2019/08/09

Országjárás Sárvártól Egerig 1. rész: Sárvár




Történt az valamikor a messzi múltban, de még ebben a galaxisban, hogy egy írótáborban egy szobába kerültünk vala három írónővel: Andival, Dórával és Verával. El is töltöttük vala azt az egy hetet egymással ismerkedvén, ami aztán úgy összekovácsolta ezt a négy alkotó lelket, hogy azóta is arról koldulunk. Merthogy ezt a négyest senki és semmi nem tudja pótolni, így aztán már a búcsúzás fájdalmát próbáltuk vala enyhíteni azzal, hogy Verával megígértük vala, elmegyünk hozzájuk – nevesül Andihoz és Dórához – a homályos távolban leledző Sárvárra. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy utólag szembesültem vele, mennyire a térkép szélén van. Az ország túlsó oldalán, balra.

Idén tavasszal már eltökéltük, nincs több idő a halogatásra, tényleg találkoznunk kell! Ekkor hívott meg Dóra a sárvári történelmi csörtére, ahol is előre láthatólag nagy buli várható és igazi történelmi környezet. Beizzítottam Verát is, és foglaltunk szállást, (köszi Dóra), hogy ne a vasútállomás padjain kelljen aludnunk. Ez mindig kardinális kérdés számomra, mert a szállás az szállás.






Tudni kell, hogy nem szeretek utazni. Olyan vagyok, mint egy hobbit, igazi otthonülő, mélázó. De tényleg. Utálok csomagokat cipelni tikkasztó hőségben, összeizzadni magam, otromba embereket elviselni, akik kelletlenül hangoskodnak a legmagamba-szálltabb pillanataimban, egyik vonatról vagy buszról másikra átszállni, mert azokat vagy benézem, vagy lekésem, de tuti történik velem valami, ami miatt az útitervem, mint olyan, több rutint igényel, mint ami nekem van. Nem szeretek előre eldönteni olyan kérdéseket, hogy jaj, mit veszek fel két nap múlva, milyen lábbelit vigyek, kell-e majd hajat mosnom és társai. Egy a lényeg, ha utazni kell, nem szeretek készülődni, kitalálni, hogy pakolom magamra a csomagomat és miként lépdelek, mint egy élő, megrakott karácsonyfa; és nem szeretem azt sem elfelejteni, hogy a sok zseb közül melyikbe tettem a pénztárcámat, ahonnan nem könnyű ellopni vagy kiejteni, mivel pénzre meg bármikor szükség lehet, legalább jegyet, vagy innivalót venni.
Ráadásul lehúztam egy műszakot, ami három nap munka, nulla egyéb idő – csomagolásra például -, és kevés alvás. Hazaestem hát este fél nyolckor és reggel még nem voltam becsomagolva, pedig 10. 30-kor indult a vonatom. Ültem a kávém fölött a reménytelenség tudatában és utáltam, hogy el kell indulnom a jól megszokott kis otthonomból. Na, de nem mondhatom vissza, várnak rám, várnak a lányok, az olvasók, maga a vár, meg egyáltalán, a szálláson is, ahol ott a nevem a foglaláson, és majd ha egyszer megint arra járnék, hát feketelistára tesznek, ha átverem őket. Különben is, tanulmányút lesz! Ide akarom tenni a következő regényem helyszínét! Ezért a helyszínért, meg hogy beleszívhassak ott a levegőbe, meg kell szenvedni.
Szenvedéseim kavalkádja pedig a következőképpen nézett ki:
- Apukám kiszállítmányozott a helyi vasútállomásra.
- Légkondicionált vonattal utaztam Ferencvárosig.
- Megismerkedtem néhány nagyon kedves MÁV-dolgozóval, akik kollektív teamben segítettek kitalálni, hogyan jutok el legegyszerűbben Sárvárra, eszembe ne jusson bemenni a Déli pályaudvarig. Nekik ezúton is köszönöm a segítséget.
- Ferencvárosból izgalmas, ötperces vonatúttal könnyedén átjutottam Kelenföldre, útközben rácsodálkoztam a Duna szépségére, és leszállva a vasútállomás bonyolultságára.
- Végül vettem enni és innivalót, majd felszálltam a szombathelyi vonatra, irány Sárvár, csak el ne aludjak!
Eddig jó. A vonat azonban huzatosnak bizonyult, később elmondom miért.
- Veszprémben Szélesi Sanyi és a párja, Vancsó Évi is csatlakoztak, nem tudtam meggyőzni őket, hogy van légkondi, ablak továbbra is tökig letolva maradt.
- A látvány legalább kiengesztelt, míg Sanyi meg Évi dolgoztak a vonaton, engem lenyűgözött a táj, ha épp nem beszélgettünk.
Megérkeztünk, és Dóra várt ránk, Vikivel az oldalán. El is szállítmányoztuk Sanyiékat a szállásukra, engem meg a várba, lévén az én szállásom Verával a vár túloldalán megvárt még. Vera munkahelyi elfoglaltsága miatt a következő vonattal jött, vártuk őt is, csak estére.
Nem tudom, ki hogy van vele, de a történelmi helyeknek atmoszférája van, mint a vénséges fáknak, úgy a falaik közt a levegő magában hordja a kort, mintha az idő ottfelejtette volna magát.










Azonnal megállapítottam, hogy Sárvár büszkesége, maga a vár, valójában a magyar Pentagon. Persze nem olyan modern, épp ellenkezőleg. Falai hűvösek, szagosak és ősrégiek, ami benne van, az pedig felbecsülhetetlen értékű. Még egy római kori üvegcsét is találtunk a porcelán kiállításon, amiről akaratlanul is Anasztázia és Kagan jutottak az eszembe, és melengette a szívemet, hogy pontosan ilyennek képzeltem el.



Van még fegyverarzenál, igazi briliáns gyűjtemény, nekem, ki a kardok szerelmese vagyok. Huszárok története, ruházata. A Kanizsai, Nádasdy, Báthory család történetei, a ma is élő Wittelsbachok öröksége. Sissy rokonai, hogy tudjuk hová tenni a dolgot. A hely tehát több, mint romantikus, és egyszerre gigantikus, lenyűgöző. A Herendi porcelán kiállítás is különleges, egyes darabjai igazi kuriózumok, tekintve, hogy a Wittelsbachok még ki is egészítették egy várban örökségként megőrizendő készlettel. Eközben modern, kortárs festmények kiállítása és az állandó freskók a falakon egészen szívrengetően régiek és gyönyörű kontrasztot adtak.

Este hatra megérkezett a többi író is, akkor már szenvedtem a szememmel. Felduzzadt és viszketett, de sebaj, gyerünk tovább! Gyorsan beszereztünk a hagyományőrző kovácsoktól három apró szerencsepatkót, és Éva, Vera meg én körbeajándékoztuk egymást vele, némi csipet mágiával fűszerezve, de az titkos, arról nem ejthetek egy szót sem.



Ott volt hát Szélesi Sanyi, Cselenyák Imre, Baráth Katalin, és ekkorra már befutott Puska Vera is, akivel meg kellett ünnepelni, hogy bejutott az új GABO antológiába, Dóra ezen az ürügyön gyorsan fel is zavarta a színpadra, szokja csak, hogy szerepelni kell. És milyen jól is áll neki!





Kezdetét vette a színpadi beszélgetés, amit Dóra vezetett. Jókat kérdezett, a téma a vér körül összpontosult, amit nem szívtunk, csak beszéltünk róla, elvégre nem vagyunk vámpírok. Egymás vérét már szívesebben szívtuk, főleg, ha humorról van szó, hiszen írókként ebben nem ismerünk tréfát - akiknek van emléke róla, annak a Brezsnyevi csók mindent elmond.
A beszélgetés végére befutottak Fonyódi Tiborék is, készülve a másnapi szereplésre. Estére már mindenki egy helyen verődött össze, a Várkapuban, ahol mi laktunk. Ekkor a bal szemem már bucira duzzadt, és gyógyszert kellett bevennem, noha nem tudtam eldönteni, hogy allergiás vagyok, vagy a vonaton leledző huzat adott neki. Viszketett, könnyezett, és a sminkem se takarta el. Attól rettegtem, hogy holnapra Quasimodo leszek.

No de a vacsora helyben volt, és nincs is ennél kényelmesebb! Ettünk, ittunk, vigadoztunk. Meg fotózkodtunk, amiben szintén nem ismertünk tréfát, főleg, ha el kellett hajolni, hogy ne lógjunk bele a felvételbe. A szállásunk kifogástalan volt, jó szívvel ajánlom a Várkaput mindenkinek, aki tiszta, igényes helyet szeretne alváshoz és fürdéshez. Az étterem is elnyerte a tetszésünket, nem horror áron, jó vacsorát kaptunk. Nagyot beszélgettünk Zolival, a „vár turkológus urával”, akinek cuki kutyája, nagyon kedves felesége és remek műveltsége van, főleg, ha a Bíborbanszületett császár kerül szóba, aki nagy kedvence. Bizánc témában felkészült beszélgetőtársra leltem.

Reggel büféreggeli várt és megkérdezték, kérünk-e valamilyen tojásételt. Mi inkább kávét kértünk és kaptunk egy kancsóval. A szemem nem lett jobb, de azért ennél nagyobb duzzanatot nem akartam volna. Reménykedtem, hogy a szemcsepp és a gyulladás gátló segítenek. Másnap tehát folytattuk, ahol abbahagytuk.

Felfedeztük a hátsó várfalnál a fegyverarzenált, és kilövöldöztük magunkat. 




Nekem valahogy nem áll jól a kezemben a lőfegyver, íme a bizonyíték:












Főleg a lányok voltak oda a puskáktól, Verán persze nem is csodálkozom. Engem a kardok nyűgöztek le. A pallos nagyon nehéz fegyver, és kellemesen csalódtam a szablyák fogásának könnyebbségében. 







Bele is szerettem, mármint a szablyákba. Megtudtam, miként fejlődtek technikai vívmányaikat tekintve a lőfegyverek, komoly előadást kaptunk a részletekről, és ott voltam, amikor Csikász Lajos is kilőtte a vár oldalát- majdnem. 








Dóra és ő még ágyúztak is ezzel a hatalmas döggel, nekünk meg ugráltak a zsigereink. Én igyekeztem messzebb állni, a „csendes gyilkolászás” közelebb áll a személyiségemhez.







Délután remek beszélgetések folytak, előadások, könyvbemutatók, hagyományőrzők, jósnők, fekete kakas és egy cuki, békés kecske, akiről mindenkinek egy jó pörkölt ugrott be. Így aztán mentünk langallózni, mielőtt feltennénk a kovácstűz fölé megsütni a kis drágát. A langalló kiadós volt, amihez valamiért pálinkát is kellett kóstolni.


A szervezők tartottak nekünk egy remek vetélkedőt is, amit Andi vezetett, és ahol az írók szégyenben maradhattak saját írásaikban fel nem elevenített emlékeiktől. Tiszta ciki, de tényleg nem emlékszik az ember arra, amit leírt, ennyire legalábbis biztos nem.







Csikász Lajosról, Cselenyák Imréről, Szélesi Sándorról is sikerült ismét többet megtudnom, Fonyódi Tibor sem rejtette véka alá lehengerlő személyiségét, amíg egy másik helyszínen Zacher Gábor tartott előadást a középkori mérgekről és orvoslásról, megint mások a kazamatában nézték a Trónok harcát, vagy vetélkedtek szintén a GoT témában, mert ott meg mozizni és játszani lehetett. Remek oldalsó börtönhelyiséget találtam ott a regényemhez. Benkő László könyvbemutatójára már összeverte a vihar a büfébe a megmaradt vendégsereget, ahol családias hangulatban beszélgettünk művekről, a filmre adaptálás lehetőségeiről, amiről Fonyódi mester rögtönzött előadást tartott, és szó esett Benkő László titokzatos, romantikus regényeiről, amiből húsz is van neki, álnéven. Bravó!

Este szétcsapott minket a vihar, a lányok a várban állagmegóvást végeztek, míg Vera esernyőjével Csikász Lajos hősiesen kiment a cuccaiért a kocsijához, mire visszaért csurom vizes lett. Csatakossá áztunk, mire a szállásra értünk, Lajos is becsekkolt a saját szobájába. Végül átöltöztünk, megvacsiztunk és Verával dumáltunk még hajnalig, nagyokat kacagva a kalandjainkon.
Másnap reggel egyedül reggeliztem, mert Lajos már félúton járt hazafelé, Vera meg elment a termálba megáztatni magát, ha már itt van, ki akarta használni. Én kicsekkoltam, és bementem Dórához, Andihoz és Zolihoz a várba. Kaptam sötétben-beparáztatós idegenvezetést a pincében Dórától. Persze nem csak a pincében néztünk körül, hanem a várban is, immár több időnk volt alaposan körülkémlelni. Szintén jó helyszín a regényemhez.



Kezdetét vette a szomorkodás, hogy elmegyünk, és az örülés, hogy minden jól sikerült és jól éreztük magunkat. Vera is befutott és hosszas búcsúzkodás és útbaigazítás, meg térképmutogatás után mi nagy bátran nekiindultunk gyalog megnézni a várost meg betolni egy ebédet. A kijelölt helyen hajszál híján találtunk csak ülőhelyet, és egy jó ebéd mellett meg tudtuk kóstolni a híres zellerpálinkát, de igyekeznünk kellett, nehogy lekéssük a vonatot.
Aztán hazazakatoltunk, ahogy jöttünk. Verát kiszívta a termál, nagyon cukin aludt a vonaton, leftóztam, de elég homályos lett, lehet azért, mert még gőzölt...(Diszkrét fotót nem osztunk meg, na!) Mivel az út hosszúra nyúlt, jót szakmáztunk, megbeszéltük a készülő regényeinket.

A vihar miatt egy órával tovább tartott az út, Verával is könnyes búcsút vettünk egymástól Kelenföldön, és csak a szerencsén múlott, hogy az átszállásoknál, várakozásoknál nem áztam el. Azt viszont megtanultam, hogy vonatablakból nem lehet tájat fotózni, mert mindig beszalad elénk egy közeli bokor, így lett nagyjából száz képem hegyek-völgyek helyett elmosódott, közeli bokrokról, amilyeneket itthon is látok, ha akarok.
Ennyire nagyon szenvedtem hát ezen a kalandon, és úgy egyáltalában. Mert ugye az ember minél kevésbé akar elindulni valahová, a dolog végül annál kellemesebb lesz, és annál jobban érzi magát. 

Így jártam hát Sárváron, ahol nagy szeretettel fogadtak és köszönöm Andinak, Dórának és Zolinak a kedvességet, a meghívást, a pálinkákat, meg mindent! Verának köszönöm a társaságot, a többieknek, hogy ott voltak!
Jövőre is szívesen elmegyek majd, akármilyen messze is van. Mert igazi kaland lesz megint együtt történelmi csörtézni az íróbarátokkal egy középkori Pentagonban, ahol a falaknak is velős! (hihi) emlékezete van.











A következő részben Egerről és a Gárdonyi körről írok majd, ami szintén izgalmas kaland volt, lévén, hogy a vadregényes Bükkben eltévedtünk, mint annak a rendje! Életem legjobb eltévedése volt...de erről jövő héten, addig is ölelés mindenkinek!

2019/03/28

Történik valami...



Ezt az évet tanulásra szántam. Egyszerre tanulok a munkahelyemen, és itthon. Természetesen a munkahelyi dolgokról nemigen mesélhetek, marad hát a többi. De vajon mit tanulhat egy író, akinek csak írnia kellene a történeteit?
Azt szoktam mondani, a tanulás nem szégyen, a határ pedig a csillagos ég. No, meg hogy a lehetetlenhez kell még egy kis idő, inspiráció meg annyi van, hogy csak győzze feldolgozni az ember. Ez az ember, ahogy öregszik, úgy kezdi el sajnálni az idejét felesleges dolgok elpazarlására. Átalakul a szórakozás fogalma, unalmassá válnak a közhelyek, az üres beszélgetések, a feleslegesen nettel töltött bámészkodós idő, amiből nem nyerek új információkat és csak felmegy a pumpám is a sok tévedés terjesztése láttán. Ezért nekem az örök kincs, a tudás lett a mankóm. Elhatároztam, hogy ignorálom a felesleges időpazarlást, ezen még persze dolgozom. Az időmet tanulásra, pihenésre, alkotásra szánom, mert szórakoztat. Mellé megpróbálok megtanulni angolul, de még keresem a mélyebb motivációkat hozzá és nekem nehéz a német után.
Hogy miért tanulok most? Mert céljaim vannak vele. És mert megválogathatom, mit akarok tudni, ennyiben még sosem élveztem a tanulási folyamatokat úgy, mint most. Mert sok történetem van, és nem élek kétszáz évig, hogy mindből regényt írjak. Hatalmas ötleteim vannak, olyan bátran álmodom nagyokat, hogy az néha még rám is a frászt hozza.
Írást tanulok, egészen pontosan filmírást, forgatókönyvek létrehozásához szükséges fogásokat. Ez egy teljesen más szakma, noha hasonló alapokon nyugszik, és a karakteralkotás meg a dramaturgia itt közös pont. Mivel pedig ebben vagyok a legerősebb, hogy így mondjam, belevágok abba, hogy más irányba is fejlődjek.
Forgatókönyvíró tanfolyamra megyek. És ez nekem nagy álmom volt. Drukkoljatok, hogy bírjam a dolgot munka mellett is, és ha csak a fele sikerül annak, amit kitaláltam, már akkor is nagy meglepetést fogok okozni.
Egyelőre ennyi hírem van.
Regényírást nem mellőzöm, csak véges az időm és most összpontosítanom kell másra. Milyen kár, hogy kialvatlanul nem tudok írni, különben lehet, hogy leszoknék az alvásról.
A királynés sorozat pedig alakul, terveződik.
Ahogy a fantasy regényem is alakulgat és néha elfog a hév, hogy írjam.
Egyszer befejezem őket, de hogy MIKOR LESZ KÉSZ, azt meg ne kérdezzétek, mert nem tudom. :)

2019/03/05

Bizánc születése (10. rész)- avagy: hogyan készül egy történelmi regény?



Ami az olvasókon túl várt rám…

…az valami olyasmi, amit nem könnyű még egy írónak sem szavakba önteni. De azért megpróbálkozom vele.
Sokszor hittem tévesen dolgokat a saját írói utammal kapcsolatban. Az elmúlt kilenc részben megpróbáltam ezeket a kérdéseket körüljárni az első botladozásoktól kezdve addig, míg felnövesztettem magam ehhez a regényhez. Ez ugyanis egy elengedhetetlen része az alkotói folyamatnak, az önváltozás tudattalanul, és az önváltoztatás tudatosan, az önreflexió és az érthetőség mezsgyéjén maradás. Nagyjából ezek határozták meg, mennyire boldogulok az utamon, és sokat kellett változnom, formálódnom, alkalmazkodnom, egyszóval: tanulnom.
Aztán vége lett az egésznek. Lezártam, megírtam az élményeket, megbeszéltem mindent az olvasóimmal, amit csak lehetett, és leültem a kis fotelomba, hogy belevágjak új dolgokba, nagy tervekbe. Olyan nagyokba, amikről most még beszélni is alig merek, mert folyamatában őrzöm őket, nehogy elillanjanak.



2019 számomra a megújulás éve. Mert tanulok, és rengeteg dolgot akarok véghez vinni, olyat, amire fel kell készülnöm, amihez gyűjtenem kell erőt, információt, kreatív ötleteket, mélységében és nem csak felszínesen. Lassan összeáll minden, de ez az évem az enyém és erre nagy szükségem van. Most.
Az olvasókon túl tehát nincs más, mint a tanulás és önmagam fejlesztése, miközben rendszeresen összefutok a friss ismeretségben olyanokkal, akik – más kontextusban találkozva- felkiáltanak, hogy jaj, hát nekem megvan a könyved, és szerettem! Csoda ez és nagyon jó érzés. De már messze járok ettől a regénytől, valahol máshol vagyok, valami nagyon készül kifelé belőlem – kreatív értelemben természetesen. És ez olyan összetett dolog, amihez alaposan fel kell gyűrnöm a nadrágom szárát.
Amikor az első olvasóim megjelentek a molyon, olyan félelmeim voltak, hogy nem leszek érthető. Gyakran futok lukakra a kommunikációban, de ez természetes, a kis utalásokat, célzásokat nem egyszerű érteni, néha nekem sem megy másokkal, annyira nagy a kultúrkör, amiből felépülünk. De a játék ettől még gyakran működik, és gyakran mélyebb értelmet ad az egyszerű szavaknak. És a félelmek lassan elcsitultak, idővel kiderült, hogy értik a történetet, és nem baltáztam el az egészet.
Aztán meg kellett küzdenem az olvasók elvárásaival és a türelmetlenségükkel, ami egyszerre hízelgő volt és egyben iszonyatosan nyomasztó is. Ez a nyomás azért alakult ki, mert tetszett nekik a regény, de engem az alkotásban nemhogy nem segített, de meg is ijesztett, és ezen felül kellett kerekedni. 

Akkor tudtam tovább írni a történetet, amikor ezeket az elvárásokat félre tudtam tenni mosolyogva, és leválasztani a hála, és a megfelelés érzéseit az eredetileg eltervezett történetemről. Hiszen tudtam, hogy mit akarok, hogy hová vezetnek a szálak, hogy a szereplők még mennyi mindenen mennek keresztül. Erre kellett koncentrálnom.
Amikor pedig elcsüggedtem, időre, erőre és szeretetre volt szükségem, elmerültem az olvasóim kedves szavaiban, tudva, hogy ők még nem tudják, milyen meglepetéseket tartogatok a számukra. Végül ezek a meglepetések is testet öltöttek és befejeztem a történetet. De nagyon nehéz út volt ez, amiről pontosan tudom, hogy később sem lesz könnyebb, amikor majd mást írok. Ráadásul szokás szerint megemeltem a tétet, és zsánerváltásba is kezdtem, hogy fejlesszem magam tovább. Elsőre ezt nagyon lazán kezeltem, de rá kellett jönnöm, hogy az úgy nem lesz jó. Egy bizonyos szint fölött ugye nem süllyedhetünk egy bizonyos szint alá, ahogy mondotta Esterházy. Most precízebben dolgozom, mélyebben elmerültem a témában, zsánerben, a világban, amit alkottam, és ijesztően jól alakul, amit írok. Ugyanakkor nem vagyok biztos semmiben most sem. Lehet, hogy nem sikerül zsánert váltanom, mert azt az egyet tudom, hogy nem akarok rosszabbat írni Bizáncnál, noha a két történet nehezen összehasonlítható. Mégis van egy szint, amit meg kell ugranom. De ez az alkotói bizonytalanság fontos alappillére egy jól formálódó műnek. Ettől képlékenyebb és ettől lesz még jobbá alakítható, miközben a tartalom is benne van, amit bele szántam.
Mérföldkő számomra ez a munka, míg a háttérben gyűjtöm az adatokat, formálom a jövőbeni terveimet és egy pillanatig sem lazsálok, csak nem látszódom. Nem nagyon láttok mostanában, mert dolgozom, összpontosítok, és nem szerepelek mindenfelé. Most nem megy. Most csigaházban vagyok.
Noha Bizánc mögöttem van, minden ismeretem nagy hasznomra válik majd az új, nagy kaliberű sorozatomnál, amit az Árpád-házi királynéinkról írok. Ez egy olyan nagy lélegzetvételű munka, amibe nem lehet csak úgy belecsapni, és dolgozom rajta, komoly munkatervem van hozzá a sok egyéb terven kívül. Ha pedig itt tartunk, most csak követem a trilógiám sorsát, és egy keveset pihenek is.
Az olvasókra visszatérve, szeretnék hozni egyet a top molyos értékeléseimből, amit Szép Adala írt nekem, és amiből a többi mellett is jól esik erőt meríteni a továbbiakhoz:


„Napok óta töprengek, miként írjam le, mit jelent számomra ez a csodálatos regény, hogy az összegzésem valamelyest felérjen A fekete sasig. Nem fog, jelenleg semmi, pillanatnyilag egy regény sem ér fel a Bizánc három kötetéig. Non plus ultra. Fáj, hogy elolvastam, mert átkozottul jó volt benne lenni. Biztosan tudom, életem során sokszor fogom még a kezembe venni, muszáj, szükségem van rá. Őserő, őstitok, világteremtő erő örvénylik benne. Nagyon mélyről tört fel az írónőből, amit megosztott velünk. Érezhető a rengeteg munka, kutatás, rendkívül kiforrott írás. Mivel A fekete sas befejező kötet, nem tekinthetünk rá önálló műként. Ha akarnánk se tudnánk, mert a három rész tökéletes egységet alkot. A történetvezetés zseniális, a szereplők emberközeliek, emberiek és szerethetőek. Ismerjük őket a mindennapokból, a piacról, a sarki kocsmából, kollégánk, a bátyánk. Azonban elveik vannak, céljaik és még a gonoszok is nemes-szívűek, ráadásul akarnak és tudnak is változni. A történetet egyértelműen a szerelmi szál viszi. Hánnész a regényfolyam sója, az eunuch karaktere mesterfogás. Kagan az ikonikus férfi megtestesülése, s hogy hun, illetve magyar, az igazán üdvözítő a magyar olvasók számára. Anasztázia jelleme szintén kiválóan meg lett alkotva, erős egyéniség, egyedisége miatt kiemelkedik a közemberek közül, tartását, friss, élénk értelmét sosem veszíti el. Kagan a három köteten keresztül ugyanaz a személy, állhatatos nemes ember, a szó legtisztább értelmében. Kristálytiszta jellem. Azonban a befejező kötetben Hánnész nagyon közel jön az olvasóhoz, éppen annyira megszeretjük, mint Kagant. Egyek vagyunk Anasztáziával, aki az előző részben olyan dolgokat követett el, hogy nem akartuk már őt Kagannak adni, (legalábbis én nem) de ebben a kötetben méltóvá válik a legnagyszerűbb emberhez, és a szereplők privát történetszálai szépen sorra elvarródnak. Hol így, hol úgy.
A történet minden mozzanata hitelesen beleilleszkedik az adott korba, temérdek tudással gazdagodunk, rafinériát tanulunk. Mélyíti az érzésvilágunkat, birizgálja az ingerküszöbünket. Szeretem a hangulatát, a mondatokat, a filozofálásokat, bölcselkedéseket, az írói képeket. Mindent megad, amit egy remek olvasmány adhat.
Sok általános megállapítást sorolhatnék, de az nem a regény, a Bizáncot olvasni kell, átélni, lélekben felszállni a fekete sassal.
Pusztai Andrea maradandót alkotott, a Bizánc száz év múlva is érték lesz.
Meghatódom attól, hogy létezik ez a magyar, történelmi regényfolyam!
Istennek legyen hála!
Pandi, köszönjük, hogy megajándékoztad és értékesebbé tetted a magyar könyvpiacot a műveddel!”

Nos, nekem kell hálát adnom azért, hogy az olvasók ekkora szeretettel fogadták ezt a regényt, hogy visszajeleztek, hogy végig kitartottak három részen keresztül, hogy elfogadtak és befogadtak az otthonukba, az életükbe, a gondolatvilágukba, a könyvespolcukon helyet szorítva ennek a három könyvnek. Nekem kell hálát adnom azért, hogy támogattak, hogy velem voltak, hogy segítettek az úton. Nem tudok neveket felsorolni, mert olyan sokat kellene írnom, hogy ha egy is kimaradna, azzal talán megbántanék valakit, de MINDENKINEK köszönöm, hogy velem voltak, és támogattak.
Itt Bielik Andival örvendeztünk a tavalyi Könyvhéten, mert elfogyott a standon az összes Fekete sasom - itt az ő példánya lett a fotóalany. Hát nem tudok elég hálás lenni nektek ezekért az élményekért!




Most pedig eltűnök hirtelen, hogy dolgozzak a továbbiakon, de ígérem, hogy visszatérek. Mégpedig nagy meglepetésekkel.

Vallomások vallomások hátán, ha kíváncsi vagy egy író agymenéseire és lemaradtál volna róla, itt megtalálhatod az előző részeket arról, hogyan készült Bizánc:


 Ha tetszett a bejegyzés, bátran oszd meg! Köszönöm!

A korábbi bejegyzések itt elérhetők:
Bizánc születése:







2019/02/09

Bizánc születése (9. rész)- avagy: hogyan készül egy történelmi regény?





Ma több és bonyolultabb összefüggéseket hoztam, egy nagyobb fókuszt és egy kis magánvéleményt azzal kapcsolatban, hogyan látok bizonyos társadalmi jelenségeket. A bejegyzés Tisza Katát és Hánnész főtanácsost, nyomokban kisebb Bizánc-spoilereket is tartalmaz. No, meg pár dolgot az íróságról, vagy, hogy milyen az, amikor a többedik regény után úgy siklik feléd az elutasítás, mint a kés a vajban. És ettől még inkább rajongásig kedveled azt a szerkesztőt, aki alapvetően elutasította a kéziratodat.

A megfizethetetlen írásszakma és a piaci konszenzus

Ha eltekintünk attól, mennyi munka megtanulni írni, és szakmailag összerakni magunkat íróként, hogy kipréseljünk egy vagy később több regényt a tudatalattiból és a tudatosból, még akkor is marad néhány kényelmetlen kérdés az írósággal kapcsolatban.
Az a kijelentés, hogy az írásszakma megfizethetetlen, egyszerűen törvényszerű. Több oka is van, az egyik az, hogy nem lehet megvenni a tudást, a tapasztalatokat, a szorgalmat és a kitartást, nem vehetsz meg egy írót, (legfeljebb csak a könyvét és majd abból a jutalékból vesz magának egy nyalókát), vagy nem veheted meg egy írótanfolyamon a szorgalmat másoktól. Ezek afféle minimumok ugyanis ahhoz, hogy valamit alkotni tudjunk. Belső képességek, amit nem lehet csak úgy leakasztani, ha nincs. Ha egy írónak az első regénye után azt mondanák, hogy oké, itt van öt évig rendszeresen egy rendes, havi fizetés, és évente produkálj egy ilyen színvonalú művet, az lehet, hogy jól hangzik, de nem működne jól. Miért? Mert megrendelésre írna, diktátumot követne egy függőségi viszonyban, az írók pedig lelkiismeretesek jobb esetben. Határidőre ugrana, és lehet, hogy még a témát sem választhatná meg.
Egy író szabad csavargó a nagy és kollektív tudatalatti világában. Bejárja azt. Abban él és abból alkot. Ha dróton akarják rángatni, a megélhetésével manipulálni, azzal elvesztheti ezt a szabadságot, kapcsolódást, elveszíti alkotói lényegét és talán arra is képtelen lesz, hogy kapcsolódjon nem csak a kollektív tudatalattihoz, hanem a saját lényegéhez is, mert az ebben a viszonyban elhomályosodik. Nincsenek mentorok, senki nem fizet előre és a piac is kíméletlen, alább elmondom, hogyan és mivel küzdenek az alkotók manapság.
Másfelől ez az íróság azzal jár, hogy vagy éhen maradunk, vagy máshonnan élünk. Pontosabban minden munka, amit elvégez egy író íróként, évekkel később hoz majd anyagi értelemben is haszonnak nevezhető fizetséget. Ha hoz. Mert van, amikor nem.  Addig pedig túl kell élni, addig is kell enni és létezni, addig is kellene dolgozni egy következő művön.
Sokan álmodoznak arról, hogy sikeresek lesznek, sok könyvet adnak el, de a magyar piac nagyon kicsi ahhoz, hogy a könyvek jogdíjaiból az ember elboldoguljon, amíg megír egy következő regényt, pedig az lenne az ideális. Az lenne a legjobb, ha az író és az olvasók láthatatlanul is kapcsolódnának, ahogy a regénnyel kapcsolódnak, úgy az anyagi javak is áramolnának, és kitartana az előző regény bevétele addig, míg a következőn dolgozik az ember. Aki élményt kap, az ezt értékelje, de manapság mindenből akkora a túlkínálat, hogy az ember már el se tud igazodni az információtengerben, ráadásul az emberek egyre inkább megszokják az ingyen tartalmakat és azt is, hogy mindent elvehetnek. Pedig nem kéne.



Piaci konszenzus

Az, amikor megírsz egy történetet és szeretnéd, hogy eladható legyen, ezért a szerkesztőd tanácsaira hallgatva bevállalod, hogy áthidalod a műved gyenge, vagy bizonytalan pontjait. Ez nem veszteség egy adott regényre nézve. Nyereség lesz. Csak mondom. Főleg, ha a szerkesztőd tapasztalt kiadói szakember.
Ugyanakkor nem jelenti azt, hogy minden író tud igazán újszerű dolgokat írni, gyakran követik a mainstreamet, és meglovagolják a divatos jelenségeket. Ez is piaci konszenzus, noha kurvásabb, ami leér az író munkaasztaláig és az ember azt kezd vele, amit akar. De megfelelési kényszerekkel senkiből nem lesz író. A megfelelési kényszer megöli a kreativitást. Kivéve, ha valaki a megadott instrukciók alapján a kreativitásával felül tud emelkedni és az instrukciókat támpontokként felhasználja. Erre kevesen képesek, pedig hasznos kompetencia egy írónál, és ez teszi képessé az igazi tanulásra is. Ettől még nem lesz szolgalelkű szabálykövető, csak kialakul rendesen az eszköztára. Ez nem olyan, ahogy egy szakember megszerzi a munkaeszközeit, mint asztalos az ő gyaluját, az írók eszköztára tanulással és olvasással sajátítódik el, ezeket pedig nem lehet megvenni egy szaküzletben. Éppen ezért nem is lehet beárazni sem.





Nemrég megosztottam egy barackmagfaragványokból álló képet, ahol a következő beszélgetés zajlott:

"Gyönyörűek, valóban. Mégis ahányszor ilyen szépségeket látok, eszembe jut az is, mennyi idő, energia, munka és gyakorlás, tapasztalat van mögöttük... amit itthon képtelenség tisztességesen beárazni.
Az emberek szeretik a szépet, és amikor ilyesmikre vetnek szemet, az érzést akarják megvenni... épp csak az árát nem akarják megfizetni.
Csodálják a szépet, de amikor arra kerül sor, hogy fizetni kéne érte, a korábban csodált tárgyban már nem a szépséget látják, hanem a "bóvli, olcsó, szimpla alapanyagot". Mert nem arany, nem ezüst, nem egzotikus fa, vagy kőzet, vagy ásvány. Csak barackmag, uszadékfa, papír, cérna, szalag, gomb, gyöngy, stb...
Amikor tisztességes árat kéne adni érte, hirtelen mindenkiből feltör a kézműves tehetség, művészi érzékenység és azt mondják: ilyet én is tudok.
Pedig nem tudnak." - Kovács Andi-Rhewa


"Ez gyakran sok minden másra is igaz. Így működik a világ, vágyak vannak, tettek nincsenek. Valaki nemrég egy interjúban azt mondta - parafrazálom: ma a dolgok annyit érnek, amennyit kifizetnek értük. Nincs olyan, hogy reális ár, kifizetett ár van, az a valóság.
Szerintem azért a belső tartalmakat érdemes szemmel tartani, legyen szó egy vacsoráról egy drága étteremben, vagy akár barackmagról, befektetett időről, szeretetről, szívről, kitartásról- ezeket senki nem nézi semmibe ma már, de mindenhol megkövetelik, ha valamit csinálni akarsz, csak megfizetni nem akarják. Ezen amúgy azóta is jókat filózom, csupán az időmenedzsment mentén. Mert az idő az igazi nagy érték, a figyelemenergia, a gyakorló-, és alkotómunka, amit beleölünk. Nem a tárgy meztelen és magányos, hanem a megbicsaklott gondolkodás minderről. Ez a valódi szegénység, a mások munkájának és megbecsülésének a hiánya, miközben van, aki azt hiszi, ez spórolás. Nem az, mert ez az igazi elszegényedés.
Á, bocs, hosszú lett, szóval egyetértünk, de a dolog igen kiterjedt, és ezt hozzá akartam tenni ahhoz, amit mondtál..." - Pandi



Azóta sok minden eszembe jutott és forog bennem. Miért nem értékelik igazán az emberek a valós tartalmakat? Miért csak azt igénylik csupán, hogy ami jön, az az érzelmeikkel játszadozzon, legyen az politika, könyv, film, és nem érzik annak a mélységeit, a valós tartalmát, nem igényelnek gondolatokat, csak belőlük egyenesen kierőszakolt és minden ezsközzel manipulált érzéseket? Most pedig felteszem a kérdést: de akkor mit érnek az érzések, ha a magvas gondolatok elmaradnak? Szerintem semmit. Ülünk egy kondérban, és fullban érzünk? Ahan...Frankó, de annak mi értelme van? Üresebbek leszünk így még egy lufinál is, nem kívül, hanem belül is elterjed az űr. Gondolattartalmakat kérünk, nem csak vattacukrot! Nem tudnak különbséget tenni az értékes és az értéktelen között, pedig nem olyan nehéz. Ne csak érzelmeket keressünk, meg önigazolásokat, azok maguktól is ott lesznek, ne elégedjünk meg ennyivel, keressünk gondolatokat, olyat is, ami a miénktől eltér, azon van mit gondolkodni! És néha képzeljük el, hogy nincs igazunk. 

Az egy új dimenziót nyit és túl sok feleslegesen gyötrődő emberre ráférne.

Érdemes megtalálni a nyugtalan világban a saját nyugodtságunkat. Mert a nyugalom az élet fontos és masszív bástyája. A tartalmakat igazán meglátni csak nyugalomban lehet, és azt hiszem, hogy ez az egyik olyan feltétel, ami nem teljesül a tartalmak megtalálásához. Az emberek értelmetlenül nyugtalanok, semmiségekért is, és ez nem jelent semmi jót a jövőre nézve.











Gyakran eszembe jutnak Kant szavai, aki azt mondta az Ítélőerő kritikájában, hogy:
„Szép az, ami minden érdek nélkül tetszik.”
Különösen elgondolkodtat a minden érdek nélküliség. A tetszésekhez mindenki fenntartja magának az ízlés jogát. Pedig nagy bajok vannak itt. Mert ma a celebek, a szépség kultusza és a vak gyönyörök világában ez a minden érdeknélküliség nem tartható igaznak. Az emberek nem akarják megismerni önmagukat és a korlátaikat, a hiányosságaikat, lepleznek mindent, amivel szembe kellene nézniük, legyen az félelem, vagy ostobaság, és ezért érdekükben áll a kikozmetikázott és hamis szép, és a buta örömök meg álmok habzsolása, nehogy szembe kelljen nézniük önnön hiányosságaikkal. Ez pedig önbutítás. Ez vakság és lustaság. Önérdekük van, védekeznek, a saját felelősségüket pedig elmismásolják, vagy másra kenik.

Aztán kurvára boldogtalanok lesznek, és nem értik, hogy miért. De minél többet akarnak és falnak, annál kevésbé foglalkoznak a szépség valódi minőségével. Így látom. Igazi zombitársadalom ez, ahol az érték minimuma a rikító és harsány, de valójában hamis tetszetősség, hogy aztán felfalják, de belül az egész üres, mint egy lufi. A lufi pedig belül olyannyira üres, hogy nem lehet jóllakni vele. A türelem kivész, a lassú és tartalmas örömök haldokolnak, a munkával megszerzett gyönyörök elvesznek az érdektelenségben, lustaságban és a rohanásban egyszerre. Ha lehet társadalom egyszerre iszonyatosan lusta és rohangáló is egyben, hát a mai az. Hadd idézzek egy kis Tisza Katát, hogy mutassam, pontosabban miről is van szó, itt ő a családról ír, de valójában mindent átitat a hazugság, mégpedig így:

„Szülők, akik, ha vendégek jönnek, nyalják-falják gyermekeiket. Aztán, ha azok elmennek, ott felejtik őket a sarokban. Előveszik újra, amikor a szomszéd látja. Amikor produkáltatni lehet a gyerekeket, mint valami bohócokat. És a gyerek csinálja, mert akkor valamiféle szeretetet kap. De ha nincs közönség, ha nincs produkció, akkor nem tudnak mit kezdeni a saját gyermekeikkel. Akkor megfeledkeznek róluk.
Később is látni ilyet, felnőttkorban. Valaki, aki palástként használja a férjét vagy a feleségét. A férje ismert ember, vagy tehetséges, vagy a nője szép, esetleg valamely kisebbség képviselője, megannyi “egzotikum” lehetséges. És akkor mutogatni lehet. Lám-lám, nekem van ilyenem! Csodáljátok, nézzétek. Én olyan fasza vagyok, hogy van gyerekem is, meg férjem-feleségem. Ez is a nagyszerűségemet mutatja. És akkor az emberek, teljesen felületesen nézve, maguk alá tojnak: ó, hogy szereti X a kölykét, Y a feleségét, Z a férjét! Hát folyton csak fotózgatja, posztolgatja, a tengerparton sétáltatja, hogy mindenki lássa. És látja, és csodálja.
De amikor hazamennek, hozzá se tud szólni, egy szerencsétlen épkézláb szót egyikhez se. Nem tud mit kezdeni velük. Mert ha nincs közönsége, akkor az már nem róla szólna. Nem a saját csodálatosságát ajnározná. Hanem a valós törődésről szólna csupán. Az meg nem éri meg. Nem látja senki sem: akkor meg minek?
Ezen egyének érzelmi intelligenciája mikroszkóppal se nagyon mutatható ki. De a show ott van. A produkció. A szociális mosolyok. A négy fal közt meg marad a csönd. Meg az érzelmi/verbális/fizikai abúzus.
A kettő közti ellentmondás az, ami őrületbe kergeti az áldozatot. Mi bajod, kérdezik az értetlenkedők. Hiszen imád a férjed. A világ szeme láttára odavan. Az áldozat tudja csak mit rejt a díszgyermekek, díszférjek, díszfeleségek sorsa.
A látszat öl. Ha ellentétes a valós tartalommal.”
Eljött hát az idő, hogy a tudományt, a gondolattartalmakat szépségbe csomagoljuk. Szépségbe, magasztosságba, aminek a falai mögött ott van valami, amit felfedezhetünk, és amivel jól is lehet lakni. Az egyetlen komoly gond csupán az, hogy a lufik, amikbe becsomagoltak valamit, és azok, amikben semmi nincs, ránézésre ma már teljesen egyformák. Ember legyen a talpán, aki ezt ki bírja válogatni.
Ha pedig itt tartunk, máris felértékelődik egy jelenség, amit névmárkának hívunk, és ami azt jelenti, hogy egy író neve például garancia lehet a tartalomra, amire vágyunk. Ehhez pedig hozzátenném, hogy itt bekényszerülünk a türelembe és a nyugalomba. Belső igényesség szerint bizony kivárjuk az új kötetét és hozzá hasonlóakat keresünk.


Hánnész főtanácsos, az egyszerre gyorsan és lassan ölő méreg


Megígértem, hogy mesélek Hánnészről, és ez a kis fenti felvezető kapcsolódik hozzá. Amikor Hánnészt megírtam, tudtam, hogy olyasmit akarok vele ábrázolni, ami egy lassú és gyilkos folyamat. Gyakran egy egész élet kell ahhoz, hogy belássunk egy régi hibát, hogy elkezdjük viselni lélekben annak következményeit, tanuljunk belőle és levonjuk a legfontosabb következtetést, azaz azt, hogy miként lett volna helyes a cselekvésünk akkor. Ebben a dologban egy dolog ad mankót, az, ha belátjuk, mi a szeretet. Hogyan működik igazából. Ha megértjük, és megéljük, valóban eljöhet a legönzőbb, leggonoszabb ember életében is egy pillanat, amikor önmaga fölé tud helyezni valakit, akit igazán szeret, akár viszonzás nélkül is. Valakit, aki amúgy nem önmaga. A szeretetben a viszonzás másodlagos. Az igazi szeretetben nincs bianco, nincs feltétel, szerződés, nincs körülmény, nincs olyan, hogy csak eddig szeretlek, és ha nem teszed, ami nekem tetszik, akkor már nem is érdemled meg. Olyan sincs, hogy kötelezően viszonozd. Olyan sincs, hogy nem tartom tiszteletben a határaidat, mert szeretlek és benne lógok a szádban éjt nappallá téve, nehogy ne vegyél észre. A szeretet nem lehet jutalomfalat. A szeretet ezeken a kicsinyességeken túlmutat és megtanítja az áldozatosságot. Ettől lesz igazi, és nem csak egy lufiszerű képződmény, amiben eljátsszuk egymásnak a szeretettel kapcsolatos buta sztereotípiáink játékait, mint ahogy azt fentebb Tisza Kata megmutatta.

Hánnész alakja ékes példája a szépséges és megbúvó gonosznak. Erőszaktevő, gyilkos. Uralkodik. Szabályoz, manipulál és öl. Mindent úgy csinál, mint a mi társadalmuk manapság, kierőszakolja, amit akar, addig megy, míg meg nem kapja, bármi áron és lehetőleg azonnal. Vagy olyan lassan, ahogy a víz a partot mossa. Mindenkinek megtalálja azt az utat, ahol úgy tudja elintézni, hogy az áldozat még csak észre sem veszi. Ennél félelmetesebbet elképzelni sem tudok. A hatalom túl gyilkos. Miért? Mert nem enged hibázást. Ha valahol valami kritika ér egy jelenséget, a hatalom azonnal öl.


Music FM rádió – kemény kritikát kapott, talán jogosat is, néha könnyű becsúszni a nőalázásba vagy a gyerekek érdekeinek megsértésébe az emberek szórakoztatása közben, ami nem könnyű dolog, szavakkal persze. Kinyírták. Nincs figyelmeztetés, nincs lehetőség módosításra, javításra, kíméletlenül lerombolják mindenestől. A hatalom öl. Mert a hatalom ostoba és szívtelen, mindegy, hogy kik akarják elhitetni velünk, hogy nem az. A hatalom attól hatalom, hogy fitogtatja magát. Egyszer szeretnék látni támogató és nem romboló hatalmat is...

Hunyadi-film: végre meghallották, hogy ez így nem lesz jó, a forgatókönyv nagyon problémás. Ahelyett, hogy másikat keresnének, kinyírták. Vissza az egész, és kuss legyen, mi akartuk ezt, nektek meg semmi nem jó. A hatalom öl. Kinyírja azt is, ami félig jó, csak talán nem úgy kellene véghezvinni, ahogy tervezték. Nem lesz film. Mert a hatalom csak halálban tud gondolkodni, vagy a neki tökéletesen megfelelő életben, és azon nem akar és nem hajlandó javítani, más embereket odaengedni, fenntartani a lehetőséget a jobbulásra, fejlődésre. Inkább azonnal öl, nem tudja felmérni, mit érdemes kidobni és mit nem, ami nem felel meg a tökéletes elvárásainak az ő szemével nézve, azt megsemmisíti. Mert szívtelen. Mindegyik hatalom az.

Hánnész főtanácsos élete egy ilyen különös vezeklés és változás, esély valami jobbra, amit ő maga ezerszer egészen másképpen képzel el. Neki megadatik, hogy javuljon, bár nemigen tud. Az egyetlen öröme, hogy csonkasága ellenére megtanulhatja a szerelmet. És a szerelem akkora erő, ami sok mindenen átsegíti az embert, olyan lendületet ad, amitől kedvünk támad élni és tevékenykedni, akár belül is, a lelkünkben és nem csak kívül a világban. Hánnész nagyon nehéz karakter volt. Tudtam, milyen kívülről, tudtam, milyenek a motivációi, hol bicsaklik el a gondolkodása a saját felelőssége tekintetében, mint manapság olyan sokaknak megbicsaklik ez, amikor mindenki mást felelőssé tesznek önmagukon kívül a saját tetteikért. Pedig nyilvánvaló, az ember a tetteiért felel. Akkor is, ha ez nem tetszik. A táblázat itt alább, a problémák megoldásáról, nem vicces. Inkább tragikus.


Meg kellett tanulnom Hánnészt emberként, sérülékeny férfiként ábrázolni, aki nem attól férfi, hogy koronaékszereket visel. Álarcok mögé bújt és mégis megtisztelt azzal, hogy megmutatta magát.  És Hánnész talán néhány percig tartó végzetes diadala lett a regény valódi csúcspontja. A tiszta, könnyű lélekkel hordozható test, a haláltól való nemfélés, a perc, amikor beváltja ígéretét. Mert megmondta, őt nem tudja megölni senki, egy napon majd ő maga teszi ezt meg. Szerettem, és nagyon hiányzik.




Néhány gondolat még az írósághoz. Tudniillik rájöttem, nem mindig az a legfontosabb, hogy minden szövegedet elfogadják egy kiadóban, néha jó dolog olyan szerkesztővel összejönni, aki gátlástalanul elutasítja a kéziratot, és azt mondja neked:
„Bizánccal olyan magasra tetted a lécet, hogy ezt ismét meg kellene ugranod, a saját karriered érdekében. Tudsz ennél jobbat, tudom, hogy jó író vagy, de légy magaddal türelmesebb.” 

Most ezt az utat járom. Türelmesebb vagyok, kitérőket teszek, gyűjtöm az erőmet és dolgozom ezen a fantasy regényen. Olykor egészen elmerülök benne és szeretem azt a világot, tegnap már madárcsicsergés is szólt ez erdőkben, elevenedik és él bennem, egyre érettebb és egyre tudatosabban meg is tudom közelíteni. Azt hihetitek, hogy az könnyebb, mint egy történelmi regény, de az az igazság, hogy ez írónként változó dolog. Zsánert váltani nem könnyű dolog. És a fantasy számomra éppoly fontos szerelem, mint a történelem, szeretnék benne maximálisat adni. Valami érdekeset, különlegest és igazán Pandisat. Közben pedig alakulnak a királynés sorozat anyagai is a kezem alatt a háttérben, nem felejtettem el az ígéretemet.
Egyszóval az íróság nem csak vad klimpírozás a billentyűzeten. Gyakran hatalmas kihívás, és magát a kihívást a megélt kudarcok körvonalazzák ki a legszebben. Innen szép nyerni, erről a mélypontról.

Ha tetszett a bejegyzés, bátran oszd meg! Köszönöm!

2019/01/04

Bizánc születése (8. rész)- avagy: hogyan készül egy történelmi regény?



A bejegyzés itt fehér alapon is megtalálható.

Úgy elsuhant mellettem az év vége, hogy észre se vettem. Itt vagyok a januárban és van egy csomó elmaradásom, ígéret-adósságom, tervek, munka és kimerültség. Összezavarodtam, egyensúly a kukában. Mindjárt jobban leszek. Tél van, nálam ez afféle szokásos állapot, csontig fázom, a szél összegubancolja bennem a lelket, és hiányzik a fény. A játék, a víz hűsítő ereje a rekkenő hőségben meg a frissen nyírt fű illata. Most alszanak a fák a kertben, alszik a nap melege is. A tél mindig lenyűgöz, de az biztos, hogy nem vagyunk barátok, ilyenkor olyan leszek, mint egy mormota és legszívesebben aludnék tavaszig.
Nincs igazi év végi összefoglalóm és a terveim bár megvannak, nem akarom leírni őket. Valamiért megtartanám most magamnak az egészet.
Még mindig vissza kell nyúlnom Bizánchoz, ápolom a sebeimet, és fura módon létezem nélküle is, miközben örökre elvesztettem. A legjobban Hánnész hiányzik, a hangja, a pajkos pillantása, az esze és a zavarodott szíve. Ő volt nekem a leggyönyörűbb romlás, amit valaha kitaláltam, és annyira a szívemben van, hogy nem tudom eléggé meggyászolni a történetem végét. Azt hiszem, ezzel meg kell tanulnom együtt élni. Ugyanakkor örökre velem is marad. Az elmúlt hetekben úgy összekuszálódtak a gondolataim, hogy rajtavesztettem a bejegyzésem befejezésén többször is. Egy hatalmas gépezettel viaskodom, amit gyári munkának szokás nevezni úgy általában, de nekem különös élményeim vannak, és érzelmileg is megvisel. Ez nem baj, noha kicsit sokkoló, de érdekes embereket ismertem meg, és érdekes az egész úgy, ahogy van. Egy írónak az új emberekkel való kapcsolódás rendkívül izgalmas és termékenyítő mozzanat. Olyan, mintha a pokolban járhatnék büntetlenül, ahol jó alaposan megnézhetek mindent, épp csak az ördög nem fedezett még fel magának. Remélem, nem is fog, vagy már haverok lettünk, csak nem azonosítottam be. De van az egésznek valami szürreális vetülete, a rám gyakorolt hatása mindenesetre egészen különleges, és erős, elvégre nyakig benne vagyok. Sokan nem értik, mit keresek ott. Hát mit? Művész vagyok, mindenhol helyem van a világban, bárhol szerzek inspirációt, minden érdekel, és máris fel vagyok pakolva egy csomó új karakterrel, az idegbeteg futóbolondtól kezdve a legvonzóbb alakokig. Akkora élmény, hogy csak, na, míg látszólag semmi különös nem történt, valójában láthatatlanul tonnaszám jön be az érzéki tapasztalat, a hús-vér emberek valósága, amit fel kell dolgoznom magamban. Rácsodálkozom, elraktározom, elgondolkodtat, miközben mindig történik valami, és néha ezekbe a történésekbe minden érzékszervemmel tudom, hogy érdemes kimenni és megélni őket a maguk valóságában. Úgyhogy tapasztalatszerzés körúton vagyok, nem önkínzásból, inkább önfejlesztésből, valamelyest áthidalásból, de ezt most nem részletezném ennél bővebben. Sok okom van, hogy felfedezzem ezt a gyárat, az embereket, a rendszereket, a valóság egy szeletét az írói szememmel. No, de ennyit arról, miért maradozom el a bejegyzéseimmel.
Ma A fekete sas nehézségeiről mesélnék, bár egyre inkább bennem is lezártnak tűnik a történet, évekkel ezelőtti, feldolgozott dolgokról könnyebb mesélni, mint a frissebbekről, és a sasom frissebb, mint a korábbi köteteim. Egy éve még javában írtam. A hitelesség kényes témája ismét terítékre került nálam, mert elragadott a téma, most a Hunyadi film kapcsán. Ez mindig fontos mérleg, és persze a munkámmal relevánsan folyton tűzben tartom, időközben valószínűleg éppen ezért eléggé felzaklatott a sok esemény. Mesélek arról, hogyan készült a borító, és igen, a szimbólumról is szó lesz.
Ezt követően az utolsó két bejegyzést pedig elnapolom határozatlan időre.

Történelmi regény és nők…

Oda jutottunk, hogy manapság a történelmi regények megkerülhetetlenek, ugyanakkor nincs valódi platformjuk. A TRT (Történelmi Regényírók Társasága) létezik, és aktívak, de nincsenek általános felületek, ahol az írók megjelenhetnének a nagyközönség előtt, ásniuk kell saját utat, és saját erővel egyenként érvényesülni, mert a piac az egyén elvén működik. Így a történelmi regénynek mostoha sorsa van, és kiesik a kulturális körökből. Ahol zsánerirodalomról beszélnek, ott minden szóba kerül, fantasztikum, sci-fi közösségek, rendezvények, külföldi és magyar megjelenések, díjak, de éppígy mostanában a horror is kezd szárnyra kapni, a rémtörténetek, krimik, amikről kitűnő tanulmányok jelenhetnek meg tudományos szemmel elemezve is. A szépirodalmi szcéna válságát éli, de csurran cseppen az állami dotációkból még mindig, és ha változnak is a körök, megvannak. Valahogy a szélső perifériákon pedig ott lassúznak a monstrumok, a történelmi regények, szeretett és különös művek, de se nem zsánerek, se nem szépirodalmiak igazán, és eközben bátran ötvözik mindkettőt. Amennyire odatartoznak mindenhová, annyira nem tartoznak sehová, egyszerre beszélnek és hallgatnak róluk nagyokat. Éppígy nehezít a helyzeten, ha még „nőirodalommá” is akarjuk tenni – a szó nem pejoratív értelmében−, anélkül, hogy elveszítené a történelmi jellegét, csupán a női szemszögek és ábrázolások lépnek ki a szokásos anya-ringyó végletek, és a buta jelentéktelenség szűklátókörűségének kereteiből. Így bizony a lehető legszélén állok a nagybetűs irodalomnak az eleven, és egyéniséggel bíró nőimmel, akik beleszólnak a tényleges eseményekbe.
A Bizánc sorozatomban meg akartam mutatni, mennyi mindenbe képesek beavatkozni a nők, meg akartam mutatni, hogy egy nő nem csupán kizárólag anya, és ha az is, ott még nem állnak meg az odaképzelt korlátok, ezer más dologgal is meg kell küzdenie, nemcsak valamiért vagy valami ellen, hanem neki magának legbelül is. Egy nő minden határt képes átlépni, éppúgy, mint egy férfi, és éppúgy különböznek egymástól, ahogy a férfiak is egyénenként változó személyiségekkel rendelkeznek. Egy férfi sem csupán apa, amikor apává válik, még lehet mellette sok minden más, teljes jogon kívánhat többet, saját döntésből. Lehet az apasága mellett kiváló hadvezér, jó szerető vagy épp kitűnő barát. Egy nő is lehet erős, befolyásos, intrikus és kemény, sokkal keményebb, mint amilyennek bárki hinné, mert az erő több, mint puszta fizikum. Igen, a nők makacs és szívós népség, és sokkal több az eszük, mint azt szerették volna láttatni velünk a mindenkori történelemben, de muszáj is okosabbnak lenniük mindenkinél, ha azt akarják, hogy a gyerekeik rendben legyenek. Nem csak pelenkaszag lengi körül őket, nem csak az ebéddel szorgoskodnak, de valójában a dolgok mélyén a nők rendezik a világ valódi dolgait, óvják a jövő nemzedékeinek bölcsőit, és gyakran még a férfiak fejében is rendet tartanak, anélkül, hogy ebből konfliktusuk lenne.

Hitelesség és a Hunyadi-film
Másfelől ott van a Hunyadi-film, a legnagyobb botrány, ami mostanában az országot lázíthatja, egy történelmi film, ami nem lesz történelmi, ha film is lesz. Annyira körülvesz ez a téma, hogy egy kicsit beszélnék arról, hogy miért fontos történelmileg hitelesnek és alaposnak lenni alkotóként. És hogy ez a hitelesség éppen akkor működik, ha például a női szereplőket nem száműzzük a történetekből a konyhába, a legfontosabb alakokat nem kerüljük meg, és nem bagatellizáljuk el azt a lényeget, amiről a történelmünk szól. Ahogy éppen az a legnagyobb baj a Hunyadi film körül is, hogy pont a lényeget és hitelt száműzték belőle, és megint nem azt akarják elmesélni nekünk, amit epedve várunk. Érdekes módon, ha egy férfi szerepe nincs elmesélve, azon nagy közfelháborodás alakul ki, de évtizedeken keresztül nem vettük észre, hogy a nőkről mindenhol nagyokat hallgatnak, és legfeljebb azt mondják ki, hogy szenvednek az anyaságtól. Pedig nem attól szenvednek. Mindegy. Ez most változik, legalábbis nagyon remélem.
Visszatérve a Hunyadira, magyar filmet nem néztek meg annyian, mint ahányan ezt fogják, és nem vártak még annyira filmet soha, mint a Hunyadit. És ezt a szerelmet, ezt a belsőséges várakozást és szomjat szemen akarják köpni egy fiktív történettel, - mellékes, hogy ez mellékszál, mert egy hiteles sztoriba nem kellenek fiktív mellékszálak, kicsi se -, mondván, hogy a valóság nem elég izgalmas. Mi van? Ha egy forgatókönyvírónak Hunyadi János alakja nem megfelelő alapanyag, és nem elég izgalmas, akkor az a forgatókönyvíró inkompetens, és másnak kell adni a feladatot, aki képes jó forgatókönyvet írni a valódi történelmi alapanyagból. Mert nincs izgalmasabb a tényszerű és ismerhető valóságnál, csak utána kellene járni, úgyhogy egy könyvet nem elég elolvasni hozzá. Azt is tudomásul kellene venni, hogy egy jó történelmi film forgatókönyves előkészületei nem végezhetők el pár hónap alatt. A felszínes tudás az unalmas valójában, a félrebeszélés a lényeg helyett, és nem a történelem. Nagy a baj, mert ezt a felszínes tudást pedig nem képes betakarni a profizmust fitogtató forgatókönyvírói bravúr, és ebbe szükségszerűen bele fog bukni a film. Ennek a tudásnak ugyanis benne kellene lennie a forgatókönyvben, és ha benne van, ott nyomokban sem lesznek fiktív szálak, mivel maga a történet alapjaiban mássá válik tőle. Ezért aki a tudománynak eme szegmenseibe téved, és történelemről akar írni – bármit −, gyakran tíz év is eltelik, mire aktív kutatómunkák révén kap egy mélyebb összképet arról, mi is a történelem, milyenek voltak az akkori emberek, hogyan éltek, hogyan gondolkodtak, hogyan lehetne őket áthidalni a mai közönség számára, hogy érthetővé és átélhetővé váljanak. Ez csak tudásalapon és kiműveltséggel lehetséges, anélkül egy baromságot hozunk létre, aminek nem lehet helye egy olyan nagy fontosságú projektnél, amilyen egy Hunyadi-film. Hogy merik megtenni, hogy köpnek egy unalmas bélyeget Hunyadi János alakjára, és azt merik állítani, a történelem unalmas? Ez ugyanis egyéni preferencia, és oké, ha így látja, de ettől függetlenül a tudás értékes és hasznos, fontos és megkerülhetetlen, rendelkezni kellene vele előbb, aztán meglátjuk, mi az unalmas. Jobb helyeken ugyanis nem veszik semmibe a feladatra felkészületlen embereket, ha mégis, az egy kortárs tragédiája a mai társadalmaknak, és tudjuk, hogy abból jó még nem sült ki, ha inkompetens alakokat kiáltanak ki fontos posztokra. Ehhez a munkához ugyanis normális esetben kialakul egy látásmód, egy igényesség, és az alkotónak tisztelnie kell a múltat, amit nem kell megmagyaráznia azoknak, akik meg nem tisztelik. Kutya kötelessége ismerni és érvényesíteni ezt a hitelességet, különben szemen köpi a tudományt. Ha tetszik, ha nem, a tudás az érték, aki pedig nem rendelkezik vele, itt ne kompenzáljon más típusú tudással, mert nem lehet úgy tenni, mintha tudna, ha nem tud. Ha nem tetszik, hogy a múltat tisztelni kell, el lehet menni olyan alkotói irányba, ahol erre nincsen szükség és kész, de bután belerondítani a történelmünkbe az egyik legnagyobb intellektuális bűncselekmény, ami létezik. A múlt rögvalóságát nem lehet eldobni. Aki erre indulni megfelelő alázattal nem képes, aki ebben nem látja meg a lehetőséget, az izgalmat, a szenvedélyt, az ne írjon történelmi filmet, könyörgöm! Az írjon fantasztikus kalandfilmeket. Nincs azzal baj, lehet azt, mert ugye van, akinek lehet, tuti lesz rá pénz is, az a francot se érdekli, milyen módon lesz izgalmassá téve. De ne történelmit. Mert a történelemtudomány iránti alázat hiányában az nem lesz történelmi film, ha zöldre vergődik magukat, akkor sem lesz az, és kész. Ez fájdalmas tény, és erre indul a film, ami nagy szívfájdalom azoknak, akiket érint a téma, főként a munkához kívánható alázat hiánya, és az abból következő hamis képek tudatlanságból eredő kialakítása miatt. A film túl erős médium, éppen ezért nagy felelősséggel jár filmet készíteni ilyen fontos témákból. Látni, ahogy őseink sírján táncolnak tudatlanok, igazi vérlázító fájdalom egy ekkora erővel való visszaéléssel felerősítve. A baj csak az, hogy merre tovább? Mi lesz, ha ez sem lesz? Mi lesz, ha ezt a hét! milliárdot bebukják rondán egy értékelhetetlen, hamis filmmel? De mi lesz, ha nem, ha az embereknek tetszeni fog a hazugság, amit kapnak? Ki vonja felelősségre egy egyébként is elbutuló társadalomban azokat az embereket, akik felelőtlenül hatalmas intellektuális károkat okoznak egy nemzet köztudatában? Ez nem teoretikus vita, a film egy leképezett médium, ami hat a tömegekre, nincs már idő vitákra. Csak katasztrófára.
És akkor azt mondom, hogy inkább ne legyen akkor semmi. Mert kárt okozni nagyobb baj, mint nem csinálni semmit, és csendben lenni. De sajnos manapság azoknak a nagy hangoknak van érvényesülési helye, akik tényleg a leghangosabbak, akármennyire bután hangosak, és már nem számít, mekkora ökörségeket kántálnak. Akinek számít, akik értik, és látják, hogy baj van, azok meg tehetetlenek és zokognak ettől a merénytől. Mert látják. Én is látom. Nagy a baj.

Ezennel elmondtam a témában a legfontosabbat, és amikor láttam, mi folyik a filmes szcénában, hoztam egy fontos döntést. Olyan döntést, amiről egyelőre nem mesélhetek még, de ami összefügg azzal is, hogy tíz körömmel kaparom össze azt, ami kell hozzá, egy gyárban, rabigában húzom a gályát, és megcsinálom, amit terveztem. Mert meg kell tennem valamit.
Bizánc folyton változott
Visszatérve Bizánchoz, ez a fenti, a filmmel kapcsolatban leírt folyamat egy történelmi regény esetében is állandó önreflexiókra készteti a becsületes írót. Az önreflexió is elsősorban tudás-alapú és nem meditatív álomkép csupán. Munka van a hátterében, nem is kevés.
Az összes szereplőt külön szálakra kellett szedni, és a harmadik részben alaposan ki kellett dolgoznom, hogy a viszonyok és szembenállások érzelmileg még érthetőbbek legyenek. Mivel Helené nem húzta ki a végéig, kellett még valaki, aki segít, aki a háttérben gonoszkodik, és így jött létre Odélia Szklérosz alakja. Ha őt közelebbről megnézitek, valójában nem gonosz. Helyezkedik, befolyást akar, szövetkezik és okos. Ez nem gonoszság. A gonoszság valami más. Noha másokon taposva feljutni a csúcsra morálisan megkérdőjelezhető, azért ne felejtsétek el azt sem, hogy akinek a fején taposnak, az is tapossa az alatta lévőét. Ez mindig így volt és lesz, nem lehet kiszállni belőle. Szóval Odélia volt az, akinek a meglátásai egyenesen manipulatívak, irgalmatlan, pengeéles az esze, és átkozottul nagy a vagyona, annyira, hogy az már veszélyes. Ő a példája annak, miért nem engedtek túl nagy vagyont egyetlen nő kezébe sem a történelemben, mert abból bizony tuti háború lett, és milyen érdekes, hogy a nő feje fölött a legerőszakosabb férfiak vesztek össze rajta. Elég Aquitániai Eleonórára gondolnunk, és máris látszik, mennyi bajt okoz egy gazdag nőnek még csak a létezése is.
Odélián keresztül azonban sikerült bemutatni, hogyan működik a hatalomszerzés mechanizmusa, milyen sok aknamunka van mögötte, és hogy a dolgok egymáshoz képest hogyan rendeződnek el a mélyben, ha az ember pénzzel irányít és tömegeket manipulál. Az ábrázolásmódom egyik különös jellege, hogy a személyes titkok mélyére ások, például Johannész Tzimikész (halálának részletei, mérgezés vagy betegség?) esetében, vagy a fiatal Bazileiosznál (aki soha nem nősült meg, és máig nem értik, hogy miért, noha hetero volt).
Johannész Tzimikész, Niképhorosz Phókasz, Hánnész főtanácsos alakja igazi kuriózumként emelkedik ki a történetből a harmadik részben, riválisok, és mégis egymásra utaltak, noha ők maguk csupán fontos mellékszereplők, a történetük hitelesen kiteljesedik.


VII. Bíborbanszületett Kónsztantinosznak és Helenének leányaik és Rómanosz herceg megszületése előtt volt egy fiúgyermeke is. Bíborbanszületett Leónnak hívták, de csak annyit tudunk róla minden különösebb részletezés nélkül, hogy fiatalon meghalt. Ezt az ifjú herceget azonban nem említik többé, sem a halála okát, sem annak hátterét, hogy betegség, vagy baleset végzett vele, noha a krónikák az ilyesmit a szokások szerint nem hallgatták el.
Annyira megfogott ez a tény, hogy nem eresztett. Olyan titokzatos lett ez a herceg, olyan megfoghatatlan és távoli, hogy egyre csak figyeltem, mivé növi ki magát az egész, míg a háttérben, a sötétben ott lapult és várt. Aki olvasta a regényt, az érti és tudja, kiről is van szó.
Aztán ott vannak a magyarok, Géza fejedelem küzdelme, a korona körüli gondok. A korona nem azért fontos ebben a történetben, hogy megmutassam, akárhonnan származhat, hanem mert a jelenléte olyan kérdéseket vetett fel, amivel meg kellett küzdeni és logikusan beépülnek az eseményekbe, noha teoretikusak. Koppány sorsa egy külön regényt megért volna, akit bár megmutatok egy pillanatra, homályban marad, és ez szándékos, elvihette volna a történetet másfelé, és a következő regényemben minden további nélkül írhatok róla részletesebben. Szóval önuralmat gyakoroltam. Aztán ott van Quedlingburg, a birodalmi gyűlés, Ottó császár pedig egyesíti erőit Bizánccal, ami számunkra nagy fenyegetést is, egyben hatalmas háborút is jelenthetett volna. Sejthetően itt sikerült feleséget szerezni Vajk számára, afféle alku tárgyaként, hogy a békéről biztosítsák egymást. A nők eladott keze nem más, mint a béke záloga, a család szentségének jegyében, beleértve a rokonságokat is.
Azt se feledjük, hogy szárazföldi útvonalon a kereskedelem elsősorban a magyarok területein át vezetett nyugatra, és bizony ez nem elhanyagolható szempont. Bizánc irgalmatlan mennyiségű keleti árucikket közvetített nyugatra és ebből hatalmas összegeket keresett, nem érte meg neki háborúzni, jobban megérte kereskedni. Amíg nem volt feltétlen szükséges az erő prezentálása, addig nem feszelegtek egymással az ellenfelek. Igaz, nagy tárhajók is szállítottak árukat, meg velenceiek, meg genovaiak is részt vettek a kereskedelem vérkeringésében, mint tudjuk. De elég volt egy vihar, hogy hatalmas veszteségek keletkezzenek pár óra alatt, és egész vagyonok kössenek ki a tenger mélyén. Másfelől Velence és Genova erőinek nagy részében szívesebben szállított a hadseregeknek nagy tételben, mert számukra az állami megbízások voltak az igazi, jövedelmező üzletek.
Egy ideje tűnődöm, nem mondtam-e így is túl sokat a történetről, és képtelen vagyok a rendes, velős spoilerekre is. No, de jöjjön a borító, mint téma, ami egy külön történet. Mint meséltem, ezt a sorozatot Csikász Katalin tervezte, már az első kötetnél kigondoltam, milyen szimbólumok lesznek, és a második részre a sokat emlegetett bíborgyűrű került a sárkányölő Szent György szimbólummal.


A harmadik rész elején egy Turul, egy fekete sasnak nevezett szimbólum került, amiről mindenki, aki olvasta eddig a regényt, tudhatja, hogy Kagant jelképezi.
Mert mindannyian mellette vagyunk otthon. Kagan az a férfi, akinek jó a közelében lenni, és ez süt róla. Én is szeretek körülötte sertepertélni. Ugyanakkor az első blogbejegyzésben hosszan írtam róla, hogy elsősorban olyan férfialakká akartam tenni, aki előbb jó ember, majd azután férfi. Azóta is sokszor eszembe jut, mennyire letisztult, érdekes karakter lett, és arra jutottam, hogy ő az, aki lényegében minden valamire való férfi lelkének legmélyén ott lakozik. Sokan kérdezik, létezik egyáltalán ilyen férfi? És olyankor azt kellene mondanom, mind ilyen, csak van, akiben nehezebb megtalálni, benne túl mélyre kell ásni. Aztán arra is rájövök, hogy ezt egy nő nem tudja megtenni kívülről, ezt a férfiaknak magukban kell elvégezniük, hogy kihozzák magukból ezt a vonást. Hiszem, hogy képesek rá, és legalább önmagukkal őszinték egy hazugságokra épített világban, ahol nehéz boldogulni. A szárnyaló fekete sas ennek az így kinyerhető belső szabadságnak a szimbóluma. Felszabadító, és egy érett, lélekben erős férfit szimbolizál, nincs benne semmi különös és mégis a legszebb mindenek fölött.
Hánnész lesz a következő bejegyzésem témája, de nem tudom, mikor jutok oda, hogy megírjam. Őt gyászolnom most a szívemben nagy kihívás, és nagyon hiányzik nekem. Az időm is kevesebb mostanában, de igyekezni fogok, ígérem! Amint tudok, jövök, és folytatom a mesélést.

Ha tetszett a bejegyzés, bátran oszd meg! Köszönöm!