2020/07/31

Online kreatív írás képzés oldalt csináltam és imádom!

Itt megtalálható:

Halálosan elfáradtam, nagyon sokat kivett belőlem, de át is lendített egy nehéz időszakon. Ha szeretnétek írást tanulni, jöhettek hozzám is! Érdemes követni a honlapjaimat, mert a blogfelületemet meg fogom szüntetni és átköltözöm oda.

Puszi

Pandi

2020/03/23

A kontextus kontextusa


Napok óta furcsa szellemi átváltozás van bennem, nagy valószínűséggel a karantén és a világban észlelt változások hatására. Nem tudok nem reagálni rájuk.

Írnám a fantasy regényemet, egy szövevényes, bonyolult történetet, ami tragédiába, katasztrófába, onnan meg katartikus végkifejletbe torkollik, tudom az egészet elejétől a végéig. Évek óta érlelem, és nagyon nehéz volt rendet rakni benne, elosztani a rétegeit, játszani az idővel és a cselekménnyel, hogy fordulatos legyen és megtartani a tenyeremen a két főszereplőmet, akik mellett olyan mellékszereplők mozognak, hogy izgatottan várom, mi lesz ebből a végén. Aztán belép a képbe egy jelenet, ami nem illik sehová. Egy olyan jelenet, ami régóta érlelődik és hirtelenjében a gyöngyszemeket – összefüggéstelennek látszó, de valójában nagyon is összefüggő jeleneteket - a maga összevisszaságában felfűzi nekem, mint egy szép gyöngysort. Azt hiszem, hogy koncepció ide vagy oda, ebből komoly háttértörténet lesz, egy nem mindennapi krónika, furcsa mesélő móddal. Mintha az ezeregy éjszaka meséi lenne, miközben mégsem teljesen olyan. Francba a nagy kreativitásommal, épp ideje lenne befejezni ezt a művet, és az nem jó, hogy ha az ember sokáig elhúz egy kreatív munkát, mert annak ez lesz a vége. Megváltozik a történet. Új kontextusba helyezem az egész eddig megtervezett kontextust, mintha hagyma lenne, vagy ogre.
Valamiféle újabb megvilágosodásnak tűnik.



Változunk, a műveink tükrözik a változásainkat és időnként újra kell bootolni az egészet, mert már nem ugyanazok az emberek vagyunk, akik másfél, két éve voltunk. Ma pedig ebben a karanténban már azt sem mondhatjuk, hogy ugyanazok lennénk, akik két hónapja voltunk.

Most nem nagyon írok többet, pedig lenne miről. De későbbre tartogatom, amikor majd jobb kedvem lesz és amikor mesélhetek is, milyen filmeket írok. Upsz, filmeket mondtam? Lehet, hogy elszóltam magam.

Vigyázzatok magatokra és egymásra! Olvassatok sokat!
Love
Pandi

2020/02/18

Egy történethez szeretettel nyúlni


Gyakorta azon kapom magam, hogy mennyi mindent szeretnék még elolvasni, és mennyi mindent szeretnék még megírni. Szokták mondani, hogy egy író ír. Meg hogy egy író olvas. Sokat. De ugye a kettő nem megy egyszerre.
Amikor ígéretet tettem, hogy megírom a Mágus és sárkányt, tudtam, milyen érzések mentén és milyen történetet akarok létrehozni. Gyorsan le is körmöltem, de a történet még éretlen volt és felszínes. Most azon dolgozom, hogy jobban és szebben kibontsam, hogy ne kísérletezzek hiába, hogy a szereplőim valódinak tűnjenek és a világ egy fikarcnyit se hagyjon kétségeket maga mögött, hogy nem létezhet, mert de, nagyon is létezhet. A szívemben mindenképpen. Egy ideig azt hittem, hogy én nem hiszem el a sztorimat és ezért szenvedek vele, aztán rájöttem, hogy valójában megharagudtam rá. Megharagudtam a történetemre, hogy nem akarja nekem adni magát az ő teljes valójában.

A harag méreg. Dac, erőszak és vér. Belül. A történet nem változik meg, de én változhatok. Le kell csitítanom a haragot, és megbocsátani, hogy makrancosabb a kelleténél, de nem csak a felszínen való megbocsátás jöhet szóba. Igazi mély béke kell. Mert egy történethez szeretettel kell nyúlni, máshogy nem adja meg magát, nem szeret vissza, nem enged magához.

Úgy adódott, hogy erre elkezdtem figyelni. Olvasás közben is, filmnézéskor is, és munka közben is. Nem vagyok hisztis, vagy mindenképpen kritikai álláspontra helyezkedő ember, mert szeretem a tiszta, őszinte élményeket, tudom, hogy a katarzis egy felépített érzelemhullám és mindig fontos az első lépés is, az előkészítés, az építkezés, az összefüggések és így a végkifejlet. Legtöbben csak a végkifejletet akarjuk, de végigmenni az úton csak felszínesen megyünk. Ez a katarzis meg ugye akkor jön létre, ha az ember ezeket az élményeket nyitottan, előzetes elvárások és pökhendiség nélkül fogadja be, megadva a méltó figyelmet a történetnek. Figyelni pedig arra fogunk, amit szeretünk. De vajon képesek vagyunk az elvárásainkat egészségesen kezelni, lecsitítani egy kicsit, hogy a befogadás élményét ez ne zavarja meg?
Képes az ember íróként arra, hogy szeresse a történetét és ne múljon el belőle az a sok szenvedély az elvárások, a szintmeghaladás, a kaland, a dramaturgia meg a többi szakmai követelmény mentén? Hogy szeressem a történetemet, ha az terhet ró rám? Ha azzal fenyeget, hogy nem tudok felnőni őhozzá?
Egyszerűen. Úgy, hogy másokét is szeretem, látom és tisztelem. Úgy, hogy elhiszem, vagyunk olyan viszonyban ez a történet meg én, hogy közös hangot találjunk egymáshoz. Érzelmi erősödést gerjesztek magamban jó filmekkel, jó könyvekkel, jó írók munkáival. Megkeresem, amit ad egy történet és azt kivesézem magamban, megnézem, hogy van-e ilyen az én történetemben is. Figyelem az embereket az életben. Tanulságokat vonok le és tudom, hogy mi az, amivel azonosulni tudok belőle. Azt is tudom, mi az, amivel nem, és ezzel közelebb kerülök ahhoz, hogy megismerjem a saját belső értékrendemet.

Minden történet megérdemli, hogy szeressék, hátha elvezet a lélek labirintusában olyan helyekre magunkban, ahol még nem jártunk azelőtt. Mert egy történethez szeretettel nyúlni, legyen az film, könyv vagy éppen az, amit írunk, önmagában is kalandos út a katarzishoz. Az pedig, hogy sok történetet szeretünk, a legkevésbé sem tesz senkit csalfává. Hiszen a szellemi táplálék lehet éppolyan változatos, mint az étrendünk.

Azzal, hogy most ezt a regényt írom, olyan helyeken járok, amit álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik bennem. Labirintusok vagyunk. De felfedezzük-e magunkat, míg élünk?



"Amikor az első óra alatt Adrielon a rózsakertben az ablak alá ült, emlékezett a kis zöld gyíkra a lábánál, aki egy napsütötte kőre telepedett és visszabámult rá. A pofája oldalán piros pettyecskét viselt, ezért maradt meg az emlékezetében. Adrielon elővette a füzetét, és szénironnal jegyzetelte atyja odabentről kiszűrődő szavait. A feje fölött hagyták el a hercegek termét az értékes információk, ő pedig vadul jegyzetelt, gondolkodott és spekulált. Hatalmas csatákat vívott fejben, nagy seregeket élelmezett és megtervezte az útvonalakat, az utánpótlást, a víz biztosítását. Kiszámolta mekkora sereggel mennyi idő alatt tesz meg bizonyos távolságot gyalogosan, lóháton vagy vízi úton. Ostromolt városokat és ő maga is védett hatalmas várost. Nyílt csatákban bekerítésre és cselekre játszott, olykor nagy hadakat áldozott fel az első vonalakban, hogy elterelje a figyelmet és a csatát végül megnyerje egy cseles bekerítő vagy szétválasztó hadművelettel. Átgondolta a terepviszonyokat, a természetes védelem kifejezés egészen más jelentésárnyalatot kapott a gondolkodásában. Megfontolhatta a fegyverzeteket, a páncélok szerepét, a lovak jelentőségét, a sebesség és a hatékonyság vagy a gyors visszavágás fontosságát. Az ostromgépek mechanikáját, mikor érdemes cipelni és mikor elegendő tervek alapján helyben megépíteni, mik a falmegerősítés módszerei, hogyan kell motiválni az embereket, hogy maguktól is a gyilkos csatákba vessék magukat.

Már azt hitte, mindent tud a stratégiákról, amikor egyik nap a veszteségekről és a bukásról esett szó. Adrielon hallani sem akart bukásról, korábban elméletben minden csatát megnyert. Ott fintorgott az ablak alatt, azzal a bűntudat nélküli gondolattal, hogy a mai előadást halálosan unni fogja. Atyja minden kérdésére hamarabb tudta a jó válaszokat, mint a hercegek együttvéve, mégsem oszthatta meg senkivel mindazt, amit megtanult. Titokban szerezte ezeket az ismereteket, egyszerűen, mert érdekelte. Tudni akarta, mit tudnak ezek az ifjak, amit ő nem tudhat, helyette hímzéssel és rózsametszéssel vesztegetné el értékes idejét. Ami azonban nem érdekelte, az a bukás lehetősége. Ahogy atyja belekezdett a zavarba ejtő témába, menni akart, de végül meggondolta. Ezennel nem jegyzetelt. Lehunyta a szemét és maga elé képzelte atyját, amint fel alá járkál hosszú lábain és jelentőségteljesen beszél a hercegekhez. Az egyik az ablak mellett ült. Egy lyr. Magas, daliás, karcsú termetű legény, arcának jobb oldalán indás tetoválással, értelemtől csillogó szemmel és olyan fehér hajjal, amilyen csak a véneknek van. Már első nap észrevette Adrielont, de nem szólt róla senkinek.

− Megeshet, hogy mindent megteszünk a győzelemért, de a számításainkba hiba keveredik, a seregek nem tudják végrehajtani, amit várunk tőlük. Valami ok lesz a háttérben, de legyen szó árulásról, cselvetésről, csapdáról vagy egyszerűen túlerőről, a bukás bármikor ott lebeghet a fejünk fölött. S ha nem bukunk is el, más esetekben a győzelem sem az, aminek azelőtt hittük. Számolnunk kell a holtakkal, a versengve fosztogató ellenféllel, árvákkal, elrabolt nemesekkel, akikért borsos váltságdíjat kérnek. Felgyújtott és éhezésig kifosztott falvakkal. Kegyetlen járványokkal, elnéptelenedéssel. Bárhogy essen is, ne felejtsétek el, bármely napsütötte sziklán nőhet még virág. Idővel persze. Mert az emberi kéz képes bármit újjáépíteni, de az élethez bizalomra és rendre van szükség, élelemre, méltón eltemetett és megsiratott holtakra, kik nem maradnak fejfa nélkül. A csata ugyanis nem minden. Az élet a csata után újra elkezdődik. Egy háború mindig véget vet mindannak, ami addig volt a világ. Új világot kell hát teremteni a háború marta romokon. A sebesülteknek gondoskodás, az árváknak ölelés, a holtaknak jó pap jár. A túlélőknek pedig egy új esély.
Adrielon nem bánta meg, hogy végül meghallgatta atyja szavait. Elővette a papírjait és elgondolkodva egyetlen mondatot írt csak fel rá.

Bármely napsütötte sziklán nőhet még virág."

/Mágus és Sárkány/ 

2020/01/07

Isten hozott, 2020!






Remélem, hogy sokaknak feltűnt, mennyire eltűntem az utóbbi időben. Nem ok nélkül való volt!
No, de nézzük csak, mi minden történt velem tavaly, meg úgy egyáltalán az évtizedben.
Jubiláltam egy döntést augusztusban, utoljára akkoriban hallattam magam felől, aztán csend. Talán fel kellett dolgoznom, hogy ez a válásom tízedik éves évfordulója volt, és azé a döntésé, amit utána hoztam, tudniillik, hogy többé nem csinálok mást, mint amit szeretek, és ezért hajlandó vagyok még tanulni is. Mindent. Munkát, szakmát, nyelvet, bármit, ami az élet. Mert amit a legjobban szeretek, az nem más, mint történeteket írni. Olyan döntés volt, amit sosem bántam meg.
Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember elrugaszkodik egy szakadék széléről, hogy megtudja, egyáltalán tud-e repülni. Hatalmas bátorságot és önhittséget igényel, miközben vadul csapkod a szárnyaival, és elementáris erővel igyekszik, hogy tényleg repüljön. Miközben rájön, hogy másoktól nem szégyen tanulni a repülést, és megpróbálkozik a saját istenadta lényegével repülni, nem másokat utánozva, akkor hirtelen megtörténik a csoda. Az a csoda, amiről mindig álmodott.
Ez az évtized az önmegvalósítás és a megkezdett írói út évtizede volt, új élet, sok tapasztalat és nem utolsó sorban rengeteg munka. Elszántsággal kezdődött, és egy nagy tanulsággal végződött. Mert mostanra megértettem, hogy a munkát kell komolyan vennem és nem önmagamat. Magamon megtanulni nevetni, önfeledten, megbocsátani a hibákat, meglengetni egy koktélt a kezemben, és csak úgy létezni a létezés kedvéért, és nem a naturális hasznosságomban gondolkodni nagy felismerés volt. Mert az ember több igavonó állatnál. Vigyáznom kell, hogy ne felejtsem el, hogy miközben agyondolgozom magam, mert ebben továbbra is kíméletlen vagyok, nem szabad elfelejtenem örülni az életnek, különben kiégek.

A LEGFONTOSABB TÖRTÉNÉSEK:

Mint azt sokan tudjátok, megjelent a Gold Book Könyvkiadó gondozásában a Bizánc trilógiám (2015,2016,2018). Csodaszép kötetek lettek, az évtized büszkesége,  és rengeteg elismerést és szeretetet kaptam értük, amiért nem tudok elég hálás lenni. Megjelentek novelláim nyomtatásban, olyan helyeken, mint a Galaktika, vagy a Kalandok és kalandozók, a Fegyvert s vitézt éneklek antológia kötetek. Czövek Andival megcsíptünk egy közös novellánkkal egy Preyer Hugo pályázatos dicséretet. Megjelent angol nyelvű podcastként is egy hangulatnovellám. Rengeteg hozzám hasonló publikáló és hamarosan publikáló írót, kitűnő kiadóvezetőket, és szerkesztőket ismertem meg, mert ez az egész könyvkiadós közeg olyan, mint egy nagy család, mindenki ismer mindenkit, ha máshogy nem, hát futólag.
Rengeteg könyves rendezvényen fordultam meg, neves írókkal beszélgettem, igen, nyilvánosan is. Voltak könyvbemutatóim, jártam író-olvasó találkozókon, történelmi csörtén és még a Gárdonyi körbe is meghívást kaptam. Ezernyi esemény és jelenlét. Dedikáltam is, rengeteget, sokkal többet, mint valaha álmodtam volna, és olyan helyeken is, ami engem is meglepett. (Jópofák, ezt egyszer össze kéne szedni a „legmeghökkentőbb helyzetek, amikben dedikáltam” címmel.)

Sok igazi barátra leltem, lelki társakra, akikkel olykor egy szemvillanásból is azonnal értjük egymást. Temérdek olvasóval találkoztam, akik elolvasták Bizáncot. Igen, amit én írtam, el sem hiszem. És mégis! Annyira kisült ettől a név és arcmemóriám, hogy olykor ettől kerülök vicces helyzetekbe.

Megtanultam forgatókönyvet írni, ami nagy álmom volt. Ez egy veszélyes kijelentés, mert nagy elvárásokat sodor magával, de ha egyszer így van. Brutális mennyiségű filmet néztem meg és könyvet olvastam el. Annyit tanultam ebben az évtizedben, és olyan tudást halmoztam fel, ami komoly felvértezettséget jelent a jövőmre nézve. Bizakodva tekintek hát rá.

És hogy mire számíthattok tőlem idén?
Olyan terveim vannak, hogy le sem merem írni őket. Na jó, de! Viszont nem ér számon kérni rajtam, amiken dolgozom, mert innentől sok minden nem csak rajtam múlik.

NOVELLÁK

Első körben szeretném tisztázni, hogy már nem novellázok. Ennek sok oka van, itt nem fejtem ki, de néhány angolra fordított novellával továbbra is próbálkozom, csak külföldön. Ez egy stratégia része, és több energiát szeretnék belefektetni a jövőben. Nem véletlenül.
Oda jutottam, hogy minden ötletem regényekbe beépíthetővé vált és valamiért a novellák kiestek a tollam alól. Ettől még talán néha írok, ujjgyakorlatnak mindenképpen jók, de nem fogom őket megjelentetni. Egyelőre. Jelenleg is van jó néhány a gépemen, és nem tudom, minek kéne történnie, hogy kiadjam őket a kezemből. Ugyanakkor a novelláim kaotikusak is, ha csokorba szedem őket és rájuk nézek, meglepően furcsa képet mutatnak. Számomra. Így egy ideig nem lesz novella tőlem, míg ez az érzés el nem hagy.

FILMEK

Nem restellek tetemes mennyiségű forgatókönyvet írni.
Annyit mondhatok, hogy a filmes pálya nagyon nehéz, de hátha a csillagok együttállása megsegít.
Jelenleg is írok tévéfilm, nagyjátékfilm, sorozat kategóriákban, és van benne sok-sok történelmi, történelmi-misztikus romantikus, de még egy thriller is. És akkor még nem beszéltem regényadaptációkról, amibe ideje lesz belevágni nekünk, magyaroknak is. Meglátjuk, mi lesz belőle, csak azt tudom, hogy ezt az utat kell járnom.

TÖRTÉNELMI REGÉNY

Talán a legtöbbeket ez érdekel, igen, dolgozom azon a bizonyos királynés sorozaton is. Ez a munka azonban olyan elmélyülésre képes embert kíván, amilyen mostanában nem tudtam lenni. Nekem nem megy a munkahely kontra íróidő beosztása, a munkahelyemen pedig én nem tudok írni, - tudom, van, aki igen. Engem kizsigerel. Sajnos ez az egzisztenciális felállás nem segített az utóbbi időben, de ezen rövid időn belül változtatok. Erőim elpazarolása az én írói felelősségem. Ugyanakkor élnem is kell, és a munka sem mindig anyagi feltételek nélkül való, elég, ha ránéztek, mennyibe kerül egy szakkönyv, na mármost ebből nekem kell vagy egy könyvtárnyi. Nem beszélve arról, hogy szobanövény se vagyok, néha kell enni is.
De nem adom fel, és ez a sorozat is érik, növekedik, alakul, idővel végleg összeáll és akkor majd nagy meglepetést fog okozni. Előre dörgölöm a tenyeremet.

MÁGUS ÉS SÁRKÁNY

Jelenleg egy fantasy regényen dolgozom, jól alakul, de még nincs készen. Egy ígéretet fogok betartani, mint a tündérek. Vagy valami olyasmi. Ellenben nem sokat kell várni rá, hogy befejezzem, de csak úgy hírezek róla, ha a leendő kiadója elfogadta, és tudok biztosabbat mondani. Így mégiscsak várni kell még egy kicsit.
Igen, van kiadója.
Igen, ez egy fantasy, sokkal inkább hős-fantasy, mint nem. A fene tudja ezt behatárolni, merthogy sikerült olyan furára megalkotnom, hogy ezen még fogjuk törni a fejünket. Annyit elárulok róla, hogy nem weird, nincs benne semmi furcsa, de mégis az. Nincsenek benne elfek, sem törpök, sem orkok. Szeretem őket, de ez nem az a történet. Vannak benne azonban mágusok, lyrek, hut manók, adesusok (lábszopogató szörnyek), világokon embereket átpottyantó fák, beszélő mágusbotok, könyvtündérek *a könyvtárakban, gonosz és nem gonosz sárkányok, akik nem szeretik a mágusokat. Itt nem könnyű senkinek, mert nem könnyű mágusnak lenni, ahogy sárkánynak még úgy sem. Van benne egy főnixkirálynő, akinek a teste átlátszó, mint a medúzáké. Van benne egy testvérpár, akiknek a sorsa érdekes módon alakul. Egy napon egymással szemben állnak a csatatéren, és a küzdelmük olyasvalami lesz, ami kihat mind az öt érintett világra, amiről tudhatunk.

Ja, és emlékeztek Spartacusra? Nos, egykoron, mielőtt a végső csatába vonult, a korábban kiszabadított rabszolgákat, akik nem tudtak harcolni, asszonyok, gyerekek, öregek, betegek, északra küldte. Messzire, ahol esélyük lett volna, de soha nem értek oda. Hogy mi lett velük a harcos férfiak nélkül? Nos, ki tudja?

Elárulom. Utolérte őket a Fák Kegyelme és egy új világban ébredtek egy új életre. De annak már vagy ezer esztendeje is megvan…

Egy kis kedvcsináló alább a fantasymból. Tudom, sokan lesznek, akiknek ez idegen az én tollamból, de ez is én vagyok. És a mítoszok, mesék, fantasztikus történetek régebbiek a történelemnél is, nem beszélve arról, hogy különben is édestestvérek. Mint a szereplőim a regényben.

„Kezdetben a Fák Kegyelme törte meg a világrendet. Egy városnyi embert mentettek meg a végpusztulástól, mert azok úgy énekeltek és imádkoztak, hogy a Fák is meghallották szépséges könyörgésüket. Kiutat mutattak nekik egy új világba, átvezették őket. Aztán az emberek csak jöttek Inondisba, szétszéledtek, sokasodtak, építettek, harcoltak az elemekkel és küszködtek a mindennapokban, ahogy azt tették mindig és mindenhol. Meg kellett találniuk az utat, hogy gondoskodjanak magukról és ne másoktól várják el ezt. Éltek és élni hagytak, noha az élet maga nem lett könnyebb. A Fák találtak bennük becsességet, láttak mindent: mi az ember, ha jó. Sokfélék voltak, alkarjukon azon uraik billogozott jelével, akik elől menekültek, és akiknek jeleit sosem adták tovább gyermekeiknek az új világban. Szabadok voltak, szépek és fiatalok. Nem ismerhették a fehér istent, de sok más istent igen. Mikor megjelentek köztük a kiválasztottak, az első mágusok, már álltak a templomok és az emberek új neveket adtak az isteneknek, olyanokat, ami nem emlékeztette őket arra, ahonnan jöttek. Mert ezekről nem a jupiteri hatalmaskodás és kicsinyes gladiátori játékok jutottak eszükbe, hanem a kegyelem, idővel pedig a mágia természetessége apránként beitta magát a szívükbe. Így feledkeztek meg az emberek a Fákról és ezzel együtt a többi világról, minden meséről, amit előtte tudtak az életről. Helyettük új mesék születtek, új isteneket imádtak egy új világban. Egyedül a mágusok ismerték az igazságot, közülük is a legbölcsebb, az Idő mágusa sejtette csupán, hogy a Fák Kegyelme, az ő megesett szívük kibillentette az öt világot az addigi egyensúlyából és az elszigeteltségből. Már csak az volt kérdéses, mikor billen vissza az univerzum nagy, láthatatlan mérlege, és ha így lesz, milyen árat kell fizetnie az emberiségnek egy ezer évvel ezelőtti kegyelemért? Talán csak az Idő mágusa tudta, lesz, ami lezuhan, lesz, ami összetörik, lesz, ami megfordul a tengelye körül és lesz, ami felemelkedik.”

/MÁGUS ÉS SÁRKÁNY/

Ez az elkövetkező évtized remélhetőleg életem legtermékenyebb időszaka lesz, lévén olyan gyümölcsök is beérnek, amiket az előző évtizedből hoztam magammal.

Nagyon sok szeretettel kívánok mindenkinek eredményes és boldog új évet. Mert a jókívánság mindig jól jön a tarsolyba, a szívből jövő meg különben is duplát ér.


2019/03/28

Történik valami...



Ezt az évet tanulásra szántam. Egyszerre tanulok a munkahelyemen, és itthon. Természetesen a munkahelyi dolgokról nemigen mesélhetek, marad hát a többi. De vajon mit tanulhat egy író, akinek csak írnia kellene a történeteit?
Azt szoktam mondani, a tanulás nem szégyen, a határ pedig a csillagos ég. No, meg hogy a lehetetlenhez kell még egy kis idő, inspiráció meg annyi van, hogy csak győzze feldolgozni az ember. Ez az ember, ahogy öregszik, úgy kezdi el sajnálni az idejét felesleges dolgok elpazarlására. Átalakul a szórakozás fogalma, unalmassá válnak a közhelyek, az üres beszélgetések, a feleslegesen nettel töltött bámészkodós idő, amiből nem nyerek új információkat és csak felmegy a pumpám is a sok tévedés terjesztése láttán. Ezért nekem az örök kincs, a tudás lett a mankóm. Elhatároztam, hogy ignorálom a felesleges időpazarlást, ezen még persze dolgozom. Az időmet tanulásra, pihenésre, alkotásra szánom, mert szórakoztat. Mellé megpróbálok megtanulni angolul, de még keresem a mélyebb motivációkat hozzá és nekem nehéz a német után.
Hogy miért tanulok most? Mert céljaim vannak vele. És mert megválogathatom, mit akarok tudni, ennyiben még sosem élveztem a tanulási folyamatokat úgy, mint most. Mert sok történetem van, és nem élek kétszáz évig, hogy mindből regényt írjak. Hatalmas ötleteim vannak, olyan bátran álmodom nagyokat, hogy az néha még rám is a frászt hozza.
Írást tanulok, egészen pontosan filmírást, forgatókönyvek létrehozásához szükséges fogásokat. Ez egy teljesen más szakma, noha hasonló alapokon nyugszik, és a karakteralkotás meg a dramaturgia itt közös pont. Mivel pedig ebben vagyok a legerősebb, hogy így mondjam, belevágok abba, hogy más irányba is fejlődjek.
Forgatókönyvíró tanfolyamra megyek. És ez nekem nagy álmom volt. Drukkoljatok, hogy bírjam a dolgot munka mellett is, és ha csak a fele sikerül annak, amit kitaláltam, már akkor is nagy meglepetést fogok okozni.
Egyelőre ennyi hírem van.
Regényírást nem mellőzöm, csak véges az időm és most összpontosítanom kell másra. Milyen kár, hogy kialvatlanul nem tudok írni, különben lehet, hogy leszoknék az alvásról.
A királynés sorozat pedig alakul, terveződik.
Ahogy a fantasy regényem is alakulgat és néha elfog a hév, hogy írjam.
Egyszer befejezem őket, de hogy MIKOR LESZ KÉSZ, azt meg ne kérdezzétek, mert nem tudom. :)

2018/12/12

OKTÓBER-NOVEMBER-DECEMBER

A szögre akasztott felszerelésem :D
Munkanaplóm:
Az október komoly identitásválsággá alakult nálam, noha az írói ars poétikám megmaradt, olyan hiányosságokat véltem felfedezni a környezetemben, amitől egyéb irányokba indultam a szokásoshoz képest.
Írónak lenni nemcsak írásmunka, hanem tapasztalatszerzés is, munkabírás, szakmai topon-lét. Rájöttem, hogy ezekre időt kell szánnom, és vannak olyan szakmai kérdések, amikben tisztábban kell jelenlennem, jobban kell tudnom dolgokat, egyszóval tanulnom kell.


Októberben Sütő Fannim jóvoltából nekigyürkőztem egy újabb angol nyelven beadott novellapályázatnak. Ennek az eredményét később tudom meg, de nincsenek illúzióim.

Időközben a filmes projektjeim is alakulnak, de ezekről nem beszélek addig, amíg nincs valami biztos esemény, ami már megtörtént. Nem szeretek a levegőbe beszélni, és félrevezető lenne, ha előre beharangoznék olyasmit, ami még csak megtörténhet. Tudom, van ilyen marketing is, de ezt a filmekkel kapcsolatban szerintem inkább felelőtlenség lenne alkalmazni, mint jó fogás.

Novemberben jártam Miskolcon, nagyon jó élményt volt, ezer hálám Trux Béláéknak, hogy meghívtak, befogadtak és megvendégeltek. Imádtam a dolgot, bár volt némi kalandom is, amikor Béla mellett ültem az autóban. Ő ugyanis úgy vezet a városban, mint egy Forma 1-es pilóta, és olykor megkönnyebbülten szálltam ki, hogy nem toltunk meg hátulról senkit, hogy jobban igyekezzen már...
Na, de egyben maradtam. 

A fekete sasom magasra szállt, és egyre inkább látszik, hogy a közönség nem csalódott a befejezésben, aminek örülök. Valamint sikerült 7 részig eljutnom a blogomon a beszámolómmal a regény keletkezésével kapcsolatban. Ezzel megakadtam egy kicsit, mert novemberben rám köszöntött a gyári munka, és elkezdtem olyan krónikus időhiánnyal küzdeni, amilyenem még nem volt.

Az időhiány persze minden írónak a rémálma, de a küzdelem végén én látom a kiutat, tudom, miért csinálom, amit. (Erről most nem beszélek.) Sokan döbbenten kérdezik, hogy te mi a francot keresel itt? Hát,  mit?
Író vagyok. Kíváncsi. Művészként mindenhol van helyem a világban, és ez a hely, jaj, ez a hely nagyon érdekes. Nem mondok róla semmit, mert nem lehet, de tele vagyok friss élményekkel, különös ismeretségekkel, és ezen túli karakterekkel, érzelmekkel és tapasztalatokkal, amit sehol másutt nem tudnék beszerezni. No, nem kell megijedni, nem nevesítek senkit, és eszemben sincs a következő regényemben egy gyárról írni. Egyszerűen bekonvertálom az egészet az alkotói gépezetembe, ami a felismerhetetlenségig átalakítja az eseményeket, élő embereket úgy, hogy eleven írói eszköztár lesz belőlük, és remek alapanyag. Úgy éreztem, kell egy olyan közeg, amiben nem elsősorban íróként vagyok jelen, és most olyan lettem, mint Mátyás király álruhában. Most nem az a dolgom, hogy írjak, hanem hogy helytálljak. Idegen helyen, idegen közegben, szinte méltatlanul, de ettől olyan erőket nyerek, ami csak az enyém lesz és amit senki nem vehet el tőlem. Nem szégyen a munka, és ezzel kell fizetnem a tapasztalatért, mert ritka szép látvány az élet legalja, a pokol alulnézetből, ami másoknak valóság, és kiúttalan lét, az nekem kaland, amiből akkor lépek ki, amikor akarok.


Az érzelmi terhelésről most nem szólok, az bonyolultabb, egyelőre nem billentem ki az egyensúlyomból, és ez megnyugtató. Nem is szándékozom.

Van azonban írós munkám is bőven. A királynés sorozathoz annyi könyvet kell beszereznem, hogy eltart egy darabig a kutatás, de alakulnak az elképzeléseim, az első részeket lassan elkezdem összeállítani részleteiben is. De ez sok idő lesz. Ha épp elkeseredek a magyar virtuson, olyankor meg inkább fantasyt akarok írni, ami azért nem jó, mert csak egy bizonyos érzelmi állapotban jutok hozzá, így elválasztottam a két munkát. A kutatást és a fantasyírást külön kezelem.

És igen, sokakat érdekel, hogy állok a Mágus és Sárkánnyal. Nos, egészen máshogy, mint ahogy terveztem. Ez a történet túl szép ahhoz, hogy elrontsam, és egy bizonyos keretbe szuszakoljam. Elengedtem az elvárásokat, és a megfelelési kényszereket, lazán megírom, amit az írói lényem megírásra alkalmasnak talál. Hagynom kell kivirágozni, és nem lenyesni már a bimbókat. Úgyhogy nem engedem beleszólni a morcos szerkesztő-fejemet, hogy de így hosszú lesz, ezt vedd ki, ezt nem kell beletenni...Túlírod, ezt nem fogják érteni, ez nem fog tetszeni, ez így nem helyes, ez nem elég jó! De! Beleteszem, mert tudom, mit akarok. Utólag ráérek kitalálni, mi legyen a történettel, ha elkészült. Úgy sejtem, hogy egy vaskos kötet lesz akkor is, ha nem akarom, és tudomásul kell vennem: attól még, hogy fantasyt írok, nem kell eldobnom azokat az írói eszközöket, amiket korábban magabiztosan használni tudtam. Minden történet akar valamekkora lenni, és az író nagyon kicsi ahhoz, hogy pár apróságtól eltekintve ezt beszabályozza anélkül, hogy elrontsa az egészet. Ez volt az idei évem legvelősebb írói tapasztalata. És a túlírás szót nem akarom meghallani még egyszer. Mert van túlírás, igen, ugye hát túlírni is lehet. Mint ebben az előző mondatban itt, ha két tagmondatnál leírjuk kétszer ugyanazt a tartalmat más szavakkal. De a részletek, a finom specifikumok nem lehetnek túlírások. Azok kellenek akkor is, ha a regény duci lesz. Akár több kicseszett jelzővel is, ha úgy tartja a kedvem. A saját írói kedvem, mert író vagyok, aki tudja, mit akar.

Beleálltam hát a nagy viharokba, hogy átmenjek olyan poklokon, amiket részben már ismerek. És látok magam előtt egy ismeretlen poklot is. De arról szót sem ejtek, mert ha kíváncsi vagyok valamire istenigazából, hát az az, és ha mód lesz rá, mindent megteszek, hogy kikerüljem. Mert ez a kikerülés az egyetlen józan megoldás. Túlélem ügyesen ezt az időszakot, aztán jövök. Írni fogok. Szerelmes leszek, választok valakit, akit szenvedélyesen betakarhatok a lelkemmel. Jó barát maradok, és őrzöm a humoromat. És nagyon sokat írok, mert az író ír minden körülmények között. És mert annyira várom, hogy elkészüljenek a megtervezett munkáim!

Nemrég megkérdezte valaki:
- Hogy csinálod ezt, miért mosolyogsz mindig?
- Mert szeretek élni, és az most van.

De soha senki nem mondta, hogy az életben a fájdalom nem talál meg, dehogynem. Sokszor fáj, sokszor kell tűrni, és ami fáj, az azért nem mindig rossz, lehet, hogy csak izomláz, amitől aztán erősebbé válunk. Az életet kicsit tűrni is kell, és nem mindig nyafogni. Csak azt remélem, nyílt sebet nem üt rajtam, mert az már más kategória.

Ki kell hoznom magamból a maximumot, és gyúrok a dologra. Erről szólnak az őszi-téli hónapjaim, erősödöm és mélyen elvonulok a tél sötétjébe, ne is keressetek!

A december pedig biztosan tartogat meglepetéseket, de így év végén én már csak mosolygok, ezennel azt is tudhatjátok, hogy miért.


2018/09/25

JÚNIUSTÓL SZEPTEMBERIG




Folytatnám a munkanaplómat azzal, hogy összefoglaljam a nyaramat, ami elsősorban még mindig Bizáncról, azon belül pedig A fekete sasról szólt.

JÚNIUS- JÚLIUS-AUGUSZTUS-SZEPTEMBER

Akadt még a hazai terepen (Szabadszálláson) tartott könyvbemutatóm mellett, amiről korábban itt beszámoltam, számos más esemény, ha nem is túl nyilvánosak.

Többek közt a Könyvhét a Vörösmarty téren. Tekintve, hogy milyen zsizsegés volt, csak egy fotót osztok meg itt, a kedvencemet Bielik Andival. Ígérem, hogy nem indítom be a képposztolós nosztalgialavinát, de jelzem, hogy ehhez erőst uralkodnom kell magamon. Annyit azért elmondok, hogy a legfontosabb könyves eseményem volt eddig, és imádtam a dolgot. Akit bővebben érdekelne, itt találja a Lendület magazinban azt az interjút, amiben frissen beszámoltam a Könyvhetemről.

A júniusom tehát azzal telt, hogy kipihentem valamelyest a dolgot, aztán ki kellett pihennem pár kudarcot is, de ezekről ilyenkor nem szeretek beszélni. Egyszer összefoglalom azt is, mi több, elkezdtem ugye Bizánc készületeiről szóló blogsorozatomat. Ha valakit érdekel mennyi mindenen, többek közt sok kudarcon megy keresztül egy író, megtűzdelve a mélyen fájó csalódásokkal együtt, annak ajánlom olvasásra. Nemsokára jön a következő, második része is, előre láthatólag tíz részesre terveztem ezt a mesélést a regényről. Ha az meglesz, egyszer és mindenkorra lezárom a Bizánc korszakot.

Ha pedig ott tartunk, hogy "sok részes" valami, azért azt is elmesélem, hogy hivatalosan is bejelentettem, mi lesz a következő történelmi munkám. Egy 12 kötetesre tervezett regényfolyam az Árpád-házi királynéinkról. Csodás célkitűzés, de szeretem a robusztus kihívásokat. Ugyanakkor ez nem tántorít el attól, hogy mást is írjak.

Nyáron belevágtunk a N.A.S.Interjúkba is, a velem készült darabokat itt találhatjátok, ha valamelyikről lemaradtatok volna:

Hegedűs Ilona kérdezett

Sütő Fanni kérdezett, már nem először

Szujó Norbert kérdezett és ezzel újraindította a Randomkult blogot, amit egyben ajánlok a figyelmetekbe.


Ráadásként pedig álljon itt az AH magazin interjúm, amit Balla Nikolett készített.


Augusztusban nagy esemény is történt, ugyanis megjelent az első angol nyelvű novellám Az ajtó címmel, podcast formátumban. Mariah Avix csodálatos hangon adja elő, érdemes akkor is meghallgatni, ha valaki nem tud angolul...na jó, azért jobb, ha tud, ITT megtalálható, hallgassátok!

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy Sütő Fanni fordította, és folytatjuk a munkát közösen más projekteken is, de ezek még nem nyilvánosak.

Egyéb munkáimról sem beszélnék nyilvánosan, de dolgozom, és minden folyamatban van, regények, forgatókönyvek, fordítások, valamint hamarosan lesznek minden hónapban novellák is. A nyár egyébként is egy picit gyerekezősebb, fűnyírósabb, pihenősebb időszak. Ilyenkor elsősorban a terveimet alakítom ki előre egy évre, (vagy többre), úgyhogy a tervezés megvolt, munkaterv pipa, a többi meg csak ráadás volt.

Szeptembertől iskolakezdés, ami megint nem egy egyszerű művelet. Egy ideig nem is voltam gépközelben, így aztán ezennel bejelenthetem, hogy mostantól ismét ONlány leszek, reszkessetek! :)

A fekete sas egyébként remekül szerepel, húzza a másik két részt is, így fenn van a könyves toplistákon mind a három a rész, és folyamatosan fogynak. Szerintem ajándéknak is kitűnő három ilyen kötet egyben, és erre lehet, hogy nem csak én jöttem rá. Egy a lényeg, a befejezést tényleg várták az olvasók és csodás, hogy meg is veszik. Ennek nagyon örülök, és minden ismert és ismeretlen olvasómnak szívélyes üdvözlettel azt üzenem:




A végén pedig álljon itt egy kedvenc olvasóm molyos értékelése a három kötetről, amin nagyon meghatódtam. Hátha kedvet kaptok egy kis Bizánc olvasáshoz:

"Napok óta töprengek, miként írjam le, mit jelent számomra ez a csodálatos regény, hogy az összegzésem valamelyest felérjen a A fekete sasig. Nem fog, jelenleg semmi, pillanatnyilag egy regény sem ér fel a Bizánc három kötetéig. Non plus ultra. Fáj, hogy elolvastam, mert átkozottul jó volt benne lenni. Biztosan tudom, életem során sokszor fogom még a kezembe venni, muszáj, szükségem van rá. Őserő, őstitok, világteremtő erő örvénylik benne. Nagyon mélyről tört fel az írónőből, amit megosztott velünk. Érezhető a rengeteg munka, kutatás, rendkívül kiforrott írás.

Mivel A fekete sas befejező kötet, nem tekinthetünk rá önálló műként. Ha akarnánk se tudnánk, mert a három rész tökéletes egységet alkot. A történetvezetés zseniális, a szereplők emberközeliek, emberiek és szerethetőek. Ismerjük őket a mindennapokból, a piacról, a sarki kocsmából, kollégánk, a bátyánk. Azonban elveik vannak, céljaik és még a gonoszok is nemes-szívűek, ráadásul akarnak és tudnak is változni. A történetet egyértelműen a szerelmi szál viszi. Hánnész a regényfolyam sója, az eunuch karaktere mesterfogás. Kagan az ikonikus férfi megtestesülése, s hogy hun, illetve magyar, az igazán üdvözítő a magyar olvasók számára. Anasztázia jelleme szintén kiválóan meg lett alkotva , erős egyéniség, egyedisége miatt kiemelkedik a közemberek közül, tartását, friss, élénk értelmét sosem veszíti el. Kagan a három köteten keresztül ugyanaz a személy, állhatatos nemes ember, a szó legtisztább értelmében. Kristálytiszta jellem. Azonban a befejező kötetben Hánnész nagyon közel jön az olvasóhoz, éppen annyira megszeretjük, mint Kagant. Egyek vagyunk Anasztáziával, aki az előző részben olyan dolgokat követett el, hogy nem akartuk már őt Kagannak adni, ( legalábbis én nem) de ebben a kötetben méltóvá válik a legnagyszerűbb emberhez, és a szereplők privát történetszálai szépen sorra elvarródnak. Hol így, hol úgy.

A történet minden mozzanata hitelesen beleilleszkedik az adott korba, temérdek tudással gazdagodunk, rafinériát tanulunk. Mélyíti az érzésvilágunkat, birizgálja az ingerküszöbünket. Szeretem a hangulatát, a mondatokat, a filozofálásokat, bölcselkedéseket, az írói képeket. Mindent megad, amit egy remek olvasmány adhat.
Sok általános megállapítást sorolhatnék, de az nem a regény, a Bizáncot olvasni kell, átélni, lélekben felszállni a fekete sassal.
Pusztai Andrea maradandót alkotott, a Bizánc száz év múlva is érték lesz.
Meghatódom attól, hogy létezik ez a magyar, történelmi regényfolyam!
Istennek legyen hála!
Pandi, köszönjük, hogy megajándékoztad és értékesebbé tetted a magyar könyvpiacot a műveddel!"


Én köszönöm B.Cz. Andinak ezt az értékelés, könnyekig hatódtam! Ölelés mindenkinek, ha még nem tettétek, olvassatok Bizáncot, ha pedig szeretnétek követni a munkámat, itt megtaláltok, szeretettel várok mindenkit:
https://www.facebook.com/Pandioldal/

Ha rákattintasz a megosztás gombra, azt szívélyesen és nagy hálával megköszönöm.

És akkor most munkára fel! Kalandos év következik, vágjunk bele! :)