata, hogy levesse vagy erősítse a sztereotípiákat, és az üres bábok, seregek, vezérek vagy királyok mögött megmutassa, hogy milyen emberek, milyen szükségszerűségek mozogtak a háttérben. Ez egy kifogyhatatlan alapalany, ebben sajátos kihívásként tekinthetünk rá, főként, ha a történésekbe bevonjuk még a nőket is.
   Van, aki abba az irányba megy el, hogy a történelmet romantikusan kezeli. Ez nem azt jelenti, hogy a szerelmi száltól romantikus, hanem az írói ideológia – hogy így mondjam-, nem a történelmi személyekkel, hanem magával a korszakkal, annak hangulatával, sajátos társadalmi rendjével, és annak kisembereivel foglalkozik, erre építi a történetet. Ezt megteheti magában, vagy megteheti a régi mondavilágra építve is. Ha belegondolunk, a nagy néptömegek ritkán jelennek meg a történelem lapjain és pedig ezek az emberek is sokfélék voltak, de nem sokat tudunk róluk, így szabad a gazda. A kor lehet hiteles, maguk a szereplők általában – szükségszerűen − fiktívek, akik valószínűleg soha nem léteztek, míg hozzájuk hasonlók igen. Ebben van a romantika, a vadregényességben és a szabadságában. Ez nem azt jelenti, hogy az adott író ne kutatná a korokat, amikről ír, csak azt jelenti, hogy az író nem royalista, a történetvezetését nem képes az ember kilesni a töri könyvekből, a hősei egyszerű emberek és nem a nagy, és ismert alakok.
   Van olyan történelmi romantikus, ami szerelmi szállal csinálja ugyanezt, de ott az érzelmi vonal és nem az akciók okozzák a katarzist, bárhol játszódhatna, és mégsem, a bonyodalom és a mélyebb kontextus a társadalmi konvencióknál kezdődik, amit a szerelmesek legyőznek, ami által akadályoztatva vannak, majd amit valami módon áthidalnak. Ezek a regények minden látszat ellenére nem „csak rózsaszínek”, akkor jók, ha a társadalmi korrajz erős és hihető. Ha a szerelmi szál emberien van ábrázolva és kontúrozva is. Ezek nem lányregények, minden hasonlatosság ellenére talán sokkal többet mondhatnak egy-egy korszakról, mint amire számítunk. Az, ahogyan a szerelem megélhető egy-egy történelmi korban, nagyon sokat elárul arról a világról, éppen ezért ilyen regényt írni sem könnyű és ez sem kivitelezhető alapos kutatás és megfelelő korszakérzék nélkül.
   Vannak még a hard core történelmi regények, amit én személy szerint két csoportra tudok osztani. Ezek azok, amik keményen belenyúlnak a témákba, a nagy alakokba, és igyekeznek azt hozni, amit a legfrissebb történelmi kánonban megtanulhattunk, vagy amit össze tud ollózni újszerű elméletekként, de egy kicsit más perspektívát adnak, mint egy szakkönyv. Ezek személyesebbé teszik a történelmet, szinte baráttá egy nagy hőst, akit közelről megismertet és motivációt sorra veszi, ami hatalmas kihívás önmagában is, csak egyetlen fő karakterre nézve, nemhogy többel elvégezve. Ők ismerős ismeretlenekkel dolgoznak, és a fentiekből akár mindent tartalmazhatnak egyszerre, (romantikus korábrázolás fiktív szereplőkkel, vagy szerelmi szál, ami jelzi a kor társadalmi nehézségeit), mégis a nagypolitikába visznek, királyok, hadvezérek, a fennmaradt nevek és elfogadott tények közé. Itt is vannak eltérések az íróknál, ki milyen módon mesél, és ebben oszlik kétfelé az, ahogyan látom ezeket a műveket.
   Aki azt szeretné elolvasni, amit a töri órákon hagyományosan megtanult, annak is van opció, például vannak, akiknek a könyvei afféle konzervatív történelmi regények, hűen tükrözik a tényeket, de szaklapszagúak, ami ékes példája a konzervatív leckék felmondásának. Aki ezzel a technikával dolgozik és minden felelősséget a történészek munkáin hagy rajta, mert ő írónak vallja magát elsősorban és nem történésznek, az egy teljesen elfogadható koncepció. Itt megjegyezném, hogy sokan hiszik az olvasók közül, hogy ez a történelmi regények írásának a módja, de ez nem így van. Ennél nagyobb a műfaj perspektívája.
   Mert vannak újszerű felfedezők, és egy kicsit mélyebb, elgondolkodhatóbb művek is, ahol az életszerűség és a történések kalandos megvilágítást kapnak, és amiből, ha így történt volna, az ismert történelmi tények is úgy maradnak fenn, ahogy azok éppen vannak. Tehát szó sincs róla, hogy az ember szembemenne a tényeknek, ez egy történelmi regényeket író alkotónak sosem szándéka.
   Ha kíváncsi vagy rá, elárulom, hogy Bizánc is ide tartozik, hogy ez érdekesebb legyen, bevontam ebbe az egész folyamatba a nőket. Erre nagyon egyszerű okom volt. Az egy dolog, hogy méltatlanul elhanyagolt téma a nők élete és tevékenységei, de azért ne feledjük, régen is a világ lakosságának a fele nőkből állt. Egyáltalán nem mondhatjuk, hogy nem gyakoroltak hatást az eseményekre, és azt sem mondhatjuk, hogy egyformák lettek volna. A nőknek is van joga egymástól különbözőeknek lenni, mint ahogy a férfiaknak is. Másfelől azt se feledjük el, hogy a történészek kezét megköti a tudományos keret, és a fiktív elemek bizony szükségesek egy történelmi regényben is, ki kell tölteni a logikai láncokat a tényelemek között, lehetőleg valami életszerű, hihető vonallal, ami beillik a korszakba, és egyeztethető a hűen ábrázolt szereplők jellemével is. Ha innen nézzük, a tények közötti üregeket a történelmiregény író következetesen megtölti élettel és ettől, valamint az életre kelt szereplőktől szinte megelevenedik a világ. Ez a cél, és ez a legfőbb katarzis okozója is, − részemről ebbe komolyan hitet vetettem −, hiszen a szövegek soha nem rugaszkodnak el annyira a valóságtól, hogy azokból ne lehessen egy nap kihozni a dramaturgiai szempontú katarzist, még akkor is, ha legfeljebb a fő karakter hősi halála a végszó. Mert a történelemben mindenféle alakok megfordultak régen is, az alattomos bajkeverő férgektől a hősökig, az egyszerűektől a bonyolultabb jellemekig, a gerinctelen árulóktól a keményfejű önfeláldozókig.

   A történelmi regény reneszánszát éli, az emberek igénylik a múltról való tudást, és az azzal való ismerkedést, a régi korok problémáinak és embereinek meglátását, amihez egy történelmi regény szinte csudával határos módon közelebb visz. Élmény ez, valódi időutazás.
Ugyanakkor a regény írója nem történész, nem szakmunkát ír, hanem élményt, történetet, mesét. Ami azonban nagy erőssége, hogy ad egy fókuszt, amivel bizonyos kérdésekre, korokra és személyekre, felhívhatja a figyelmet, ezután már az olvasó dönti el, hogy szeretne-e még hitelesebb képet kapni mindarról, amiről, és akiről olvasott. Szabad tovább gondolkodni és érdeklődni, szabad aztán történészek munkáit is elolvasni, ami szintén nagyon érdekes lehet.

   Végül pár mondat Bizáncról:
   Ez egy hard core történelmi regény, aminek szereplői szinte egytől egyig történelmi szereplők, nem kitaláltak, valóban éltek, és ami róluk tudható, mindaz szerepel a történetben.
De ne feledjük:
Két tény közötti távolságot a fantázia ezer módján ki lehet tölteni, a színárnyalatok oly sokfélék lehetnek, hogy belekáprázik a szemünk.
   A spártai származású Hérakleiai Anasztáziáról, aki egyébként Theophanó néven uralkodott a Kelet-római birodalomban, és a későbbi Bolgárölő Bazileiosz császár anyja volt, még egy wiki oldal sincs. Az ő története is ilyen, mint amit fentebb írtam, ezen az oldalon találhattok a történet szempontjából fontos karaktert, akit Niképhorosz Phókasznak hívtak, és szerepel a regényben. Jól látszik, hogy Theophanóról nem sok szó esik.

   A Bizánc trilógia tehát Anasztáziáról, avagy Theophanóról szól (szokás volt uralkodói nevet adni az embereknek Bizáncban, ha császári rangra emelkedtek, ezért van két neve), és a történet nem mellőzi a magyarok akkori történelmét sem. Megtalálhatjátok benne például az ifjú Géza fejedelmet is.
    A regénytrilógia első két része itt rendelhető a kiadóm honlapjáról, (itt bele is olvashattok), nemsokára érkezik a befejező, harmadik rész is:



Pandi voltam, remélem tetszett a bejegyzésem, ha igen, köszönöm, ha megosztod!





Az írói oldalam facebookon itt követhető, mindenkit szeretettel várok:

Pandi írói oldala, részletekkel, friss hírekkel


Megjegyzés küldése