2018/10/20

Bizánc születése (5. rész) -avagy hogyan készül egy történelmi regény?


A mai blogbejegyzés témája a szerkesztés, könyvborító, az első könyvbemutató. Egy kicsit kiegészíteném a kutatás témát is, mire fókuszálok elsősorban, amikor kutatok.
A bejegyzés itt fehér alapon is olvasható.

Vágjunk bele!

Az embernek kezdő íróként természetes módon vannak prekoncepciói, milyen lesz majd bejutni egy kiadóhoz. A dolog mindenképpen örömteli, átszakítva a célszalag, csupa büszkeség és csupa öröm, úszunk a boldogságban. Na, nekem nem „csak” ilyen volt. Halál komolyan megrettentem, mert bár nem vagyok egy tájékozatlan ember, de azért nem tudtam igazán, hogy mi vár rám, és mi lesz ezután. Megjelenik egy trilógia első része, A sárkányölő, de nincs készen a második és a harmadik kötet, és a megjelenéssel ezeknek a súlyát bizony magamra vettem. Felelősséget, hogy azokat is legalább ilyen „jól” írom majd meg, mégpedig nagyon hamar. Hirtelen azon kaptam magam, hogy határidőre kell írnom és nem akkor fogok dolgozni, amikor akarok, hanem minden nap. A sárkányölővel hosszú ideig dolgoztam, és tudtam, hogy nem lesz ennyi időm a következő kötetre, mert nem igazán jó az, ha hosszú évek telnek el egy trilógia részeinek megjelenései között. Ekkor megértettem, hogy mekkora bizalmat kaptam a kiadómtól. És megértettem azt is, miért is preferálja a piac az egykötetes regényeket, hisz azoknak elvben nincs folytatása.

Szerkesztés

A szerkesztés folyamata több részből állt, amibe nem feltétlenül látunk bele túlságosan, hozzáteszem, hogy minden kiadó máshogy gondozza a szövegeket, természetesen a lehetőségeikhez mérten, egy cél érdekében Ez a cél a lehető legjobb nyomtatható szöveg, ami az eredeti mű gondolattartalmait nem csonkítja, nem sallangozza, nem bántja, csak a hibáit csiszolja ki és nyelvi szintet emel. Avagy a szerkesztő elé álltam, a szőnyeg szélén, és amibe bele tudott kötni, abba belekötött. Jól tette természetesen, hiszen úgy kell élnie a szövegnek, hogy hiteles legyen. Utána kellett néznem ismét ezernyi dolognak, hogy leellenőrizzem, és ezeket felmutatni, elmondtam, miket találtam ki, milyen tényeket építettem be. Elmondtam mindent, amit kért, és bármilyen sok munka volt a regény mögött, találtunk benne apró hibákat, pontatlanságokat, következetlenségeket, pedig meg voltam győződve róla, hogy ez egy tökéletes szöveg. Nem volt az. Javítottuk. A szöveg gondozása aztán mondatszinten történt, sok pirossal, ahogy az előző részekben elmondtam. Kapaszkodtam rendesen és minden javítást átbogarásztam, hogy tanuljak belőle, hogy később ezeket a hibákat ne kövessem el. Utólag visszatekintve azt hiszem, hogy újakat érdemeltem ki. Új hibákat, új szinten.
Elsősorban a szórendem és olykor a könnyű fogalmazásom okozott gondot (kifejezések szintjén), néha nem a legjobb, hanem a nehezebb kifejezéseket választottam, néha túlbonyolítottam, máskor ott egyszerűsítettem a megfogalmazásban, ahol nem kellett volna. Vagy a szavak voltak rosszak. Bármi megeshet ilyenkor, de a szövegem piros volt. Nagyon piros. És elfogadtam minden javítást, mert klasszisokkal jobbá tette a szöveget, ahogy a szerkesztő hozzáért. Utólag ránézve azt hiszem, hogy egy két mondatot húztunk ki csupán, a teljes szöveg megmaradt, csak átrendeződött.
Javításoknál mire is kell gondolni? Következetes névhasználat latin vagy görög? Városok megnevezésén át a civil nevekig, a tisztségeken át a folyók, ruházatok, épületrészek nevén át a hajózással kapcsolatos kifejezésekig. Bizony kemény munka volt és eltartott egy darabig.
A szerkesztés után még a kiadó munkatársai dolgoztak rajta, tördelték és korrektúrázták, mondjuk, lehet, hogy nem ebben a sorrendben.
Mikor végeztünk, rádöbbentem, hogy ez tényleg egy jó regény, olyan, amilyet én is szeretnék olvasni és örültem. Akkor jobban örültem, mint amikor tudtam, hogy bekerültem a kiadóba. Ráadásul szép betűtípust is kaptam, tetszett nekem, igazán bizánci témához illő, de azért jól olvasható.
Ezután már nagyon izgatottan vártam, mit szól majd hozzá a közönség.

Könyvborító

A könyvborítómat a szépséges Csikász Katalin tervezte, akinek a legfőbb erénye amúgy nem az, hogy szép, mert én minden alkalommal megdöbbenek ezen, mikor találkozunk, hanem inkább az, hogy kitűnő grafikus. Jó vele dolgozni, bár megeshet, hogy próbára tettem a türelmét.
Kellett egy koncepció, ami kiterjed a három kötetre, ekkor álmodtuk meg a külső köpenyt, a szélén a díszítéssel, és a szimbólumokat. A könyv elején a szimbólumok egy-egy szereplőre utalnak, és ezek a szereplők az adott kötetben nehéz döntéseket hoznak. Olyan döntéseket, amik más irányba terelik az eseményeket, és amiktől fókuszba kerülnek.
Az aranyalmának mi köze van a sárkányölőhöz? Nem annyira bonyolult. Tudtam, hogy sokan hiszik majd fanatsynak, de nem az. Egy kis műveltséggel könnyen megfejthető a borítóm, vagy ha elolvassa az ember a regényt. A bizánci hagyományokban a császári család védőszentje Sárkányölő Szent György volt. Most nem térek ki ennek a szimbólumnak és legendának a bizonytalanságaira, de ami itt fontos, hogy védelmező, gondoskodó szerepbe kerültek ettől az uralkodók. A gonosz elleni küzdelem szimbóluma ez, és azt hiszem, az ezer éves bizánci történelem tükre pontosan megmutatja ezt az értékrendet. A Sárkányölő szimbólum tehát személyes és családi szimbólum, egyben pedig a legbonyolultabb címer, amit mindenre rátettek a környezetükben. Azt jelenti, hogy a császári vér kötelez a gonosz elleni küzdelemre. A regény pedig egészen közel megy a császári család szövevényes viszonyaihoz.
Az aranyalma római hagyomány. A bizánciak rómaiaknak vallották magukat, római hagyományokat őriztek és ehhez hozzátartozott az is, hogy ha a római császár fia nősülni kívánkozott, akkor elővették a raktárból az aranyalmát és őrizve Paris régi, mitologikus történetét, a három istennőtől kapott aranyalmával kérte meg a kívánt jövendőbelije kezét. Nem letérdelt egy gyűrűvel elé, ahogy manapság szokás, hanem felajánlotta neki az aranyalmát, és ha a leány elfogadta, azzal igent mondott a császári címre és a házasságra.
Most már izgalmasabban néz ki az a borító, nem igaz?
Akkor elárulok még egy titkot. A regény egy tízedik századi párválasztó történet, de a maga nemében sajátos. Merthogy történelmi tényeken alapul. Maga a kiválasztás volt az, ami történelmi tény, noha a részleteit én találtam ki. Érdemes utánajárni.
A folytatásokban pedig a történelmi események még sűrűbb szövésben fellelhetők a történetben, már csak az időkeret miatt is.
A második és a harmadik rész borítójáról, szimbólumairól, és megírásáról a következő részekben mesélek.
Csikász Katalin kifogástalan munkát végzett, hálás vagyok neki, teljesítette a kéréseimet és a megálmodott borítómat. Igen, erre volt lehetőség, és a kiadóvezető is elégedett vele. Természetesen az elkészült borítót üzletpolitikai szempontból is megvizsgálta, és a harmadik kötetem borítójánál volt is egy kis gubanc, de arról később…
A könyvborító olyan hát, mint egy étel esetében a tálalás. Ha szépen teszed a tányérra, étvágygerjesztőbb és bizony reménykedtem benne, ez az étvágygerjesztés beválik majd. Aki fantasynak nézi ezt a regényt, csalódni fog. Aki látja a szimbólumok játékát, annak tetszik majd.

Könyvbemutató

Fonyódi Tibor és Urbánszki László ültek mellettem a könyvbemutatón, a moderátor Andy Baron volt. Egyedüli nőként ebben az impozáns társaságban bizony kapaszkodnom kellett. Egy könyvbemutató nagy lelki teher, szerepelni kell, és valahogy értelmes mondatokat kinyögni, miközben a kérdésekre válaszolunk. Elsőre azt hiszem, hogy nem csináltam olyan rosszul, akármennyire is meg voltam szeppenve. Ráadásul ilyenkor eléggé feldobottak is vagyunk, a humor nem maradhat el, hiszen az olvasók egy kis részben a sajátos humorunk miatt is kedvel minket, úgyhogy nem hazudtoltuk meg magunkat. Megtiszteltetés volt számomra ez a könyvbemutató, hiszen meséltem már, hogy Fonyódi Tibor mester nélkül talán még most is „csak írnám” Bizáncot, a tanácsai sokat segítettek. Az e-kultúra jóvoltából ez az évekkel ezelőtti felvétel itt megnézhető (1 óra 28 perc)  



Történelem másképpen és megint, mert erről nem lehet eleget beszélni.

Sokan kérdezik, hogyan kutatok, hogyan emelek ki tényeket és hogyan építek fel karaktereket?
Bevallom, hogy elsősorban íróként gondolkodom, amikor kutatok. Érdekes karaktereket keresek a történelemben, hogy szereplőkké tegyem őket és bevonjam a cselekménybe, annak megfelelően, milyen alakok és miket cselekedtek. Ez az első lépés, hogy összeállítom azokat a szereplőket, akikkel dolgozni fogok, megnézem az egész életüket, főként az előzményeket, hiszen az mindenképpen releváns a történeti jelen cselekményére vonatkozóan, amiben épp dolgozom. Ha azok nincsenek és hiányoznak a korai adatok az életrajzból, akkor az adott korban, amiről írni készülök, odaillőt találok ki. Akárki a szereplő, ő lesz valamilyen és változik majd valamerre az időben, ezért megnézem egy kicsit pszichológiai szempontból, mitől válhatott ilyenné? Ilyen kérdések mentén megyek végig a karaktereken és mire ezzel végzek, már látom a cselekményt is, amiről írni fogok.
A történelmi szakkönyvek olvasása és egyes különlegesebb darabok beszerzése Bizánc esetében nem volt könnyű és olykor anyagilag is megterhelő, hiszen egy-egy kötet súlyos ezresekbe kerülhet és kevés kivenni a könyvtárból, kell a polcra.
Bizáncban többféle hierarchia uralkodott. Az arisztokratikus hierarchia, aminek a tetején a császár állt, ezt nézhetjük úgy is, hogy ide olvadt be a katonai hierarchia, merthogy ugye a középkorban járunk és a kettő összefüggött. Aztán ehhez igazodott a palotai rangsor mellett a rabszolgarendszerben felállított hierarchia, részben hivatali tisztségekkel kibővítve, de ezek a hivatali tisztségek benyúltak a katonai pozíciókba is. Aztán pedig ott volt az egyházi hierarchia, ami szintén benyúlt az arisztokratikusba és a rabszolga hierarchiába is. Viszont az sem maradhat ki, amikor rabszolgák lettek katonák, vagy akár eunuchok, amire bizony sok példa volt Bizáncban. Nos, ezeken a rangokon, titulusokon, ha valaki következetesen el tud menni, és nem okoz gondot a latin-görög kifejezések egyeztetése, majd azoknak a nyugati gondolkodáshoz igazított visszafordítása, hogy az olvasó értse, miről van szó, na, az már tud valamit Bizáncról. Minden korban komoly munkát igényelt Bizáncban csak az épp aktuális, ünnepi körmenetek felállításához készített rangsor is. Ilyenkor az emberek csak meghatározott helyeken vonulhattak, és nem állhattak oda, ahová akartak. Minden pozíciót a császártól való távolság határozott meg és mindenki, aki a közelébe ment, az a palotai ruhatárból kapta meg a megfelelő öltözékét a függönybíráktól. Meg kellett fürdenie, beillatosították, haját beolajozták, illőn felöltöztették és felékszerezték a rangsorbeli helyének megfelelően. Bizony, ezek akkoriban így működtek és ennél fontosabb nem is létezhetett. De ez csak egy máz és engem érdekelt, hogy mi van a máz alatt. Annyira, hogy regényt írtam belőle és magammal vittem az olvasókat egy ilyen időutazásra, amiben bekukucskálhatunk a Hippodrom nagy bíbor függönyei mögé.
Kutatni fontos, de kevés is lehet. Az írói eszköztár az, ami hitelessé tesz egy történelmi regényt, és az, hogy a mögötte beépített dolgok a történelemtudománynak nem mondanak ellent. Ezért fontos tudni azt is, hol vannak homályos, kitöltetlen részek a történelmi kánonban, hiszen ezeken a pontokon lehet fikcióval dolgozni.
Ugyanakkor sokféleképpen lehet dolgozni a történelmi kereten belül, itt egy bejegyzésem arról, mifélék lehetnek a történelmi regények.

Másfelől azt még szeretném elmondani, hogy a történelmi regények egyik legnagyobb erénye, ha történelmi szereplőket tudnak felsorakoztatni úgy, mint hús-vér embereket, mintha élnének. Nem üres szavak sakkfigurái. A történelemkönyvek sakkot játszanak és nagy a kontextusuk. Király, hadvezér, királynő, paraszt, futó és bástya, mind ott vannak. És ezzel meg lehet tanulni a nagy politikai játékok lényegét, ami örökké arról a rohadt hatalomról szól. De engem érdekeltek az emberek is, akik a sakkfigurák alatt ott lapulnak és többek, mint egyszerű sztereotípiák, többek, mint egyetlen tulajdonság jelképei, mint például amilyen hadvezér kifejezés. A hadvezérek emberek voltak, karrierjük csúcsán, de oda eljutottak, jöttek valahonnan, és a végük is különböző lehetett, nem voltak egyformák. Fontos közelebbről látnunk a múlt embereit és átérezni egyes történelmi személyek egyéniségét, drámai szükségleteiket, érzéseiket, gondolkodásukat. Mert mind egyedi és lenyűgöző. Hogy ez bekövetkezzen és megismerjük őket, sokat kell menni, kutatni utánuk, hogy az életükről, tetteikről minden lehetségest megtudjuk. Ha ez megvan, a karakter elkezd természetesen viselkedni, mutatja magát, és megy magától a történetben, ezt nagyon kell érezni írás közben, hogy mit akar igazából a karakter. Mert a történetet valójában a karaktereink írják meg, mi csak követjük őket, és segítjük, kibontjuk, összeszőjük az életüket, akkor elevenek, ha hagyjuk őket annak lenni. A lehető legtöbb tudás kell hát egy történetbe, és ha innen nézem, mindjárt érthetőbb, miért nincsenek ma történelmi filmjeink.
A történelmi műveltséget nem lehet leakasztani a falról két könyv elolvasásával, mert nagy, komplex és rengeteg kontextussal rendelkező tudományág, ellenmondások és történészi viták mentén jön létre ez a belső tudásmag. Ha valakinek nincs meg ez a műveltsége, talán jobb is, ha nem nyúl történelmi témához, amikor alkot, legyen az regény, vagy film, garantált a hiányosságok kínos kivillanása, a hibás koncepció, ami mindenről szól, csak a beígért témát, a történetben ábrázolni vágyott embereket nem mutatja meg a közönségnek, és az elkerülhetetlen átverés érzetet kelt, félrebeszélés lesz belőle és szégyen. Kizárólag azzal gyógyítható, ha a tudás átlépi a félműveltség szintjét és alapos. Azzal kerülhető el, hogy az alapműveket felelősségünk tudatában elkészítjük, majd reflektálhatunk rájuk. Ilyen alapmű Bán Mór Hunyadija is. Most, hogy ezt a művet ő megírja, lehet a Hunyadi melletti hősökre is reflektálni, hozzádolgozni a kor embereiről önálló köteteket írni. De az ilyen mellékvágányos történetek hatalmas mellényúlások lennének a fő alapmű nélkül. A történelem fősodra lelkiismeretes és pontosan ábrázolás nélkül tátong, többek között ezért vállaltam el, hogy a fősodorban megírjak egy alapművet, ami megmutatja a közönségnek az Árpád-házi királynéink életét. Nem készültek el alapművek, és ezeket pótolni kell. Bizánc után számomra most hatalmas kihívások jönnek részben ezzel a regénysorozattal is, amin dolgozom jelenleg is, miközben ezeket a bogbejegyzéseket írom.
Ma a legjobb filmekkel kell felvennünk a versenyt, ha alkotunk, akár regényt, akár mást, érdemes törekedni a maximumra és ez az elv az, ami mindig segít abban, hogy minden fellelhető anyagot (szakkönyveket, életrajzot, filmet, korábrázolást) abszolváljak, mielőtt dolgozni kezdenék vele. Megeshet, hogy évekig tart, de nem lehet elsumákolni.

Köszönöm a figyelmet, a következő részben a kritika, az olvasói visszajelzések, a kapcsolattartás az olvasókkal, és az írói blokk lesz a téma, amibe megjegyzem fejjel beleálltam, mielőtt megírtam volna a második részt. Új gondokat és nehezített pályát érdemeltem ki az első kötet megjelenésével, és a második szinten rendesen meredek volt a pálya. De ekkor a gubóból kiszabaduló pillangó csetlő-botló léptei igazi szárnyalásba csaptak át, és repültem, mint egy vadászrepülő. Mesélek tehát a második kötettel kapcsolatos nehézségekről, a borítójáról is és elárulom, miért lett lila.
Jövő héten is szeretettel várlak!

Ha tetszett a bejegyzés, bátran oszd meg! Köszönöm!


A korábbi bejegyzések itt elérhetők:
Bizánc születése:
1. rész - Karakterek és botladozás

2. rész - Írósulik, önismeret és Kagan karaktere

3. rész - Béták és felnövekedés a kiadáshoz







2018/10/14

Bizánc születése (4. rész)- avagy: hogyan készül egy történelmi regény?


A negyedik részben a tényleges megjelenésről, a szerkesztőkről, a Kéziratok éjszakájáról, a zseniség fogalmáról, és egy kicsit a Mesterekről, az ő szerepükről, valamint a tájékozódás fontosságáról fogok mesélni.

Mivel ez a bejegyzés (itt fehér alapon) megint nem lett rövid, a megjelenés körüli egyebekkel, amilyen a konkrét szerkesztés, borítótervezés és a könyvbemutató, az előző részben tett ígéretemmel ellentétben a következő részben foglalkozom.

Van egy kis szívfájdalmam, amitől megszabadulnék, mert nekem fáj az a sok tévedés, ami kering a szerkesztők körül. Gyakran szembesülök különös tévedésekkel, amikor szóba kerül a megjelenés. Mivel nekem sikerült, olykor kapom az ívet, mit is csinál(hat)tam érte? Vajon mit? Kezdő írók garmadája hisz abban, hogy csak nekik nem sikerül egy sörért szerkesztőt és megjelenést venni – ez egyébként többszörösen és mélyen sértő feltételezés, főleg, ha egy kicsit belegondolna az, aki tényleg elhiszi ezt a butaságot. Egyfelől számomra sértő, mert nem sörért vettem a megjelenést, hanem megdolgoztam érte, nem is kicsit, másfelől a szerkesztőkre nézve, akik ezek szerint nem csinálnak semmit, csak sörözgetnek a kezdő írókkal. Nem értem ezt hogyan meri komolyan gondolni valaki a saját nevével, miközben hetekkel később kéziratot akar küldeni valamelyik kiadóba éppen ezeknek a szerkesztőknek, akikről így beszél, és aztán sír, hogy szóra se méltatják, (pedig nagyon szeretne jól elbeszélgetni velük és kiosztani őket, hogy mi a dolguk szerkesztőként). Azért a minimális tisztelet szerintem mindenkinek kijár, csak úgy emberileg is. Szóval csak jelezném, hogy vérciki ennyire tájékozatlannak lenni a könyvpiacon annak, aki már a kiadók kapuit döngeti, mert nem lehet így megjelenni egyik kiadónál sem. Sörért nem. De jó kézirattal igen, és akkor esetleg egy sör is belefér, mert a szerkesztő leül veled kávézni (ez ugyanis jellemzőbb). Szóval itt bejön az a kérdés, mi mikor következik be, és ha őszinte akarok lenni, minden azután következett, hogy letettem az asztalra valamit és hajlandó voltam tanulni, megláttam hogyan működik a könyvpiac és nem csak elképzeltem dolgokat a működésével kapcsolatban, ami nettó tévedésekkel lehet tele. Mindenkinek javaslom, tájékozódjon minél többet.
Így most egy kicsit beszéljünk arról, mit jelentenek az írós találkozók, ahol sör is van általában, és mit jelent egyáltalán bármilyen kapcsolatot kiépíteni írókkal, szerkesztőkkel, kiadói munkatársakkal, ha szeretnénk megjelenni a kéziratunkkal. Ugyanis az elején megsúgom, itt nem arról van szó, hogy akkor az a kézirat lehet akármilyen, mert bizony nagyon is jónak kell lennie, olyannak, amivel fel tudod hívni magadra a figyelmet. A bratyizás baromi kevés, de tegyük fel, hogy tényleg egy jó kézirattal rendelkezel és keresed a kiadódat. Mit kezdesz? Mit csinálsz azzal a jó kézirattal, hogy végre bejuss vele egy kiadóba, és a sok száz közül el is olvassák? Mit kezdesz a helyzettel, hogy kapcsolatot teremts, lehetőleg jót? Hiába van jó kéziratod, ha nem tudod eladni magad.
A lehető legrosszabb, ha bebújsz az e-mailcímed mögé és bombázni kezded őket. De akkor mit érdemes tenni?

Nekem van tippem, de csak azoknak, akik komolyan gondolják a dolgot, és nem hiszik, hogy ha meghívnak valakit egy sörre, akkor azt annak a valakinek bármivel is viszonoznia kellene. Kezdő íróként nem is értem hogyan lehet bárkinek elvárása a kiadókkal, szerkesztőkkel szemben, főleg olyan elvárása, aminek semmi köze nincs a teljesítményhez, amivel szembe kell nézni. Le kell szállni a valóságba. Igen, szembe kell néznünk a saját teljesítményünkkel. És igen, el kell kezdeni prezentálni magunkat íróként. „Eladni” magad nem megalkuvás szinten, hanem megmutatkozás, bemutatkozás szinten.

Az első tippem: Aranymosás, tájékozódással és az események követésével. Sokat lehet tanulni belőle és érdemes figyelni, mi hogyan történik. Éppígy ajánlom az írósulikat és a kéziratszervizt is, mondjuk magánkiadás helyett, elvégre a pénzmag töredékéből kijön a költsége, és még a nevedet sem járatod le egy korai megjelenés erőltetésével, ami sokkal többe kerül, mint tanulni. Persze mindenki azt csinál, amit akar, ezeket csak ajánlom.

A magam részéről azonban lecsúsztam ugye az Aranymosásról, és itt tartottam a mesélésben legutóbb. Ezt követően elküldtem két fejezetet a Gold Book Könyvkiadó szerkesztőjének, Békési Józsefnek. Igen, csak két fejezetet. Írtam egy tisztelettudó levelet neki, amiben néhány mondatban elmondtam miről szól a regény, és arra kértem, hogy amennyiben érdekli a teljes kézirat, - ami készen van (ezen a ponton soha ne blöffölj egy félkész kézirattal, legyen végleges formában a részedről)-, jelezzen vissza, és máris elküldöm az egészet. Bevallom, nem mertem rázúdítani, nem akartam ajtóstól a házba rontani, és nem azért mert féltem volna, hogy ellopják. (Ez utóbbi ismét egy jó nagy terjengő baromság, aki egy picit is ismeri a szerzői jogot, az nem mond ilyet még véletlenül se. Ha tetszik, ha nem, egy kiadóhoz bekerülni komoly bizalmi viszonyt jelent, és ez a bizalommal kezdődik. Az író bizalmával és idővel a kiadó bizalmával folytatódik, amikor belefektetnek a szövegedbe kötetenként legkevesebb egymilliót. Mi ez, ha nem bizalom? Szerinted, ha figyelmezteted, hogy ne lógjon meg a kéziratoddal, (feltételezésben élsz és ez egy rejtett és ostoba vád) − ami egyébként egy nem létező opció, akkor kedve támad majd beletenni egy millát az anyagodba és a képességeidbe? Miért tenné?)
Nos, bármily furcsa is ez sokaknak, megtiszteltem a szerkesztő urat azzal a bizalommal, hogy profi szerkesztőként álltam hozzá, így tekintettem rá, tisztelettel, és eszembe se jutott sörözésre hívni. Ő az a szakember ugyanis, aki azonnal látja már két fejezetből is a típushibákat, látja, hogyan van megírva az anyag, javíthatónak látja-e, és van-e remény arra, hogy kiadják. Ha igent mond, együtt fogunk dolgozni, nem mindegy, hogyan kezdődik egy megismerkedés.

Két nap múlva válaszolt, hogy érdekli a történet, és ha egyben látja, talán szívesen kiadnák, bár egy aprócska bibi van vele, és hozzá kellene nyúlnom egy ponton, hogy ténylegesen megfeleljen. Mielőtt azonban erre a bibire konkrétabban rátérnék, van valami, amit nem meséltem el, és nagyjából egy fél évvel korábban történt. Kitérő következik, de ígérem, hogy nem ok nélküli kitérő:

Kéziratéj, az áldás

Ez az esemény a Kéziratok éjszakája volt, ahová nagy örömmel mentem el, abban a hitben, hogy csak egy buli lesz az egész. Hát nem az volt. Amikor rám került a sor, ott álltam három vérprofi szerkesztővel szemben, ha jól emlékszem Kánai András, Roboz Gábor és Juhász Viktor csapatában voltam, de akárhogy is nézzük, mélyvízre futottam velük. Kint a szakma legmélyebb bugyrokat rejtő tengerén egy csónakba ültünk és megszűnt a külvilág. Rettegtem, hogy elsüllyedek, léket kap a hajóm, és nekem annyi, a tenger legalján kötök ki, lezuhan az atom megint, és engem ismét a földdel tesz egyenlővé. Na, de ezt már párszor túléltem, vágjunk csak bele! Főként Viktor beszélt, ő foglalta össze, amit el lehet mondani ilyenkor, és érdekes módon a történet olyan megvilágításba került, ahogy azelőtt nem láttam. Az atom azonban nem jött, nem semmisültem meg, újjászülettem. Tetszett neki a szöveg, és adott sok-sok tippet, hogyan lehetne ez még jobb, mire érdemes figyelnem, mit fejlesszek. Érdekelte, hogyan folytatódik, mi a tervem vele, hogy néz ki a koncepció, mennyit kutattam eddig, hány részes lesz és így tovább. Úgy beszélgettünk a történetről, ahogyan csak profikkal lehet, és ittam minden áldásos szavát. Örökké hálás leszek nekik, hogy ilyen emberi módon tálalták azt is, ami nem ment még túl jól, és megmutatták, mi az, ami viszont jónak látszik, mi működik és mitől. Ajánlottak szerzőket, olvasnivalót, ami érdekelhet. Igazi intellektuális felüdülés volt számomra és hatalmas lökés, hogy befejezzem a kéziratot, tudva, hogy jó úton haladok. Végre!

Két évvel később egy másik történettel csak azért mentem el a kéziratok éjszakájára, mert szükségem volt az ötletalapanyagaim miatt ajánlott olvasmányokra, és néhány tanácsra, hogy stabilabb lábakra helyezzem a sztorimat és ellenőrizni tudjam, nem írták-e meg előttem azt az alapötletet, amit kitaláltam, vagy ha igen, azt milyen formában tették korábban. Megtörtént a lábra állítás, ami a kéziratéj áldásos szavú és jó szándékú szerkesztői nélkül sokkal nehezebben következett volna be. Úgy saccolom, hogy néhány évet spóroltak számomra a munkafolyamatban. Pedig akkor már publikáló írónak számítottam, mégis óriási élmény értő szakemberekkel beszélni a készülő művedről, és látni, mennyire érzékenyen nyúlnak a szöveghez és mindenestől értenek téged, ahogy nagyon értenek a szöveghez is. Ezekből a velős beszélgetésekből húsz perc alatt többet lehet tanulni, mint bárhonnan máshonnan. De erre nyitottnak kell lenni, nem védekezni kell, senki sem támad, a jobb szövegért dolgozunk, és nyitott voltam a tanácsokra, érdemes hallgatni rájuk. Az érlelődő, kezdő írók számára tehát mindennél jobban ajánlom a Kéziratéjt akkor is, ha mondjuk Aranymosásra készülnek vagy még csak a regényük eleje van meg. Egy eseményt, ahol profikkal beszélhetsz a szövegedről és kapsz iránymutatást, tippeket arra, mit fejlessz még magadon, és miként nyúlj a szöveghez, mik az erősségek és mik a gyengeségek, mindezért pedig csak fel kell emelni a popsit és odamenni személyesen. Mert a dolog ingyenes, nem kell fizetni érte, de az idődet és az ottlétedet rá kell áldoznod.

Ezen a ponton felhívom a figyelmet rá, ez a szerkesztőgárda aktív, valójában ők döntenek a kiadókban, ők azok, akikről némelyek hajlamosak azt hinni, elég meghívni egy sörre őket, hogy a kiadóban, ahol ő dolgozik, ott megjelenj valami borzalommal, amiről nem is tudod, hogy az-e vagy sem. E ponton ezt a hozzáállást kikérem magamnak az ő nevükben is. Nem mellesleg szabad odamenni és próbálkozni. Hívd meg Juhász Viktort, Kleinheincz Csillát, Moskát Anitát, Kánai Andrást vagy Roboz Gábort egy sörre, és lássuk, mit mondanak a kéziratodra! Elárulom, ugyanazt fogják mondani, mint amit akkor mondanának, ha nem hívnád meg őket sörözni.
Hajrá! A Kéziratéj pont erre ad lehetőséget, hogy kapcsolatot teremts velük. Ja, hogy túl nagy nevek és nem mered? Gyáva nyúlnak nincs hazája. És különben is abban légy bátor, hogy vállald a szöveged a hibáival együtt, hogy fejlődhess és tanulj. Mert hát ők azok az emberek, akik olvassák a kiadókba érkező leveleket ilyen kezdetekkel:
„Mélyen tisztelt (láthatatlan mumus) Kiadó!”
Igen, ők ülnek a kiadók levelesládáinak másik oldalán, és nem egy szívtelen, láthatatlan alak, akinek homlokára a KIADÓ szót tetoválták, és bizony itt személyesen a szemükbe nézhetsz. Elolvassák, amit írtál, és elmondják, miért nem jó, vagy mi az, ami jó benne. Ne a levélládádba várj hosszú tanácsokat egy kiadótól, amikor kéziratot küldesz nekik, hanem menj el a Kéziratéjre! Ne dicséretért menj, hanem szakmai tanácsért, és mindjárt jobban viselni az egészet. Ez a legjobb út, hogy megmutasd magad, hogy kapcsolatot teremts a szerkesztőkkel és próbára tedd, amit az asztalra tudsz tenni, hogy felhívd magadra a figyelmet a szövegeddel. Mert amikor kéziratot küldesz egy kiadó e-mailjére, ők döntenek majd róla, amikor beküldöd. Nem névtelenek és mód van a kérdéseid megválaszolására is. Ha pedig ügyes vagy, nyugodt lehetsz benne, hogy megjegyzik a nevedet és el fogják olvasni a kéziratodat, miután elkészültél.
Mert van valami, amit nem szabad elfelejteni, mégpedig, hogy a kiadók szerkesztői ismerik egymást, és bármennyire hiszed, hogy nem keresnek kéziratokat, elárulom, hogy ez nem igaz. Keresnek. De jókat keresnek és nem egy 1001. verziót valami sorozatnak vagy szerepjátéknak, vagy rosszabb esetben filmnek, és nem arról van szó, hogy érthetetlenül egyedi légy, hanem arról, hogy vidd bele azt a csipetnyi esszenciát, amitől működik még egy sokadik romantikus regény is, de van benne valami belőled. Mert tőled lesz egyedi. Szóval csipetnyit eredeti, eleven és jó anyag kell, amit tényleg megszűrsz magadon keresztül. Mert az meglátszik, mint ahogy meglátszik az olvasottság és a felkészültség, tájékozottság is. Meglátszik, hogy érett vagy-e a megjelenésre nemcsak a szövegeddel, hanem írószemélyiségként is.
Ahogy azt a két fejezetemből a Gold Book szerkesztője is meglátta.

Válaszút

Visszatérve a kéziratomra, át kellett írnom, de nem úgy, mint hinnéd. A bibi ugyanis, ami sikított a kéziratomból, nem írástechnikai probléma volt, hanem a célközönséggel kapcsolatosan okozott gondot. Olyan történelmi regényt írtam, amibe belecsepegtettem fantasy elemeket. Nem rosszul, teszem hozzá és szerettem volna a dramaturgiai vonalon is mélyíteni ebben, de később, ez a három kötetes regény első kötete volt és nem elég erős vonallal. Így a fantasy még csak meg-megcsillant benne. Kétségbeesésemben megkerestem Kleinheincz Csillát, mert nem tudtam, mi tévő legyek. És most mindenki kapaszkodjon meg, mert Csilla ugyanazt mondta, amit a másik kiadó szerkesztője. Mondom, hogy profik.
Két út állt előttem:
− kiveszem a fantasy szálat és történelmi regénnyé formálom a szöveget, vagy:
− még inkább elmélyítem a fantasy elemeket, sokkal erősebben beleviszem és lényegében kapok egy történelmi fantasyt csupa mágikus háttérrel, ami nem állt távol a csodás bizánci világtól egyáltalán, és rettentően érdekes lett volna.
Gondolkodnom kellett. Kértem egy kis időt, és el kellett fogadnom, hogy a könyvpiacon a fantasy olvasók és a történelmi regények kedvelői nem fedik át egymást. Ezzel a koncepcióval a két olvasótábort nemhogy egyesíteni nem tudom, de inkább az ellenkező hatás várható, szétválasztom őket és csak kicsi szeletüknek tetszene a hibrid forma. Ez azt jelenti, hogy mellélőném a célközönséget és nem fogyna a könyv, ezt pedig ugye nem szeretném, ahogy ebben a kiadó sem látott üzleti lehetőséget, kivéve, ha valamelyik útra rálépek.
A dilemmámat az okozta, hogy nagyon szerettem volna Csillával dolgozni, de akkor fantasyvá kellett volna tennem a szöveget.
Tehát elmélyülten gondolkodtam, mit akarok ezzel a regénnyel, és az a verzió állt közelebb hozzám, hogy lemondjak a fantasztikus elemekről, és történelmi regénnyé alakítsam, ha már annyit kutattam utána, simán megállja a helyét történelmiként. Igaz, hogy a következő két részt is újra kell bootolnom, de arra van időm. A regény eszköztára is inkább arra hajazott. Ha fantasyvá akartam volna tenni, az még sok munka lett volna, míg a fantasy szál kivétele lényegében pár nap alatt megvan.
Jeleztem Csillának a döntésemet és akkor egy kicsit bajba kerültem, mert a Gold Booknál már kaptam egy korábbi ajánlatot a történelmi forma megjelentetésére, és szerettem volna korrektül viselkedni ebben a nehéz helyzetben. Abban maradtunk Csillával, hogy beszélek Békési úrral és hármasban kisakkozzuk, mi is legyen tovább, melyik kiadó fogadjon be. Végül Békési úr kérte a történelmi verziót és a Gold Bookhoz kerültem, miközben a pozitív lektorimat Csillától kaptam meg első körben és igen, ha Békési úr nemet mond, akkor most a GABO-nál lennék Bizánccal, de azt hiszem, hogy így korrektül jártunk el mindhárman. Ezért van az, hogy alkotóként mindkét szerkesztőhöz nagy szívvel és őszinte bizalommal kötődöm, és bizony most Bizánc után a fantasys szárnyamat is bontogatom, hogy egy nap tényleg dolgozhassak Csillával és ne csak veszteséget generáljak, hiszen annyi mindenért tartozom neki hálával.

Néhány szó a zsenikről

Írtam egy regényt, és kiadták. Az eredeti koncepcióm kútba esett, mégis megkaptam a bizalmat három kötetre, ami azért elég ritka és nem minden kiadó ilyen bátor. De nem vagyok zseni, és nem érdekel ez a megítélés, mert alkotó vagyok, aki alkot. Ez minden. Filozófusként ugyanis a fogalmak pontos ismeretében ez a szó számomra valódi újítókat jelent, akiket kívülről látok. Olyanokat, akik tudnak széles körben járatlan utakat taposni. Másfelől egy zseni csak megvalósítja magát, kívülről önmaga számára a zseni kifejezés lényegében értelmezhetetlen. Ergo, aki azt hiszi magáról, hogy ő egy zseni, inkább nevetségessé válik, mint komolyan vehetővé, és megeshet, hogy az esetek nagyobb részében nemhogy nem zseni, de még középszerűnek sem elég. Csak dolgozni kell, aztán jönnek annak a hozományai, amilyen a megjelenés, amilyen a siker, az ismertség, a szerep betöltése, de ez befektetett minőségi munka nélkül nem megy. Az üres pózolás meg a kutyát se érdekli, mert az írás egy komoly szakma és mindenekelőtt munka, nem egy címke az adatlapodon.
Ma már ott tartunk, hogy ha valaki hajlandó valamit becsülettel végigcsinálni, akkor az már zseni. Ott tartunk, hogy aki végre képes áttörni falakat a tudásával, az már zseni. Ezzel a szóval túl könnyen dobálózunk és tiszteletlenül is. Nem ártana tudni, mit jelent pontosan.
És hogy van-e akit a kortársaim közt annak tartok? Hát persze. Van. Több is, de mondok is egyet (sokat tudnék mondani, konkrét indoklásokkal, de az elég hosszú lenne. Például a mestereim is azok, akikről alább mesélek majd).
A zseniséghez nem kell halott írónak lenni. Olyan eredeti gondolatokkal és ötletekkel, amilyenekkel például egy járatlan úton Moskát Anita alkot, tökéletes példája a mai zseninek. A munka tükrében, amit elvégez. Mert az alkotása a zseniális, nem ő az, aki fénylik, hanem a gondolatai, az élmény, amit létrehoz bennem, és a személyét szeretném tiszteletben tartani, távol maradni tőle, hogy alkothasson szabadon, nem az elvárásaimmal terhelve. És nem takarózik vele, nem hümmög, nem bújik ki, nem pózol, hanem csak dolgozik, önmegvalósít, megy a maga útján, mint egy művész, aki tudja, hogy az önmegvalósítása olyan művészet, amit másokkal is érdemes megosztani, akik élvezhetik a munkájából eredő katarzist. A művészet az önmegvalósítás eszköze, de nem az egyetlen célja. Mert másokkal közösen teljesedik ki, nem csak öncélú, ma már nagyon nem. Aki pedig olyan berkeket mutat meg a lelkem labirintusában, ahol soha nem jártam azelőtt, és erre tényleges képes, na, az aztán igazi zseni. Anita képes erre, és ezért őszintén csodálom. Olyan, mint egy lámpás a sötétben. Ettől zseni. Nem attól, hogy büszke magára, amiért befejezett egy regényt, ami amúgy szakmai szemmel kiadhatatlan - és itt bizony nem Anitára célzok, hanem azokra kezdőkre, akik nem értik, miért nem látják mások az ő zseniségüket. Na, vajon miért? Nem kell a címke, csak dolgozzunk és kész. És az alkotót hagyjuk szárnyalni. Nincs elvárásom Anitával szemben, mert bízom benne, és tudom, ez egy alkotónak nagy teher, mert az ő oldalán ez egy súlyként jelenik meg, de hiszem, hogy megküzd vele. Na, így néz ki egy zseni, csak kívülről értelmezhető, önjelölt formában inkább vicces, mint valódi.

Mesterek garmadája

Szoktam emlegetni a mestereimet, akik hatással voltak rám, nemcsak az alkotásaikkal, hanem olykor a figyelmükkel, tetteikkel, azzal, ahogyan néha tippeket adtak, azzal, ahogyan megalkottak mondatokat vagy tananyagokat, amikhez volt szerencsém.
Vannak írófejedelmek, akikkel sosem beszéltem a szakmáról, de a műveiken keresztül bizalmas kapcsolódásba kerültünk. Ilyen például Passuth László vagy Bán Mór (aki egyébként civilben János). Érdekes, hogy Jánossal például szakmáról nem beszéltünk, de a művei nyomot hagynak, hatnak, világítanak előttem, lámpások. Bán János történelmi sorozata például üzleti szempontból is kivételes, utat nyitott annak, hogy én is megjelenhessek a Gold Book Könyvkiadónál, megcélozva egy intellektuális női közönséget, ahol aztán szép számmal megjelentek a férfiak is. Neki köszönhető a történelmi regény mai sikere és újjáéledése a versenyszférában, állami dotációk nélkül. Az a legkevesebb, hogy aki például történelmi regényt ír, elolvassa ezt a sorozatot, mint a kisangyal. Méltóságból és tiszteletből.
És vannak olyan lámpások az életemben, akikkel ma már ismerjük egymást és bármikor fordulhatok hozzájuk szakmai tanácsért. Hogyan ismertem meg Varga Beát, Kleinheincz Csillát, Fonyódi Tibort?
Első körben elolvastam a műveiket és elmentem a dedikálásaikra, tanfolyamokra, amiben ott voltak, miközben ők már látták, hogy forgolódó író vagyok, Aranymosáson, írósuliban, pályázatokon, rendezvényeken, és szóba elegyedtünk, mert nem kell azt hinni, hogy az értő olvasó szerepe vagy az alkotói szerep elszigetelt. Aki azt hiszi, írónak lenni egy elefántcsonttoronyban üléssel egyenlő, az baromi nagyot téved, és ottragadhat egy ilyen toronyban, hogy megfőjön a saját levében.
A kortárs irodalom élő dolog, és eleven, mozog, zsizsegni kell benne. Úgy zsizsegni, (és nem fontoskodni), ahogyan az nekünk kényelmes, és oly mértékben, amitől nem érezzük kényelmetlenül magunkat. Mert hogyan akar valaki író lenni, ha soha életében
- nem fejezett be semmit, még egy novellát se?
- nem járt egy Könyvfesztiválon vagy egy Könyvhéten?
- nem látott még kortárs írót élőben?
- nem járt még könyvbemutatón, talán azt sem tudja, mi az, vagy milyen lehet belülről?
- nem olvasott kortársaktól?
- nem tudja mit jelent az a kifejezés, hogy írói eszköztár?
- nem kíváncsi a könyvpiac fejleményeire?
Hogyan akar egy leendő író beilleszkedni egy közegbe, amiről semmit sem tud? Ezért fontosak azok az elemek, amiből tájékozottságot nyerhetünk, és ezért érdemes elmenni írós rendezvényekre, hogy átitasson a közeg, lásd a valóságot, ne csak a díszleteket, amit kitöltesz a tévedéseiddel, amilyen a bejegyzés elején említett „sörözéses megjelenés”. Ez egy fejlődési folyamat, nem megy egyik napról a másikra. Érdemes növekedni vele és beilleszkedni, találsz magadnak helyet, mert hely van, és ez egy befogadó közösség, ha tiszteled és alázattal meglátod, mennyi munka folyik a háttérben akár csak egyetlen kiadónál is, nemhogy egy Könyvfesztiválon.
A Mestereim tehát lámpások és támpontok, olykor csak egy elejtett mondattal is átlendítettek azokon a tévedéseken, amikkel magam is éltem régen. Igen, idő kellett, míg a közegben rendet tettem a saját fejemben. De ahhoz meg kellett tanulni a közösség működését is, és nevetni a hibáimon, nem szégyellni az újrakezdéseket és a sok tanulást. A Mestereimnek pedig olyan sokat köszönhetek, hogy azt elmondani sem tudom, mert a megfelelő helyen, a megfelelő időben kaptam meg tőlük a megfelelő táplálékot, hogy abból tovább fejlődhessek. Örök hálával tartozom ezért, ahogy a műveikért is. Remélem, hogy hozzájuk méltó tanítványként járhatok tovább az írói utamon.

A korábbi bejegyzések itt elérhetők:
1. rész - Karakterek és botladozás

2. rész - Írósulik, önismeret és Kagan karaktere

3. rész - Béták és felnövekedés a kiadáshoz

Aki szeretne még olvasni a témában, annak ajánlom a kapcsolódó bejegyzéseket erről az oldalról, itt megtalálhatjátok más írók és szerkesztők bejegyzéseit "Sorok mögött" címen az írói úttal, és a tényleges munkával kapcsolatban. Éppen forradalmi zsenimítosz-rombolás folyik, ami nagyban segítheti egy kezdő író önmagára találását.
Egyben ez egy böngészőoldal a legfontosabb eseményekkel, könyvajánlókkal a mai kortárs zsánerirodalom és fantasztikum berkeiből. Érdemes követni.


Aki ritkán jut el rendezvényekre, az e-kultura jóvoltából pótolhatja a lemaradást, érdemes itt is követni az eseményeket, és megnézni a felvételeket, interjúkat, beszélgetéseket. Mindig hálával gondolok a munkájukra!

Ha tetszett a bejegyzés, köszönöm a megosztásokat! Jövő héten folytatjuk!




2018/10/05

Bizánc születése (3. rész) - avagy: hogyan készül egy történelmi regény?





Ez a bejegyzés itt fehér alapon is olvasható.

A harmadik részben a bétázásról, a tényleges írói munkáról, és a kutatómunkáról mesélek. Ez magányos feladat, amiben senki nem tud segíteni. Legfeljebb könyvet ajánl, és aztán magunkra hagy. Ilyenkor dönthetünk úgy, hogy nem csináljuk, halogatunk vagy kihúzzuk magunkat a feladat alól, egészen profi kifogásokat gyárthatunk, de akkor nem lesz eredmény. Ez szükségszerű következménye annak, ha valamit aztán mégse csinálunk. A kifogásgyártást érdemes kinőni, mert az író ír, akkor is, ha senki sem látja őt írni. Az írás olyasmi, amivel nem lehet úgy tenni, mintha művelnénk, idővel kiderül az, ha nem. És elmélyülhetünk a teendőkben, úgyhogy vágjunk bele!
Apropó magány. Mondanék erről valamit, amiről kezdő író koromban még nem mertem beszélni, vagy inkább nem mértem fel, mint fontos háttér-jelenséget. Egyfelől szükség van a munkához egy kis magányra, amit néha nem könnyű biztosítani, de érdemes. Összefüggő két három óra kell, és valami nyugalmas állapotot is magunkra kell venni hozzá, hogy az ember ne ugráljon fel ötpercenként valamiért. Ez a seggen ülés képessége, a popsi kihívása, amin ülni kell, fizikailag is megterhelő egyébként, de picit bele kell rakni a nyugit, na. Van, aki erre képtelen, csak mondom.
Aztán van egy elmélyülési folyamat, hogy megtaláljuk az utat befelé (az alkotó énünkhöz), és a legjobb módot az elvégzendő munkához.


Beszéltem az előző bejegyzésekben a belső magányról. Ez a belső magány hatalmas erő bennünk, és ezen a ponton elsősorban emberekként mindannyian egyformák vagyunk, itt tudunk és szeretnénk is kapcsolódni egymáshoz olyan irodalmi műveken keresztül, amit sokan olvasnak. Maga a művészet is erről szól, erről az intellektuális, valójában több szinten működő szellemi összekapcsolódásról, ami egyedi és ugyanakkor lehet tömeges, az ízléshatárainkon belül pedig aktív és folyamatos. Másfelől intim. Ha egy író kiad a kezéből egy regényt, intim kapcsolódásba fog kerülni az olvasóval, aki a szereplőkön keresztül egy belső élményt kap. Az író ennek nincs tudatában, legalábbis amikor olvassák, de az olvasó igen, és olyan élményt igényel, ami az „íróban elmerülés” esetén komolyan veszi őt, mint olvasót, és épít rajta, ad neki valamit. Ebbe a szent folyamatba nem fér bele a félrebeszélés, kioktatás, lenézés. A könyvkiadásban ennek a katartikus élménynek, valamint a körülötte adott minőségi attitűdöknek (borító, tipográfia, marketing stb.) a színvonala nem lehet alacsony, különben egy komolyabb olvasó a sarokba vágja a könyvet (rossz szöveget), és többé a kiadó vagy az író tájékára se megy, legyen akármilyen marketingje egy kiadványnak. Mellesleg a minőség és magas színvonal a marketing része is, a könyv, mint termék a folyamat középpontjában áll az íróval együtt. Mert minden kiadó törekszik színvonalasan előállítani a termékét, avagy a könyvet és egy picit az írót is, hogy az ember szívesen költse el náluk a pénzét. Mert a könyvkiadás nemcsak kulturmisszió, hanem kőkemény üzlet is, verseny az olvasókért.
Olvasói szemmel ez a magány és annak belső élményterülete csak attól függ, mit fogadunk be, mit engedünk közel magunkhoz, hogy dolgozzon bennünk. Ezzel néha érdemes kilépni a komfortzónánkból. Bár minden képzelet különbözik, a szellemi táplálékunk hasonlít egymásra, amit merítünk belőle, az épít vagy roncsol, és ez nagyon fontos felelőssége az írónak vagy egy akármilyen művésznek. Mert nem mindegy mi az, amit belül felépít, és mi az, amit lebont. Ha nem nyújt semmit, az író az időnket rabolta el, amiben egy jó könyvet is olvashattunk volna a pénzünkért. Nincs idő rossz könyvekre.

Most, hogy ezt így kibontottam, felmerül a kérdés, hogy tudja-e az író, hogy mit ír, és annak milyen hatásai lehetnek? Na, ugye! Ezért fontos észen járni. Nagy a sötét zaj anélkül is, hogy hülyeségeket beszélünk, és ha egy író félművelt, katasztrófák lavináját indíthatja be. Rá kellett jönnöm, hogy felismertem ezt a felelősséget, mint igényességi alapot, és rettegtem a félműveltségemtől, nehogy égedelem nagy baromságokat hordjak össze regényírás ürügyén. Ezzel átléptem egy intellektuális küszöböt, mint célkitűzést, komoly regényt akartam írni, amit szívesen olvas bárki, akit a téma egy picit is érdekel. Ugyanakkor nagyon nem vagyok szépíró, az irodalmi babérokat meghagyom másnak, nem hiszem, hogy valaha klasszikus lenne ez a regény, és ez nem az a terület, ahol kompetenciára van szükségem, majd az idő és a nálam sokkal okosabb emberek (irodalmárok) ezt majd eldöntik. De az vállalható cél, hogy aki olvassa, emlékezzen rá, és szeresse, önmagáért. Anélkül, hogy engem ismerne. Anélkül, hogy bárki fölött ott állnék, hogy megmagyarázzam a szövegemet, mit értettem alatta. Nem magyarázok semmit, a történet legyen szabad madár.
A félműveltségtől való félelem egy borzasztó stressz, amin egyetlen dolog segített, hogy műveljem magam, és elolvassak minden történészi munkát, amit csak lehet a témában. Innen jött az erő a komolyabb szintű kutatásokhoz, mert nem akartam „rosszul tudni”, jól akartam tudni, és az sok munka.
Eleinte nekem is sikerült megírnom minden ostoba klisét, bőséges nyállal, amire immár más szemmel néztem, hosszú idő távlatából. Ebből ki kellett nőnöm és rácsodálkoztam, hogy ezt egyáltalán meg akartam mutatni bárkinek is. Pontosan emlékszem rá, hogyan történt. Meg kellett értetnem a belső írómmal, aki lakott bennem, hogy vegye komolyan a feladatot, és mindent elé tettem, amit kért, hogy felnőhessen. Felneveltem és munkára fogtam, dolgoztunk egyre nagyobb tudásszomjjal, amikor átestem a ló túloldalára. Annyira törekedni akartam az autentikus nyelvezetre, az egyéb apró részletekre, hogy legszívesebben megtanultam volna ógörögül, latinul és arabul, hogy azon írjam meg a történetet. Igazi elmélyülés volt. Már majdnem írtam egy regénynek vélt dokumentumgyűjteményt, amikor megharagudtam magamra, amikor segítség kellett, hogy helyre billentsen, és megértsem, mi az a történelmi regény, amilyet én is írni akarok. És akkor kétségbeesésemben megkérdeztem Fonyódi Tibor mestert, hol van ebben a hitelességre törekvésben a határ?


Máig hálás vagyok a válaszért, amit adott.
Olyan volt, mint a Mátrixban a kanál, ami nem létezik. A történelemtudomány egy konszenzusos tudomány, és fejlődik, naponta változik és így van rendben, hogy eleven. Semmi sincs kőbe vésve, egy mese az egész, elég, ha ügyesen merítek belőle, nem az a dolgom, hogy hozzányúljak és formáljam. A mondák és legendák különben is lehet, hogy igazabbak bármelyik töri tankönyvnél, kérdés, hogy mennyire értjük meg belőle az igazságot. Valamint adott támpontot is a szavaival, aminek az volt a lényege, hogy a határ ott van, ahol én érzem, hogy érthető vagyok még egy mai ember számára, hisz nekik írok, ezt ne felejtsem el. Lényegében ezt a határt nekem kell megkeresnem, míg a hihetőség részben írói eszköztáron is múlik, és nem annyira azon, mik a tények, amiket felkutattam. A tényekről is lehet úgy írni, hogy hihetetlennek látszódjanak és unalmasak legyenek. Íróként az a dolgom, hogy hitessem el, amit írok, az úgy igaz, mert ha én bizonytalan vagyok, az a szövegemen azonnal meglátszik. Egy író kínlódása meg bizonytalansága meg a kutyát se érdekli.
Akkora lökést adott, hogy megtaláltam a regény első jelenetéhez illő korábbi és egyben további hangot. Mélyebben szólt, nem nyafogott, nem volt nyálas, és sikerült magabiztossá tennem a mesélő hangot. Úgyhogy dolgoztam a kéziraton. Leültem a seggemre, és megírtam a feléig abban az elképzelésben, hogy a második felét hozzácsapom és kész is lesz. Csakhogy nagy csapdába estem, elkezdtem olvasni a történet második felét, a régi, eredeti verziót, amiben más volt a cselekmény, a narrációs mód és halálosan rosszul volt megírva. Zokogtam. Aztán nevetni kezdtem. Ekkora különbséget soha nem érzékeltem két írásom között, és örültem, hogy fényévekre vagyok ettől a borzalomtól. Papírt és tollat ragadtam, és jelenetenként levázoltam a regény végét, ugyanazzal a koncepcióval, amiben dolgoztam addig, és ami kirajzolta előttem, hogy semmit, de semmit nem tudok átvenni a régiből. Egyetlen mondat tetszett belőle. Egy mondat. Kimásoltam és beletettem átfogalmazva az új kéziratba, a többit bezártam, és eltettem egy hátul porosodó doksiba. Azóta sem nyitottam ki. Kidobtam egy 750 ezer karakteres rossz regényt és megkönnyebbültem. Így írtam meg a regény új verziójának második felét, ezzel a döntéssel.


Utolsó híd a kiadóhoz a masszív tudású béta.

Nagyjából így álltam, amikor felkértem Viktort és Andit egy szövetségre. Olyasmi ez, ami már nemcsak a bétázásról szólt, nemcsak a szövegről, hanem elsősorban a célról, amit kitűztünk magunk elé, avagy bejutni egy nagy kiadóhoz. Tudtuk, hogy nagy munka lesz, és megfogalmaztunk egymásnak és magunknak is néhány alapszabályt. Többek közt a jó szót, a támogatást bármikor, a biztatást, a lelki mélypontokon való átsegítést, a kétségek oszlatásában a segítséget, iszonyatosan kíméletlen javítást, nulla haragot és maximális rugalmasságot, anélkül, hogy egymás munkáját átírnánk vagy kigúnyolnánk. Szerencsére ebben már volt gyakorlatunk, hogy tudtuk, meddig mehetünk bele a szövegekbe, hogyan, és mit jelöljünk, hogyan adjunk tippeket egymásnak segítség gyanánt, ami gyakran marha jól jött, és még jobban bevilágította a hiba jellegét. Valamint Viktorral minden könyvmegjelenéskor egy jó szivarozást is megfogadtunk, egy kiadós öleléssel és egymás alkotói lelkének csekkolásával, mégpedig személyesen. Nos, azóta már négyszer! szivaroztunk együtt, pedig akkor csak egy távoli álomnak tűnt. Jópofa rítusnak. De máig hitelesek vagyunk egymás szemében, így betartottuk, és az örömben épp olyan fontos osztozni, mint amilyen a munkában volt. Azt remélem ám, hogy húsz év múlva is ilyen jókat bulizunk majd, és tartjuk magunkat az alkalomhoz.
Bakti Viktor tehetséges, feltörekvő író, sok dologban olyan kíméletlen és kemény logikával rendelkezik, amit nem is sejtene az ember, míg ki nem hasít belőle egy darabot. Mi nem bántottuk egymást, ismertük magunkat és egymást. Megegyezéskor különben is elárultuk egymásnak a nem nyilvánvaló gyengeségeinket, erősségeinket, és támogató módon álltunk a feladathoz, tudva, hogy szükségünk van a szigorra, és a metszésekre. Ugyanakkor azt is tudtuk, hogy a gyengeségeinkben számíthatunk egymásra, és amikor a fájó tyúkszemedre lép valaki, az bizony kegyetlen tud lenni. Mert bizonyos részeket mi már kiemelkedően jól meg tudtunk írni (a korábbiakhoz képest), más részek azonban nem működtek, ott nem értük el a kiadható szintet és ezekben kellett építeni egymáson. És lássuk be, attól, hogy jók a leírások, az nem menti meg a rossz párbeszédet vagy dramaturgiát, ahol a világ inkoherens, a cselekmény logikátlan és az információadagolás is csapongó, ott lehetnek akármilyen jópofa karakterek, a kézirat egyszerűen csapnivaló lesz. Mindenből, (értsd: az összes jellegét egy szövegnek,) hozni kell egy kiadható minimumot, különben a regény nem lesz versenyképes a piacon. Mert más írók ezt tudják, és a kiadók azt a kéziratot veszik meg, ami működőképes. Fel kell nőni ehhez és ebben támogatni tudtuk egymást ezzel, hogy kiegészültünk. Volt, amikor, sírtam a kíntól, és felkaptam a vizet, konkrétan figyelmeztettem magam, nyugi, ez a szövegért van: Viktornak igaza van, itt hülyeséget írtam, ott az a szó kilóg, emitt ez a mondat tényleg értelmetlen, az a bekezdés fölösleges és a többi. Mi már nemcsak arra figyeltünk, van-e szóismétlés (volt benne), hanem arra, hogy van-e benne gondolatismétlés. Egyedül a narrációban nem értettünk egyet, de azt már úgy átrágtam, hogy abban nem hagytam magam befolyásolni, mert tudtam, hogy működik, éreztem, hogy attól él a történet és erre a keretre szükségem van. Később ezt kitárgyaltuk és a narráció maradt.
Felülemelkedtem, annyira, hogy már-már vártam a metszéseket, vártam a hibákra mutatást, hogy tudjam jobbra javítani a szöveget. A kritika is például ennyiben remek alapanyag ahhoz, hogy az ember rálátást kapjon a saját munkájára akár megjelenés után is. Kár, hogy érdemben kevesen művelik, pedig sok író örülne komolyabb szakmai visszajelzéseknek. Ahhoz azonban a szakmát ismerni kellene, és aki ismeri, az műveli, rosszul jön ki, ha egy kiadói munkatárs egy másik kiadó szerzőiről ír szakmai kritikát. Független arcok kellenének, és nem szimpla olvasók. Jobb híján az utóbbiakra vagyunk utalva, ami nem baj, hiszen minden író hálás a legkisebb visszajelzésért is. Szeretjük az olvasókat, nekik írtunk, ilyen egyszerű ez.
Később Viktor ezt a kíméletlen folyamatot amúgy jól visszakapta ám, amikor az Integrálván dolgoztunk, de nem kicsinyes bosszúból, csak helyet cseréltünk a szerepben. Én javítottam, kötekedtem, javasoltam, ötleteltem, ő meg javított a saját belátása szerint a saját regényén. Nem számoltattuk el egymást a javításokkal, mert mindenkinek joga van hozzá, hogy azt, és úgy (gyakran a javallathoz képest máshogy) javítson, ahogyan csak akarja. Mert ez az író felelőssége és munkája, ő alkot, ő javít, ő felel, és ő áll a műve mellé.

Ezen a ponton jegyezném meg, hogy ilyen figyelemmel és alapossággal csak rászánt időben lehet dolgozni, nagy fegyelemmel, némi szakmai tudással (hogy korrektül indokolni tudj), alázattal, és jó szívvel, kapkodva nem megy. Másfelől tényleg jó kézirat kell, hibáktól hemzsegő, rosszul megírt szöveg egy jó bétával is csak időpazarlás, azon ugyanis nem lehet javítani, csak átírni. Nos, mi megtettük a magunkét.
Ezt követően, amikor a kiadói szerkesztő megérintette a kéziratomat, és minden mondat piros lett, mint egy vigyorgó alma, azt hittem, elásom magam a föld alá. Eszembe se jutott a bétáimat hibáztatni, csak meglepődtem, hogy a nagyon jónak hitt szövegem egy szerkesztő kezében olyan csapnivalónak látszik, mintha tegnap kezdtem volna az egész írást és nem tíz év aktív munka állna a hátam mögött. De megjegyzem, hogy ezt ki kell érdemelni. Van olyan rossz szöveg, amit nem lehet javítani, csak átírni. (Ma is képes vagyok rossz szöveget írni, csak mondom.) Ahhoz egy szerkesztő nem nyúl, mert kihúzná a mondatot és másikat írhatna helyette, csakhogy ez azt jelenti, hogy akkor ő ír. Ez esetben hol marad az író? Nem végezheti a feladatot az író helyett, a munka másról szól nála. És ha egy író hanyag, rosszul dolgozik és íróilag lusta, akkor abból nem lesz szerkesztés, csak kidobott kézirat. Abból nincs mit megvennie egy kiadónak.
Egyébként a kiadói szerkesztőm nagyon kedves és készséges volt, az elfogadott kéziratot magasabb nyelvi szintre emelte, és megnyugodtam, ez így működik, és normális. A szerkesztő szeme olyan, mint a sasé. A keze pedig aranyból van, csak ámultam, mennyi apró dologgal tudta emelni a szövegem színvonalát, anélkül, hogy átírt volna benne bármit is. Szóval ez a dolog, amit kiérdemelni kell és tanulni belőle, hogy legközelebb még jobban menjen. Az is normális, hogy a kiadó azt várja, legközelebb jobb legyen a kéziratod. De erről a következő részben mesélek.


 Czövek Andi a lelki társam, és vesszőfelelősöm. Egy szekérre való vesszőt szedett ki és tett bele a szövegeimbe. Borzalmasan rosszul vesszőztem, és a központozás volt a másik gyenge pontom, amit lehetett, elrontottam benne. Az agyamra ment, de megembereltem magam, és kis odafigyeléssel, figyelmeztető cetlikkel megtanultam, mert muszáj volt. Alap, hogy formailag is jól megalkotott szöveggel dolgozzunk. Cikáztak a gondolatok, ékelődtek és ide oda salátásodtak, nem beszélve a pongyola fogalmazásról, amiből nagy nehezen sikerült csak kifelé lábalnom, és még mindig lehetne jobb. Jelenleg a fogalmazásom módjain próbálok formázni, finomítani és mélyíteni, erősödni, mert talán van már egy stílusom, de az még egy kemény történelmi trilógia után is enyhén kiforratlan. Jobb ritmusra, kifejezőbb szövegre törekszem, tele vagyok energiákkal ez ügyben és még mindig nem kiforrott, ahogy írok. Két kidobott és három kiadóban megjelent regény után mondom ezt.
Andi is jó érzékkel nyúlt a hibáimhoz, és máig úgy tud lelkesedni, hogy mindig feltölt kreatív erőkkel, hogy írjak, egyszerűen inspirál a csaj. Remélem, én is őt. Mert lényegében két dolog kellett ahhoz, hogy kiadható kéziratot készítsek, és ebben a bétáim nagy segítséget adtak: az egyik, hogy a tartalom megfelelő legyen, érthető, logikus, befogadható, a másik, hogy formailag és nyelvileg ezt kibontsam úgy, hogy a szöveg szerkeszthető legyen. 


A múltkor szóba került egy fórumban, milyen is a jó kézirat. A szerkeszthető szöveg az, amit „jó kéziratnak” nevezünk, amit egy kiadó elfogadhat, és ráereszt egy vérprofit, hogy könyv legyen belőle. Ez azt jelenti, hogy nem kell a szerkesztőnek se beleírni, sem sokat húzni, hogy a szöveg elérje a tartalmi minőséget. Nyelvileg meg a csillagos ég az, ameddig lehet íróként finomodni, azt az ember örök életében tanulja és normális megizzadni vele. A jó szerkesztő nem írja át a regényt, hanem megemeli a nyelvi szintet a saját szavaiddal. Például borzalmas a szórendem is, néha egyes szakaszokon egymás után gubancoldónak a mondatok, utána egy darabig rendben folyik a szöveg, és megint egy tíz mondatos bekezdés, ami rettenetes szórendileg. Ehhez, amikor a szerkesztő hozzányúl, alig ismerek rá utólag.  A saját szavaim, tudom, ezek voltak, és különben is, így írtam eredetileg, nem? És megnézem, akkor látom, hogy nem így írtam. Viszont jobb, és gördülékenyebb a szöveg, jobban olvasható, miközben nem veszít a tartalomból és a szavak megfelelően megválasztottak. Sokat dolgoztam azért, hogy erre a szintre felkapaszkodjak, és ne csak rakásba hordjam össze a szavakat, anélkül, hogy tudnám, mit írok. Szerencsére a cselekményvezetésem, a dramaturgia, és a karaktereim jók, így azokra tudok ösztönösen építkezni, de a többi részre, leírás, fogalmazásmód a legpontosabb kifejezésekkel képzavarok nélkül, a finom információadagolás, némely nehezebb párbeszédek, világábrázolás és koherencia, mind-mind olyan területek, amikre alaposabban oda kell figyelnem, ha alkotok. És ezzel más írók is így vannak, ismernünk kell a gyengeségeinket, hogy tudjunk velük foglalkozni és nagyobb figyelemmel pedig szintet emelni rajtuk.
Amikor írok, az olyan, mintha egy tornádóból zuhannának le a mondatok, nem könnyű rendet tenni bennük. Régóta nem ismerem már a vajszín felhők boldog fodrait. Sötét viharokat ismerek. Azt rögzítem, jó mélyről érkezik, és nehéz volt megbarátkozni vele. A regény végére érve elkezdem szerkeszteni, és szabadon újraírni az egészet, mert elsőre sose jó eléggé, de javítani csak azt lehet, ami már meg van írva, kell egy alap, amire rá lehet dolgozni még. Az lenne a legjobb, ha ezután hosszan pihentetném, és utána egy újabb önszerkesztés jönne, majd a béták, és úgy egy újabb javítás. Ilyenkor nem restellek átírni, húzni, nyúzni, ellenőrizni, és a szerkesztőnek adott kézirat még így is olyan piros lesz, ha hozzáér, mint amit málnaszörppel leöntöztek, pedig mindent beleadtam és világosan fogalmaztam. De az normális ám, hiszen ő máshogy látja, ért hozzá, és nem vak a szövegre, velem ellentétben.
A szövegre vakság természetes jelensége az alkotómunkának, és a bétázások azért hasznosak, hogy ezekre rájöjjünk, hogy kialakuljon a rugalmasság képessége, és bátran javítsunk, nézzünk szembe ezzel a vaksággal és a nyilvánvaló hibákkal, ahelyett, hogy művészi szabadság mögé akarnánk bújni és bezárkózunk. Aki merev, az törik. Össze kell törni néhányszor, hogy rugalmassá váljunk és meg kell látni önnön fejlődésünket, valamint az is fontos, hogy idővel legyünk egyre biztosabbak abban, amit akarunk. Ez másfajta önbizalom, nem merevség, hanem rugalmas hajlás, és a jobb szöveget eredményezi, amiből végre elkezd kibontakozni az, amit eredetileg akartunk kihozni belőle. Mert a tartalom a fontos, a szavak csak eszközei a közvetítésnek, nem szabad ragaszkodni hozzájuk, de szabad és egy kicsit kell is játszani velük. Olyan ez, mint a balett, pehelykönnyű mozdulatok az, amit látunk belőle, de a munka, ami mögötte van, hogy az a mozdulat tényleg pehelykönnyűnek látszódjon, évtizedes, küszködős és mindennapos. Az írásban a jó szöveg gördülékeny, könnyen olvasható és tartalmas, ami mögött iszonyatos munka van, éppúgy, mint egy balett-táncos mozdulataiban.
Viktor írói képességei és erősségei betakarták az én gyengeségeimet és kíméletlenül szétszedte a szövegemet. Nem engem, hanem a szöveget, mert én nem a szöveg vagyok, elengedem, amikor egy béta elé teszem. Olyan hibákra mutatott rá, amikben akadtak a tárgyi tévedéseken keresztül a nyelvi botlásokig mindenfélék. A végén átbeszéltük a cselekményt is, rengeteget tanultam tőle, és igazán jó barátokká is lettünk, mert ez a boncolás meglehetősen nagy bizalmat kíván mindkét féltől. Viktor pedig méltó volt a bizalmamra. Nagyon bízom abban is, hogy ő is így gondolja visszafelé – tudom ám, hogy igen. És megtiszteltetésnek érzem, hogy én is dolgozhattam vele az Integrálva szövegén, látva a végleges verziót pedig tudom, hogy sok tanácsomat megfogadta.

Czövek Andival pedig annyira összenőttünk, hogy máig is dolgozunk együtt, írtunk még egy közös sci-fi novellát is, ami a Preyer pályázaton dicséretben részesült. Ez a közös munka sokat erősített rajtunk amellett, hogy próbára is tett minket, de olyan sikereket értünk el vele, ami felépített minket. Sokat tanultunk egymásról és önmagunkról, ma már könnyedén tudunk támogatást nyújtani egymásnak az írói munkában, de ez egy állandó folyamat, ami gyakran magasabb szintre lép. És ő is betakarta néhány gyengeségemet, amit így sikerült valamelyest kiküszöbölni az első kéziratban, jobban odafigyelni a kritikus részekre és kiadói szintre felhozni a szöveget. Újra hangsúlyozom, hogy ez nagy áthidalás, az utolsó lépés a kiadás előtti, legbizonytalanabb pillanatokban, és ettől még a regény számos hibával rendelkezett, de azzal már tudott mit kezdeni a szerkesztő.

Kutatás türelem a neved

Történelmi regényt írni nem kis feladat, tényleg egy jéghegy csúcsát írja meg az ember és sok évnyi gyűjtőmunka áll a hátterében. Sőt, ahhoz is kell némi tapasztalat, hogy okosan kutassunk, hogy amint összeáll egy cselekményváz, annak minden kritikus pontját újabb forrásokból ellenőrizzük és kiforrjon a történet. Tudni kell, mi lesz a tények közé beékelt fikció – nálam például minden fiktív elemnek van történelmi gyökere. A rengeteg ömlesztett információ azonban szanaszét állt, és Anasztázia életrajza alaposan kirajzolódott előttem azokkal az emberekkel együtt, akik részt vettek az ő életének folyásában. Egyszóval le kellett tisztáznom a sok információból a cselekményt és azt korrektül összerakni.
Bevallom, hogy szerintem jól sikerült, mi több, büszke vagyok rá, mert tudom, mennyi mindenen mentem keresztül ezzel a történettel, és azt is tudtam, hogy a regény innentől hogyan folytatódik majd a második és harmadik részben.


Amikor befejeztem a munkát, ránéztem a naptárra és február vége volt. Aranymosásra nem tudtam már beadni, pedig akartam volna, de nem készültem el, két hónapot csúsztam. Akkor megkerestem a mestereim egyikét, Varga Beát, de akkoriban a kiadó belső szabályzata alapján nem volt módja befogadni a kéziratot, és javasolta, hogy év végén próbálkozzak a következő mosáson. Nem várhattam tíz hónapot vele!
Megszakadt a szívem, de mennem kellett az utamra. Ettől függetlenül máig is jóban vagyunk az Aranymosásos csapattal, és remélem, hogy ez így is marad.


Megkerestem a Gold Book Könyvkiadó szerkesztőjét és szerényen elküldtem neki két fejezetet.
S hogy azután mi történt, azt a következő részben elmesélem. Mert nemcsak az történt, hogy két napon belül visszaírt, hogy érdekli a kézirat, hanem sok minden más is.
A következő beszámolóban mesélek nektek a Kéziratok éjszakájáról, ahol intellektuális szerelembe estem egy kitűnő szerkesztővel, aki véleményezte Bizánc első fejezeteit, és majdnem leestem a székről, hogy így is lehet beszélgetni egy kéziratról?
Mesélek egy picit Kleinheincz Csilláról, aki szintén a legjobb mestereim egyike, olyasmiket tanultam és tanulok tőle máig is, amit álmomban sem gondoltam volna.
Valamint mesélek egy picit arról, milyen volt elsőkönyves íróként borítót választani, majd két olyan veteránnal vérprofi könyvbemutatót tartani, amilyen Urbánszki László és Fonyódi Tibor.
A jövő heti téma tehát a mestereim sora lesz, mit és hogyan tanultam meg tőlük, valamint a bejutás a kiadóhoz, ahol meg kellett hoznom egy nehéz döntést.

Jövő héten is várlak, a megosztásokat pedig ismét köszönöm!