2019/02/09

Bizánc születése (9. rész)- avagy: hogyan készül egy történelmi regény?





Ma több és bonyolultabb összefüggéseket hoztam, egy nagyobb fókuszt és egy kis magánvéleményt azzal kapcsolatban, hogyan látok bizonyos társadalmi jelenségeket. A bejegyzés Tisza Katát és Hánnész főtanácsost, nyomokban kisebb Bizánc-spoilereket is tartalmaz. No, meg pár dolgot az íróságról, vagy, hogy milyen az, amikor a többedik regény után úgy siklik feléd az elutasítás, mint a kés a vajban. És ettől még inkább rajongásig kedveled azt a szerkesztőt, aki alapvetően elutasította a kéziratodat.

A megfizethetetlen írásszakma és a piaci konszenzus

Ha eltekintünk attól, mennyi munka megtanulni írni, és szakmailag összerakni magunkat íróként, hogy kipréseljünk egy vagy később több regényt a tudatalattiból és a tudatosból, még akkor is marad néhány kényelmetlen kérdés az írósággal kapcsolatban.
Az a kijelentés, hogy az írásszakma megfizethetetlen, egyszerűen törvényszerű. Több oka is van, az egyik az, hogy nem lehet megvenni a tudást, a tapasztalatokat, a szorgalmat és a kitartást, nem vehetsz meg egy írót, (legfeljebb csak a könyvét és majd abból a jutalékból vesz magának egy nyalókát), vagy nem veheted meg egy írótanfolyamon a szorgalmat másoktól. Ezek afféle minimumok ugyanis ahhoz, hogy valamit alkotni tudjunk. Belső képességek, amit nem lehet csak úgy leakasztani, ha nincs. Ha egy írónak az első regénye után azt mondanák, hogy oké, itt van öt évig rendszeresen egy rendes, havi fizetés, és évente produkálj egy ilyen színvonalú művet, az lehet, hogy jól hangzik, de nem működne jól. Miért? Mert megrendelésre írna, diktátumot követne egy függőségi viszonyban, az írók pedig lelkiismeretesek jobb esetben. Határidőre ugrana, és lehet, hogy még a témát sem választhatná meg.
Egy író szabad csavargó a nagy és kollektív tudatalatti világában. Bejárja azt. Abban él és abból alkot. Ha dróton akarják rángatni, a megélhetésével manipulálni, azzal elvesztheti ezt a szabadságot, kapcsolódást, elveszíti alkotói lényegét és talán arra is képtelen lesz, hogy kapcsolódjon nem csak a kollektív tudatalattihoz, hanem a saját lényegéhez is, mert az ebben a viszonyban elhomályosodik. Nincsenek mentorok, senki nem fizet előre és a piac is kíméletlen, alább elmondom, hogyan és mivel küzdenek az alkotók manapság.
Másfelől ez az íróság azzal jár, hogy vagy éhen maradunk, vagy máshonnan élünk. Pontosabban minden munka, amit elvégez egy író íróként, évekkel később hoz majd anyagi értelemben is haszonnak nevezhető fizetséget. Ha hoz. Mert van, amikor nem.  Addig pedig túl kell élni, addig is kell enni és létezni, addig is kellene dolgozni egy következő művön.
Sokan álmodoznak arról, hogy sikeresek lesznek, sok könyvet adnak el, de a magyar piac nagyon kicsi ahhoz, hogy a könyvek jogdíjaiból az ember elboldoguljon, amíg megír egy következő regényt, pedig az lenne az ideális. Az lenne a legjobb, ha az író és az olvasók láthatatlanul is kapcsolódnának, ahogy a regénnyel kapcsolódnak, úgy az anyagi javak is áramolnának, és kitartana az előző regény bevétele addig, míg a következőn dolgozik az ember. Aki élményt kap, az ezt értékelje, de manapság mindenből akkora a túlkínálat, hogy az ember már el se tud igazodni az információtengerben, ráadásul az emberek egyre inkább megszokják az ingyen tartalmakat és azt is, hogy mindent elvehetnek. Pedig nem kéne.



Piaci konszenzus

Az, amikor megírsz egy történetet és szeretnéd, hogy eladható legyen, ezért a szerkesztőd tanácsaira hallgatva bevállalod, hogy áthidalod a műved gyenge, vagy bizonytalan pontjait. Ez nem veszteség egy adott regényre nézve. Nyereség lesz. Csak mondom. Főleg, ha a szerkesztőd tapasztalt kiadói szakember.
Ugyanakkor nem jelenti azt, hogy minden író tud igazán újszerű dolgokat írni, gyakran követik a mainstreamet, és meglovagolják a divatos jelenségeket. Ez is piaci konszenzus, noha kurvásabb, ami leér az író munkaasztaláig és az ember azt kezd vele, amit akar. De megfelelési kényszerekkel senkiből nem lesz író. A megfelelési kényszer megöli a kreativitást. Kivéve, ha valaki a megadott instrukciók alapján a kreativitásával felül tud emelkedni és az instrukciókat támpontokként felhasználja. Erre kevesen képesek, pedig hasznos kompetencia egy írónál, és ez teszi képessé az igazi tanulásra is. Ettől még nem lesz szolgalelkű szabálykövető, csak kialakul rendesen az eszköztára. Ez nem olyan, ahogy egy szakember megszerzi a munkaeszközeit, mint asztalos az ő gyaluját, az írók eszköztára tanulással és olvasással sajátítódik el, ezeket pedig nem lehet megvenni egy szaküzletben. Éppen ezért nem is lehet beárazni sem.





Nemrég megosztottam egy barackmagfaragványokból álló képet, ahol a következő beszélgetés zajlott:

"Gyönyörűek, valóban. Mégis ahányszor ilyen szépségeket látok, eszembe jut az is, mennyi idő, energia, munka és gyakorlás, tapasztalat van mögöttük... amit itthon képtelenség tisztességesen beárazni.
Az emberek szeretik a szépet, és amikor ilyesmikre vetnek szemet, az érzést akarják megvenni... épp csak az árát nem akarják megfizetni.
Csodálják a szépet, de amikor arra kerül sor, hogy fizetni kéne érte, a korábban csodált tárgyban már nem a szépséget látják, hanem a "bóvli, olcsó, szimpla alapanyagot". Mert nem arany, nem ezüst, nem egzotikus fa, vagy kőzet, vagy ásvány. Csak barackmag, uszadékfa, papír, cérna, szalag, gomb, gyöngy, stb...
Amikor tisztességes árat kéne adni érte, hirtelen mindenkiből feltör a kézműves tehetség, művészi érzékenység és azt mondják: ilyet én is tudok.
Pedig nem tudnak." - Kovács Andi-Rhewa


"Ez gyakran sok minden másra is igaz. Így működik a világ, vágyak vannak, tettek nincsenek. Valaki nemrég egy interjúban azt mondta - parafrazálom: ma a dolgok annyit érnek, amennyit kifizetnek értük. Nincs olyan, hogy reális ár, kifizetett ár van, az a valóság.
Szerintem azért a belső tartalmakat érdemes szemmel tartani, legyen szó egy vacsoráról egy drága étteremben, vagy akár barackmagról, befektetett időről, szeretetről, szívről, kitartásról- ezeket senki nem nézi semmibe ma már, de mindenhol megkövetelik, ha valamit csinálni akarsz, csak megfizetni nem akarják. Ezen amúgy azóta is jókat filózom, csupán az időmenedzsment mentén. Mert az idő az igazi nagy érték, a figyelemenergia, a gyakorló-, és alkotómunka, amit beleölünk. Nem a tárgy meztelen és magányos, hanem a megbicsaklott gondolkodás minderről. Ez a valódi szegénység, a mások munkájának és megbecsülésének a hiánya, miközben van, aki azt hiszi, ez spórolás. Nem az, mert ez az igazi elszegényedés.
Á, bocs, hosszú lett, szóval egyetértünk, de a dolog igen kiterjedt, és ezt hozzá akartam tenni ahhoz, amit mondtál..." - Pandi



Azóta sok minden eszembe jutott és forog bennem. Miért nem értékelik igazán az emberek a valós tartalmakat? Miért csak azt igénylik csupán, hogy ami jön, az az érzelmeikkel játszadozzon, legyen az politika, könyv, film, és nem érzik annak a mélységeit, a valós tartalmát, nem igényelnek gondolatokat, csak belőlük egyenesen kierőszakolt és minden ezsközzel manipulált érzéseket? Most pedig felteszem a kérdést: de akkor mit érnek az érzések, ha a magvas gondolatok elmaradnak? Szerintem semmit. Ülünk egy kondérban, és fullban érzünk? Ahan...Frankó, de annak mi értelme van? Üresebbek leszünk így még egy lufinál is, nem kívül, hanem belül is elterjed az űr. Gondolattartalmakat kérünk, nem csak vattacukrot! Nem tudnak különbséget tenni az értékes és az értéktelen között, pedig nem olyan nehéz. Ne csak érzelmeket keressünk, meg önigazolásokat, azok maguktól is ott lesznek, ne elégedjünk meg ennyivel, keressünk gondolatokat, olyat is, ami a miénktől eltér, azon van mit gondolkodni! És néha képzeljük el, hogy nincs igazunk. 

Az egy új dimenziót nyit és túl sok feleslegesen gyötrődő emberre ráférne.

Érdemes megtalálni a nyugtalan világban a saját nyugodtságunkat. Mert a nyugalom az élet fontos és masszív bástyája. A tartalmakat igazán meglátni csak nyugalomban lehet, és azt hiszem, hogy ez az egyik olyan feltétel, ami nem teljesül a tartalmak megtalálásához. Az emberek értelmetlenül nyugtalanok, semmiségekért is, és ez nem jelent semmi jót a jövőre nézve.











Gyakran eszembe jutnak Kant szavai, aki azt mondta az Ítélőerő kritikájában, hogy:
„Szép az, ami minden érdek nélkül tetszik.”
Különösen elgondolkodtat a minden érdek nélküliség. A tetszésekhez mindenki fenntartja magának az ízlés jogát. Pedig nagy bajok vannak itt. Mert ma a celebek, a szépség kultusza és a vak gyönyörök világában ez a minden érdeknélküliség nem tartható igaznak. Az emberek nem akarják megismerni önmagukat és a korlátaikat, a hiányosságaikat, lepleznek mindent, amivel szembe kellene nézniük, legyen az félelem, vagy ostobaság, és ezért érdekükben áll a kikozmetikázott és hamis szép, és a buta örömök meg álmok habzsolása, nehogy szembe kelljen nézniük önnön hiányosságaikkal. Ez pedig önbutítás. Ez vakság és lustaság. Önérdekük van, védekeznek, a saját felelősségüket pedig elmismásolják, vagy másra kenik.

Aztán kurvára boldogtalanok lesznek, és nem értik, hogy miért. De minél többet akarnak és falnak, annál kevésbé foglalkoznak a szépség valódi minőségével. Így látom. Igazi zombitársadalom ez, ahol az érték minimuma a rikító és harsány, de valójában hamis tetszetősség, hogy aztán felfalják, de belül az egész üres, mint egy lufi. A lufi pedig belül olyannyira üres, hogy nem lehet jóllakni vele. A türelem kivész, a lassú és tartalmas örömök haldokolnak, a munkával megszerzett gyönyörök elvesznek az érdektelenségben, lustaságban és a rohanásban egyszerre. Ha lehet társadalom egyszerre iszonyatosan lusta és rohangáló is egyben, hát a mai az. Hadd idézzek egy kis Tisza Katát, hogy mutassam, pontosabban miről is van szó, itt ő a családról ír, de valójában mindent átitat a hazugság, mégpedig így:

„Szülők, akik, ha vendégek jönnek, nyalják-falják gyermekeiket. Aztán, ha azok elmennek, ott felejtik őket a sarokban. Előveszik újra, amikor a szomszéd látja. Amikor produkáltatni lehet a gyerekeket, mint valami bohócokat. És a gyerek csinálja, mert akkor valamiféle szeretetet kap. De ha nincs közönség, ha nincs produkció, akkor nem tudnak mit kezdeni a saját gyermekeikkel. Akkor megfeledkeznek róluk.
Később is látni ilyet, felnőttkorban. Valaki, aki palástként használja a férjét vagy a feleségét. A férje ismert ember, vagy tehetséges, vagy a nője szép, esetleg valamely kisebbség képviselője, megannyi “egzotikum” lehetséges. És akkor mutogatni lehet. Lám-lám, nekem van ilyenem! Csodáljátok, nézzétek. Én olyan fasza vagyok, hogy van gyerekem is, meg férjem-feleségem. Ez is a nagyszerűségemet mutatja. És akkor az emberek, teljesen felületesen nézve, maguk alá tojnak: ó, hogy szereti X a kölykét, Y a feleségét, Z a férjét! Hát folyton csak fotózgatja, posztolgatja, a tengerparton sétáltatja, hogy mindenki lássa. És látja, és csodálja.
De amikor hazamennek, hozzá se tud szólni, egy szerencsétlen épkézláb szót egyikhez se. Nem tud mit kezdeni velük. Mert ha nincs közönsége, akkor az már nem róla szólna. Nem a saját csodálatosságát ajnározná. Hanem a valós törődésről szólna csupán. Az meg nem éri meg. Nem látja senki sem: akkor meg minek?
Ezen egyének érzelmi intelligenciája mikroszkóppal se nagyon mutatható ki. De a show ott van. A produkció. A szociális mosolyok. A négy fal közt meg marad a csönd. Meg az érzelmi/verbális/fizikai abúzus.
A kettő közti ellentmondás az, ami őrületbe kergeti az áldozatot. Mi bajod, kérdezik az értetlenkedők. Hiszen imád a férjed. A világ szeme láttára odavan. Az áldozat tudja csak mit rejt a díszgyermekek, díszférjek, díszfeleségek sorsa.
A látszat öl. Ha ellentétes a valós tartalommal.”
 
Eljött hát az idő, hogy a tudományt, a gondolattartalmakat szépségbe csomagoljuk. Szépségbe, magasztosságba, aminek a falai mögött ott van valami, amit felfedezhetünk, és amivel jól is lehet lakni. Az egyetlen komoly gond csupán az, hogy a lufik, amikbe becsomagoltak valamit, és azok, amikben semmi nincs, ránézésre ma már teljesen egyformák. Ember legyen a talpán, aki ezt ki bírja válogatni.
Ha pedig itt tartunk, máris felértékelődik egy jelenség, amit névmárkának hívunk, és ami azt jelenti, hogy egy író neve például garancia lehet a tartalomra, amire vágyunk. Ehhez pedig hozzátenném, hogy itt bekényszerülünk a türelembe és a nyugalomba. Belső igényesség szerint bizony kivárjuk az új kötetét és hozzá hasonlóakat keresünk.


Hánnész főtanácsos, az egyszerre gyorsan és lassan ölő méreg


Megígértem, hogy mesélek Hánnészről, és ez a kis fenti felvezető kapcsolódik hozzá. Amikor Hánnészt megírtam, tudtam, hogy olyasmit akarok vele ábrázolni, ami egy lassú és gyilkos folyamat. Gyakran egy egész élet kell ahhoz, hogy belássunk egy régi hibát, hogy elkezdjük viselni lélekben annak következményeit, tanuljunk belőle és levonjuk a legfontosabb következtetést, azaz azt, hogy miként lett volna helyes a cselekvésünk akkor. Ebben a dologban egy dolog ad mankót, az, ha belátjuk, mi a szeretet. Hogyan működik igazából. Ha megértjük, és megéljük, valóban eljöhet a legönzőbb, leggonoszabb ember életében is egy pillanat, amikor önmaga fölé tud helyezni valakit, akit igazán szeret, akár viszonzás nélkül is. Valakit, aki amúgy nem önmaga. A szeretetben a viszonzás másodlagos. Az igazi szeretetben nincs bianco, nincs feltétel, szerződés, nincs körülmény, nincs olyan, hogy csak eddig szeretlek, és ha nem teszed, ami nekem tetszik, akkor már nem is érdemled meg. Olyan sincs, hogy kötelezően viszonozd. Olyan sincs, hogy nem tartom tiszteletben a határaidat, mert szeretlek és benne lógok a szádban éjt nappallá téve, nehogy ne vegyél észre. A szeretet nem lehet jutalomfalat. A szeretet ezeken a kicsinyességeken túlmutat és megtanítja az áldozatosságot. Ettől lesz igazi, és nem csak egy lufiszerű képződmény, amiben eljátsszuk egymásnak a szeretettel kapcsolatos buta sztereotípiáink játékait, mint ahogy azt fentebb Tisza Kata megmutatta.

Hánnész alakja ékes példája a szépséges és megbúvó gonosznak. Erőszaktevő, gyilkos. Uralkodik. Szabályoz, manipulál és öl. Mindent úgy csinál, mint a mi társadalmuk manapság, kierőszakolja, amit akar, addig megy, míg meg nem kapja, bármi áron és lehetőleg azonnal. Vagy olyan lassan, ahogy a víz a partot mossa. Mindenkinek megtalálja azt az utat, ahol úgy tudja elintézni, hogy az áldozat még csak észre sem veszi. Ennél félelmetesebbet elképzelni sem tudok. A hatalom túl gyilkos. Miért? Mert nem enged hibázást. Ha valahol valami kritika ér egy jelenséget, a hatalom azonnal öl.


Music FM rádió – kemény kritikát kapott, talán jogosat is, néha könnyű becsúszni a nőalázásba vagy a gyerekek érdekeinek megsértésébe az emberek szórakoztatása közben, ami nem könnyű dolog, szavakkal persze. Kinyírták. Nincs figyelmeztetés, nincs lehetőség módosításra, javításra, kíméletlenül lerombolják mindenestől. A hatalom öl. Mert a hatalom ostoba és szívtelen, mindegy, hogy kik akarják elhitetni velünk, hogy nem az. A hatalom attól hatalom, hogy fitogtatja magát. Egyszer szeretnék látni támogató és nem romboló hatalmat is...

Hunyadi-film: végre meghallották, hogy ez így nem lesz jó, a forgatókönyv nagyon problémás. Ahelyett, hogy másikat keresnének, kinyírták. Vissza az egész, és kuss legyen, mi akartuk ezt, nektek meg semmi nem jó. A hatalom öl. Kinyírja azt is, ami félig jó, csak talán nem úgy kellene véghezvinni, ahogy tervezték. Nem lesz film. Mert a hatalom csak halálban tud gondolkodni, vagy a neki tökéletesen megfelelő életben, és azon nem akar és nem hajlandó javítani, más embereket odaengedni, fenntartani a lehetőséget a jobbulásra, fejlődésre. Inkább azonnal öl, nem tudja felmérni, mit érdemes kidobni és mit nem, ami nem felel meg a tökéletes elvárásainak az ő szemével nézve, azt megsemmisíti. Mert szívtelen. Mindegyik hatalom az.

Hánnész főtanácsos élete egy ilyen különös vezeklés és változás, esély valami jobbra, amit ő maga ezerszer egészen másképpen képzel el. Neki megadatik, hogy javuljon, bár nemigen tud. Az egyetlen öröme, hogy csonkasága ellenére megtanulhatja a szerelmet. És a szerelem akkora erő, ami sok mindenen átsegíti az embert, olyan lendületet ad, amitől kedvünk támad élni és tevékenykedni, akár belül is, a lelkünkben és nem csak kívül a világban. Hánnész nagyon nehéz karakter volt. Tudtam, milyen kívülről, tudtam, milyenek a motivációi, hol bicsaklik el a gondolkodása a saját felelőssége tekintetében, mint manapság olyan sokaknak megbicsaklik ez, amikor mindenki mást felelőssé tesznek önmagukon kívül a saját tetteikért. Pedig nyilvánvaló, az ember a tetteiért felel. Akkor is, ha ez nem tetszik. A táblázat itt alább, a problémák megoldásáról, nem vicces. Inkább tragikus.


Meg kellett tanulnom Hánnészt emberként, sérülékeny férfiként ábrázolni, aki nem attól férfi, hogy koronaékszereket visel. Álarcok mögé bújt és mégis megtisztelt azzal, hogy megmutatta magát.  És Hánnész talán néhány percig tartó végzetes diadala lett a regény valódi csúcspontja. A tiszta, könnyű lélekkel hordozható test, a haláltól való nemfélés, a perc, amikor beváltja ígéretét. Mert megmondta, őt nem tudja megölni senki, egy napon majd ő maga teszi ezt meg. Szerettem, és nagyon hiányzik.




Néhány gondolat még az írósághoz. Tudniillik rájöttem, nem mindig az a legfontosabb, hogy minden szövegedet elfogadják egy kiadóban, néha jó dolog olyan szerkesztővel összejönni, aki gátlástalanul elutasítja a kéziratot, és azt mondja neked:
„Bizánccal olyan magasra tetted a lécet, hogy ezt ismét meg kellene ugranod, a saját karriered érdekében. Tudsz ennél jobbat, tudom, hogy jó író vagy, de légy magaddal türelmesebb.” 

Most ezt az utat járom. Türelmesebb vagyok, kitérőket teszek, gyűjtöm az erőmet és dolgozom ezen a fantasy regényen. Olykor egészen elmerülök benne és szeretem azt a világot, tegnap már madárcsicsergés is szólt ez erdőkben, elevenedik és él bennem, egyre érettebb és egyre tudatosabban meg is tudom közelíteni. Azt hihetitek, hogy az könnyebb, mint egy történelmi regény, de az az igazság, hogy ez írónként változó dolog. Zsánert váltani nem könnyű dolog. És a fantasy számomra éppoly fontos szerelem, mint a történelem, szeretnék benne maximálisat adni. Valami érdekeset, különlegest és igazán Pandisat. Közben pedig alakulnak a királynés sorozat anyagai is a kezem alatt a háttérben, nem felejtettem el az ígéretemet.
Egyszóval az íróság nem csak vad klimpírozás a billentyűzeten. Gyakran hatalmas kihívás, és magát a kihívást a megélt kudarcok körvonalazzák ki a legszebben. Innen szép nyerni, erről a mélypontról.

Ha tetszett a bejegyzés, bátran oszd meg! Köszönöm!
A korábbi bejegyzések itt elérhetők:
Bizánc születése:

2019/01/04

Bizánc születése (8. rész)- avagy: hogyan készül egy történelmi regény?



A bejegyzés itt fehér alapon is megtalálható.

Úgy elsuhant mellettem az év vége, hogy észre se vettem. Itt vagyok a januárban és van egy csomó elmaradásom, ígéret-adósságom, tervek, munka és kimerültség. Összezavarodtam, egyensúly a kukában. Mindjárt jobban leszek. Tél van, nálam ez afféle szokásos állapot, csontig fázom, a szél összegubancolja bennem a lelket, és hiányzik a fény. A játék, a víz hűsítő ereje a rekkenő hőségben meg a frissen nyírt fű illata. Most alszanak a fák a kertben, alszik a nap melege is. A tél mindig lenyűgöz, de az biztos, hogy nem vagyunk barátok, ilyenkor olyan leszek, mint egy mormota és legszívesebben aludnék tavaszig.
Nincs igazi év végi összefoglalóm és a terveim bár megvannak, nem akarom leírni őket. Valamiért megtartanám most magamnak az egészet.
Még mindig vissza kell nyúlnom Bizánchoz, ápolom a sebeimet, és fura módon létezem nélküle is, miközben örökre elvesztettem. A legjobban Hánnész hiányzik, a hangja, a pajkos pillantása, az esze és a zavarodott szíve. Ő volt nekem a leggyönyörűbb romlás, amit valaha kitaláltam, és annyira a szívemben van, hogy nem tudom eléggé meggyászolni a történetem végét. Azt hiszem, ezzel meg kell tanulnom együtt élni. Ugyanakkor örökre velem is marad. Az elmúlt hetekben úgy összekuszálódtak a gondolataim, hogy rajtavesztettem a bejegyzésem befejezésén többször is. Egy hatalmas gépezettel viaskodom, amit gyári munkának szokás nevezni úgy általában, de nekem különös élményeim vannak, és érzelmileg is megvisel. Ez nem baj, noha kicsit sokkoló, de érdekes embereket ismertem meg, és érdekes az egész úgy, ahogy van. Egy írónak az új emberekkel való kapcsolódás rendkívül izgalmas és termékenyítő mozzanat. Olyan, mintha a pokolban járhatnék büntetlenül, ahol jó alaposan megnézhetek mindent, épp csak az ördög nem fedezett még fel magának. Remélem, nem is fog, vagy már haverok lettünk, csak nem azonosítottam be. De van az egésznek valami szürreális vetülete, a rám gyakorolt hatása mindenesetre egészen különleges, és erős, elvégre nyakig benne vagyok. Sokan nem értik, mit keresek ott. Hát mit? Művész vagyok, mindenhol helyem van a világban, bárhol szerzek inspirációt, minden érdekel, és máris fel vagyok pakolva egy csomó új karakterrel, az idegbeteg futóbolondtól kezdve a legvonzóbb alakokig. Akkora élmény, hogy csak, na, míg látszólag semmi különös nem történt, valójában láthatatlanul tonnaszám jön be az érzéki tapasztalat, a hús-vér emberek valósága, amit fel kell dolgoznom magamban. Rácsodálkozom, elraktározom, elgondolkodtat, miközben mindig történik valami, és néha ezekbe a történésekbe minden érzékszervemmel tudom, hogy érdemes kimenni és megélni őket a maguk valóságában. Úgyhogy tapasztalatszerzés körúton vagyok, nem önkínzásból, inkább önfejlesztésből, valamelyest áthidalásból, de ezt most nem részletezném ennél bővebben. Sok okom van, hogy felfedezzem ezt a gyárat, az embereket, a rendszereket, a valóság egy szeletét az írói szememmel. No, de ennyit arról, miért maradozom el a bejegyzéseimmel.
Ma A fekete sas nehézségeiről mesélnék, bár egyre inkább bennem is lezártnak tűnik a történet, évekkel ezelőtti, feldolgozott dolgokról könnyebb mesélni, mint a frissebbekről, és a sasom frissebb, mint a korábbi köteteim. Egy éve még javában írtam. A hitelesség kényes témája ismét terítékre került nálam, mert elragadott a téma, most a Hunyadi film kapcsán. Ez mindig fontos mérleg, és persze a munkámmal relevánsan folyton tűzben tartom, időközben valószínűleg éppen ezért eléggé felzaklatott a sok esemény. Mesélek arról, hogyan készült a borító, és igen, a szimbólumról is szó lesz.
Ezt követően az utolsó két bejegyzést pedig elnapolom határozatlan időre.

Történelmi regény és nők…

Oda jutottunk, hogy manapság a történelmi regények megkerülhetetlenek, ugyanakkor nincs valódi platformjuk. A TRT (Történelmi Regényírók Társasága) létezik, és aktívak, de nincsenek általános felületek, ahol az írók megjelenhetnének a nagyközönség előtt, ásniuk kell saját utat, és saját erővel egyenként érvényesülni, mert a piac az egyén elvén működik. Így a történelmi regénynek mostoha sorsa van, és kiesik a kulturális körökből. Ahol zsánerirodalomról beszélnek, ott minden szóba kerül, fantasztikum, sci-fi közösségek, rendezvények, külföldi és magyar megjelenések, díjak, de éppígy mostanában a horror is kezd szárnyra kapni, a rémtörténetek, krimik, amikről kitűnő tanulmányok jelenhetnek meg tudományos szemmel elemezve is. A szépirodalmi szcéna válságát éli, de csurran cseppen az állami dotációkból még mindig, és ha változnak is a körök, megvannak. Valahogy a szélső perifériákon pedig ott lassúznak a monstrumok, a történelmi regények, szeretett és különös művek, de se nem zsánerek, se nem szépirodalmiak igazán, és eközben bátran ötvözik mindkettőt. Amennyire odatartoznak mindenhová, annyira nem tartoznak sehová, egyszerre beszélnek és hallgatnak róluk nagyokat. Éppígy nehezít a helyzeten, ha még „nőirodalommá” is akarjuk tenni – a szó nem pejoratív értelmében−, anélkül, hogy elveszítené a történelmi jellegét, csupán a női szemszögek és ábrázolások lépnek ki a szokásos anya-ringyó végletek, és a buta jelentéktelenség szűklátókörűségének kereteiből. Így bizony a lehető legszélén állok a nagybetűs irodalomnak az eleven, és egyéniséggel bíró nőimmel, akik beleszólnak a tényleges eseményekbe.
A Bizánc sorozatomban meg akartam mutatni, mennyi mindenbe képesek beavatkozni a nők, meg akartam mutatni, hogy egy nő nem csupán kizárólag anya, és ha az is, ott még nem állnak meg az odaképzelt korlátok, ezer más dologgal is meg kell küzdenie, nemcsak valamiért vagy valami ellen, hanem neki magának legbelül is. Egy nő minden határt képes átlépni, éppúgy, mint egy férfi, és éppúgy különböznek egymástól, ahogy a férfiak is egyénenként változó személyiségekkel rendelkeznek. Egy férfi sem csupán apa, amikor apává válik, még lehet mellette sok minden más, teljes jogon kívánhat többet, saját döntésből. Lehet az apasága mellett kiváló hadvezér, jó szerető vagy épp kitűnő barát. Egy nő is lehet erős, befolyásos, intrikus és kemény, sokkal keményebb, mint amilyennek bárki hinné, mert az erő több, mint puszta fizikum. Igen, a nők makacs és szívós népség, és sokkal több az eszük, mint azt szerették volna láttatni velünk a mindenkori történelemben, de muszáj is okosabbnak lenniük mindenkinél, ha azt akarják, hogy a gyerekeik rendben legyenek. Nem csak pelenkaszag lengi körül őket, nem csak az ebéddel szorgoskodnak, de valójában a dolgok mélyén a nők rendezik a világ valódi dolgait, óvják a jövő nemzedékeinek bölcsőit, és gyakran még a férfiak fejében is rendet tartanak, anélkül, hogy ebből konfliktusuk lenne.

Hitelesség és a Hunyadi-film
Másfelől ott van a Hunyadi-film, a legnagyobb botrány, ami mostanában az országot lázíthatja, egy történelmi film, ami nem lesz történelmi, ha film is lesz. Annyira körülvesz ez a téma, hogy egy kicsit beszélnék arról, hogy miért fontos történelmileg hitelesnek és alaposnak lenni alkotóként. És hogy ez a hitelesség éppen akkor működik, ha például a női szereplőket nem száműzzük a történetekből a konyhába, a legfontosabb alakokat nem kerüljük meg, és nem bagatellizáljuk el azt a lényeget, amiről a történelmünk szól. Ahogy éppen az a legnagyobb baj a Hunyadi film körül is, hogy pont a lényeget és hitelt száműzték belőle, és megint nem azt akarják elmesélni nekünk, amit epedve várunk. Érdekes módon, ha egy férfi szerepe nincs elmesélve, azon nagy közfelháborodás alakul ki, de évtizedeken keresztül nem vettük észre, hogy a nőkről mindenhol nagyokat hallgatnak, és legfeljebb azt mondják ki, hogy szenvednek az anyaságtól. Pedig nem attól szenvednek. Mindegy. Ez most változik, legalábbis nagyon remélem.
Visszatérve a Hunyadira, magyar filmet nem néztek meg annyian, mint ahányan ezt fogják, és nem vártak még annyira filmet soha, mint a Hunyadit. És ezt a szerelmet, ezt a belsőséges várakozást és szomjat szemen akarják köpni egy fiktív történettel, - mellékes, hogy ez mellékszál, mert egy hiteles sztoriba nem kellenek fiktív mellékszálak, kicsi se -, mondván, hogy a valóság nem elég izgalmas. Mi van? Ha egy forgatókönyvírónak Hunyadi János alakja nem megfelelő alapanyag, és nem elég izgalmas, akkor az a forgatókönyvíró inkompetens, és másnak kell adni a feladatot, aki képes jó forgatókönyvet írni a valódi történelmi alapanyagból. Mert nincs izgalmasabb a tényszerű és ismerhető valóságnál, csak utána kellene járni, úgyhogy egy könyvet nem elég elolvasni hozzá. Azt is tudomásul kellene venni, hogy egy jó történelmi film forgatókönyves előkészületei nem végezhetők el pár hónap alatt. A felszínes tudás az unalmas valójában, a félrebeszélés a lényeg helyett, és nem a történelem. Nagy a baj, mert ezt a felszínes tudást pedig nem képes betakarni a profizmust fitogtató forgatókönyvírói bravúr, és ebbe szükségszerűen bele fog bukni a film. Ennek a tudásnak ugyanis benne kellene lennie a forgatókönyvben, és ha benne van, ott nyomokban sem lesznek fiktív szálak, mivel maga a történet alapjaiban mássá válik tőle. Ezért aki a tudománynak eme szegmenseibe téved, és történelemről akar írni – bármit −, gyakran tíz év is eltelik, mire aktív kutatómunkák révén kap egy mélyebb összképet arról, mi is a történelem, milyenek voltak az akkori emberek, hogyan éltek, hogyan gondolkodtak, hogyan lehetne őket áthidalni a mai közönség számára, hogy érthetővé és átélhetővé váljanak. Ez csak tudásalapon és kiműveltséggel lehetséges, anélkül egy baromságot hozunk létre, aminek nem lehet helye egy olyan nagy fontosságú projektnél, amilyen egy Hunyadi-film. Hogy merik megtenni, hogy köpnek egy unalmas bélyeget Hunyadi János alakjára, és azt merik állítani, a történelem unalmas? Ez ugyanis egyéni preferencia, és oké, ha így látja, de ettől függetlenül a tudás értékes és hasznos, fontos és megkerülhetetlen, rendelkezni kellene vele előbb, aztán meglátjuk, mi az unalmas. Jobb helyeken ugyanis nem veszik semmibe a feladatra felkészületlen embereket, ha mégis, az egy kortárs tragédiája a mai társadalmaknak, és tudjuk, hogy abból jó még nem sült ki, ha inkompetens alakokat kiáltanak ki fontos posztokra. Ehhez a munkához ugyanis normális esetben kialakul egy látásmód, egy igényesség, és az alkotónak tisztelnie kell a múltat, amit nem kell megmagyaráznia azoknak, akik meg nem tisztelik. Kutya kötelessége ismerni és érvényesíteni ezt a hitelességet, különben szemen köpi a tudományt. Ha tetszik, ha nem, a tudás az érték, aki pedig nem rendelkezik vele, itt ne kompenzáljon más típusú tudással, mert nem lehet úgy tenni, mintha tudna, ha nem tud. Ha nem tetszik, hogy a múltat tisztelni kell, el lehet menni olyan alkotói irányba, ahol erre nincsen szükség és kész, de bután belerondítani a történelmünkbe az egyik legnagyobb intellektuális bűncselekmény, ami létezik. A múlt rögvalóságát nem lehet eldobni. Aki erre indulni megfelelő alázattal nem képes, aki ebben nem látja meg a lehetőséget, az izgalmat, a szenvedélyt, az ne írjon történelmi filmet, könyörgöm! Az írjon fantasztikus kalandfilmeket. Nincs azzal baj, lehet azt, mert ugye van, akinek lehet, tuti lesz rá pénz is, az a francot se érdekli, milyen módon lesz izgalmassá téve. De ne történelmit. Mert a történelemtudomány iránti alázat hiányában az nem lesz történelmi film, ha zöldre vergődik magukat, akkor sem lesz az, és kész. Ez fájdalmas tény, és erre indul a film, ami nagy szívfájdalom azoknak, akiket érint a téma, főként a munkához kívánható alázat hiánya, és az abból következő hamis képek tudatlanságból eredő kialakítása miatt. A film túl erős médium, éppen ezért nagy felelősséggel jár filmet készíteni ilyen fontos témákból. Látni, ahogy őseink sírján táncolnak tudatlanok, igazi vérlázító fájdalom egy ekkora erővel való visszaéléssel felerősítve. A baj csak az, hogy merre tovább? Mi lesz, ha ez sem lesz? Mi lesz, ha ezt a hét! milliárdot bebukják rondán egy értékelhetetlen, hamis filmmel? De mi lesz, ha nem, ha az embereknek tetszeni fog a hazugság, amit kapnak? Ki vonja felelősségre egy egyébként is elbutuló társadalomban azokat az embereket, akik felelőtlenül hatalmas intellektuális károkat okoznak egy nemzet köztudatában? Ez nem teoretikus vita, a film egy leképezett médium, ami hat a tömegekre, nincs már idő vitákra. Csak katasztrófára.
És akkor azt mondom, hogy inkább ne legyen akkor semmi. Mert kárt okozni nagyobb baj, mint nem csinálni semmit, és csendben lenni. De sajnos manapság azoknak a nagy hangoknak van érvényesülési helye, akik tényleg a leghangosabbak, akármennyire bután hangosak, és már nem számít, mekkora ökörségeket kántálnak. Akinek számít, akik értik, és látják, hogy baj van, azok meg tehetetlenek és zokognak ettől a merénytől. Mert látják. Én is látom. Nagy a baj.

Ezennel elmondtam a témában a legfontosabbat, és amikor láttam, mi folyik a filmes szcénában, hoztam egy fontos döntést. Olyan döntést, amiről egyelőre nem mesélhetek még, de ami összefügg azzal is, hogy tíz körömmel kaparom össze azt, ami kell hozzá, egy gyárban, rabigában húzom a gályát, és megcsinálom, amit terveztem. Mert meg kell tennem valamit.
Bizánc folyton változott
Visszatérve Bizánchoz, ez a fenti, a filmmel kapcsolatban leírt folyamat egy történelmi regény esetében is állandó önreflexiókra készteti a becsületes írót. Az önreflexió is elsősorban tudás-alapú és nem meditatív álomkép csupán. Munka van a hátterében, nem is kevés.
Az összes szereplőt külön szálakra kellett szedni, és a harmadik részben alaposan ki kellett dolgoznom, hogy a viszonyok és szembenállások érzelmileg még érthetőbbek legyenek. Mivel Helené nem húzta ki a végéig, kellett még valaki, aki segít, aki a háttérben gonoszkodik, és így jött létre Odélia Szklérosz alakja. Ha őt közelebbről megnézitek, valójában nem gonosz. Helyezkedik, befolyást akar, szövetkezik és okos. Ez nem gonoszság. A gonoszság valami más. Noha másokon taposva feljutni a csúcsra morálisan megkérdőjelezhető, azért ne felejtsétek el azt sem, hogy akinek a fején taposnak, az is tapossa az alatta lévőét. Ez mindig így volt és lesz, nem lehet kiszállni belőle. Szóval Odélia volt az, akinek a meglátásai egyenesen manipulatívak, irgalmatlan, pengeéles az esze, és átkozottul nagy a vagyona, annyira, hogy az már veszélyes. Ő a példája annak, miért nem engedtek túl nagy vagyont egyetlen nő kezébe sem a történelemben, mert abból bizony tuti háború lett, és milyen érdekes, hogy a nő feje fölött a legerőszakosabb férfiak vesztek össze rajta. Elég Aquitániai Eleonórára gondolnunk, és máris látszik, mennyi bajt okoz egy gazdag nőnek még csak a létezése is.
Odélián keresztül azonban sikerült bemutatni, hogyan működik a hatalomszerzés mechanizmusa, milyen sok aknamunka van mögötte, és hogy a dolgok egymáshoz képest hogyan rendeződnek el a mélyben, ha az ember pénzzel irányít és tömegeket manipulál. Az ábrázolásmódom egyik különös jellege, hogy a személyes titkok mélyére ások, például Johannész Tzimikész (halálának részletei, mérgezés vagy betegség?) esetében, vagy a fiatal Bazileiosznál (aki soha nem nősült meg, és máig nem értik, hogy miért, noha hetero volt).
Johannész Tzimikész, Niképhorosz Phókasz, Hánnész főtanácsos alakja igazi kuriózumként emelkedik ki a történetből a harmadik részben, riválisok, és mégis egymásra utaltak, noha ők maguk csupán fontos mellékszereplők, a történetük hitelesen kiteljesedik.


VII. Bíborbanszületett Kónsztantinosznak és Helenének leányaik és Rómanosz herceg megszületése előtt volt egy fiúgyermeke is. Bíborbanszületett Leónnak hívták, de csak annyit tudunk róla minden különösebb részletezés nélkül, hogy fiatalon meghalt. Ezt az ifjú herceget azonban nem említik többé, sem a halála okát, sem annak hátterét, hogy betegség, vagy baleset végzett vele, noha a krónikák az ilyesmit a szokások szerint nem hallgatták el.
Annyira megfogott ez a tény, hogy nem eresztett. Olyan titokzatos lett ez a herceg, olyan megfoghatatlan és távoli, hogy egyre csak figyeltem, mivé növi ki magát az egész, míg a háttérben, a sötétben ott lapult és várt. Aki olvasta a regényt, az érti és tudja, kiről is van szó.
Aztán ott vannak a magyarok, Géza fejedelem küzdelme, a korona körüli gondok. A korona nem azért fontos ebben a történetben, hogy megmutassam, akárhonnan származhat, hanem mert a jelenléte olyan kérdéseket vetett fel, amivel meg kellett küzdeni és logikusan beépülnek az eseményekbe, noha teoretikusak. Koppány sorsa egy külön regényt megért volna, akit bár megmutatok egy pillanatra, homályban marad, és ez szándékos, elvihette volna a történetet másfelé, és a következő regényemben minden további nélkül írhatok róla részletesebben. Szóval önuralmat gyakoroltam. Aztán ott van Quedlingburg, a birodalmi gyűlés, Ottó császár pedig egyesíti erőit Bizánccal, ami számunkra nagy fenyegetést is, egyben hatalmas háborút is jelenthetett volna. Sejthetően itt sikerült feleséget szerezni Vajk számára, afféle alku tárgyaként, hogy a békéről biztosítsák egymást. A nők eladott keze nem más, mint a béke záloga, a család szentségének jegyében, beleértve a rokonságokat is.
Azt se feledjük, hogy szárazföldi útvonalon a kereskedelem elsősorban a magyarok területein át vezetett nyugatra, és bizony ez nem elhanyagolható szempont. Bizánc irgalmatlan mennyiségű keleti árucikket közvetített nyugatra és ebből hatalmas összegeket keresett, nem érte meg neki háborúzni, jobban megérte kereskedni. Amíg nem volt feltétlen szükséges az erő prezentálása, addig nem feszelegtek egymással az ellenfelek. Igaz, nagy tárhajók is szállítottak árukat, meg velenceiek, meg genovaiak is részt vettek a kereskedelem vérkeringésében, mint tudjuk. De elég volt egy vihar, hogy hatalmas veszteségek keletkezzenek pár óra alatt, és egész vagyonok kössenek ki a tenger mélyén. Másfelől Velence és Genova erőinek nagy részében szívesebben szállított a hadseregeknek nagy tételben, mert számukra az állami megbízások voltak az igazi, jövedelmező üzletek.
Egy ideje tűnődöm, nem mondtam-e így is túl sokat a történetről, és képtelen vagyok a rendes, velős spoilerekre is. No, de jöjjön a borító, mint téma, ami egy külön történet. Mint meséltem, ezt a sorozatot Csikász Katalin tervezte, már az első kötetnél kigondoltam, milyen szimbólumok lesznek, és a második részre a sokat emlegetett bíborgyűrű került a sárkányölő Szent György szimbólummal.

A harmadik rész elején egy Turul, egy fekete sasnak nevezett szimbólum került, amiről mindenki, aki olvasta eddig a regényt, tudhatja, hogy Kagant jelképezi.
Mert mindannyian mellette vagyunk otthon. Kagan az a férfi, akinek jó a közelében lenni, és ez süt róla. Én is szeretek körülötte sertepertélni. Ugyanakkor az első blogbejegyzésben hosszan írtam róla, hogy elsősorban olyan férfialakká akartam tenni, aki előbb jó ember, majd azután férfi. Azóta is sokszor eszembe jut, mennyire letisztult, érdekes karakter lett, és arra jutottam, hogy ő az, aki lényegében minden valamire való férfi lelkének legmélyén ott lakozik. Sokan kérdezik, létezik egyáltalán ilyen férfi? És olyankor azt kellene mondanom, mind ilyen, csak van, akiben nehezebb megtalálni, benne túl mélyre kell ásni. Aztán arra is rájövök, hogy ezt egy nő nem tudja megtenni kívülről, ezt a férfiaknak magukban kell elvégezniük, hogy kihozzák magukból ezt a vonást. Hiszem, hogy képesek rá, és legalább önmagukkal őszinték egy hazugságokra épített világban, ahol nehéz boldogulni. A szárnyaló fekete sas ennek az így kinyerhető belső szabadságnak a szimbóluma. Felszabadító, és egy érett, lélekben erős férfit szimbolizál, nincs benne semmi különös és mégis a legszebb mindenek fölött.
Hánnész lesz a következő bejegyzésem témája, de nem tudom, mikor jutok oda, hogy megírjam. Őt gyászolnom most a szívemben nagy kihívás, és nagyon hiányzik nekem. Az időm is kevesebb mostanában, de igyekezni fogok, ígérem! Amint tudok, jövök, és folytatom a mesélést.

Ha tetszett a bejegyzés, bátran oszd meg! Köszönöm!
A korábbi bejegyzések itt elérhetők:
Bizánc születése:

2018/12/12

OKTÓBER-NOVEMBER-DECEMBER

A szögre akasztott felszerelésem :D
Munkanaplóm:
Az október komoly identitásválsággá alakult nálam, noha az írói ars poétikám megmaradt, olyan hiányosságokat véltem felfedezni a környezetemben, amitől egyéb irányokba indultam a szokásoshoz képest.
Írónak lenni nemcsak írásmunka, hanem tapasztalatszerzés is, munkabírás, szakmai topon-lét. Rájöttem, hogy ezekre időt kell szánnom, és vannak olyan szakmai kérdések, amikben tisztábban kell jelenlennem, jobban kell tudnom dolgokat, egyszóval tanulnom kell.


Októberben Sütő Fannim jóvoltából nekigyürkőztem egy újabb angol nyelven beadott novellapályázatnak. Ennek az eredményét később tudom meg, de nincsenek illúzióim.

Időközben a filmes projektjeim is alakulnak, de ezekről nem beszélek addig, amíg nincs valami biztos esemény, ami már megtörtént. Nem szeretek a levegőbe beszélni, és félrevezető lenne, ha előre beharangoznék olyasmit, ami még csak megtörténhet. Tudom, van ilyen marketing is, de ezt a filmekkel kapcsolatban szerintem inkább felelőtlenség lenne alkalmazni, mint jó fogás.

Novemberben jártam Miskolcon, nagyon jó élményt volt, ezer hálám Trux Béláéknak, hogy meghívtak, befogadtak és megvendégeltek. Imádtam a dolgot, bár volt némi kalandom is, amikor Béla mellett ültem az autóban. Ő ugyanis úgy vezet a városban, mint egy Forma 1-es pilóta, és olykor megkönnyebbülten szálltam ki, hogy nem toltunk meg hátulról senkit, hogy jobban igyekezzen már...
Na, de egyben maradtam. 

A fekete sasom magasra szállt, és egyre inkább látszik, hogy a közönség nem csalódott a befejezésben, aminek örülök. Valamint sikerült 7 részig eljutnom a blogomon a beszámolómmal a regény keletkezésével kapcsolatban. Ezzel megakadtam egy kicsit, mert novemberben rám köszöntött a gyári munka, és elkezdtem olyan krónikus időhiánnyal küzdeni, amilyenem még nem volt.

Az időhiány persze minden írónak a rémálma, de a küzdelem végén én látom a kiutat, tudom, miért csinálom, amit. (Erről most nem beszélek.) Sokan döbbenten kérdezik, hogy te mi a francot keresel itt? Hát,  mit?
Író vagyok. Kíváncsi. Művészként mindenhol van helyem a világban, és ez a hely, jaj, ez a hely nagyon érdekes. Nem mondok róla semmit, mert nem lehet, de tele vagyok friss élményekkel, különös ismeretségekkel, és ezen túli karakterekkel, érzelmekkel és tapasztalatokkal, amit sehol másutt nem tudnék beszerezni. No, nem kell megijedni, nem nevesítek senkit, és eszemben sincs a következő regényemben egy gyárról írni. Egyszerűen bekonvertálom az egészet az alkotói gépezetembe, ami a felismerhetetlenségig átalakítja az eseményeket, élő embereket úgy, hogy eleven írói eszköztár lesz belőlük, és remek alapanyag. Úgy éreztem, kell egy olyan közeg, amiben nem elsősorban íróként vagyok jelen, és most olyan lettem, mint Mátyás király álruhában. Most nem az a dolgom, hogy írjak, hanem hogy helytálljak. Idegen helyen, idegen közegben, szinte méltatlanul, de ettől olyan erőket nyerek, ami csak az enyém lesz és amit senki nem vehet el tőlem. Nem szégyen a munka, és ezzel kell fizetnem a tapasztalatért, mert ritka szép látvány az élet legalja, a pokol alulnézetből, ami másoknak valóság, és kiúttalan lét, az nekem kaland, amiből akkor lépek ki, amikor akarok.


Az érzelmi terhelésről most nem szólok, az bonyolultabb, egyelőre nem billentem ki az egyensúlyomból, és ez megnyugtató. Nem is szándékozom.

Van azonban írós munkám is bőven. A királynés sorozathoz annyi könyvet kell beszereznem, hogy eltart egy darabig a kutatás, de alakulnak az elképzeléseim, az első részeket lassan elkezdem összeállítani részleteiben is. De ez sok idő lesz. Ha épp elkeseredek a magyar virtuson, olyankor meg inkább fantasyt akarok írni, ami azért nem jó, mert csak egy bizonyos érzelmi állapotban jutok hozzá, így elválasztottam a két munkát. A kutatást és a fantasyírást külön kezelem.

És igen, sokakat érdekel, hogy állok a Mágus és Sárkánnyal. Nos, egészen máshogy, mint ahogy terveztem. Ez a történet túl szép ahhoz, hogy elrontsam, és egy bizonyos keretbe szuszakoljam. Elengedtem az elvárásokat, és a megfelelési kényszereket, lazán megírom, amit az írói lényem megírásra alkalmasnak talál. Hagynom kell kivirágozni, és nem lenyesni már a bimbókat. Úgyhogy nem engedem beleszólni a morcos szerkesztő-fejemet, hogy de így hosszú lesz, ezt vedd ki, ezt nem kell beletenni...Túlírod, ezt nem fogják érteni, ez nem fog tetszeni, ez így nem helyes, ez nem elég jó! De! Beleteszem, mert tudom, mit akarok. Utólag ráérek kitalálni, mi legyen a történettel, ha elkészült. Úgy sejtem, hogy egy vaskos kötet lesz akkor is, ha nem akarom, és tudomásul kell vennem: attól még, hogy fantasyt írok, nem kell eldobnom azokat az írói eszközöket, amiket korábban magabiztosan használni tudtam. Minden történet akar valamekkora lenni, és az író nagyon kicsi ahhoz, hogy pár apróságtól eltekintve ezt beszabályozza anélkül, hogy elrontsa az egészet. Ez volt az idei évem legvelősebb írói tapasztalata. És a túlírás szót nem akarom meghallani még egyszer. Mert van túlírás, igen, ugye hát túlírni is lehet. Mint ebben az előző mondatban itt, ha két tagmondatnál leírjuk kétszer ugyanazt a tartalmat más szavakkal. De a részletek, a finom specifikumok nem lehetnek túlírások. Azok kellenek akkor is, ha a regény duci lesz. Akár több kicseszett jelzővel is, ha úgy tartja a kedvem. A saját írói kedvem, mert író vagyok, aki tudja, mit akar.

Beleálltam hát a nagy viharokba, hogy átmenjek olyan poklokon, amiket részben már ismerek. És látok magam előtt egy ismeretlen poklot is. De arról szót sem ejtek, mert ha kíváncsi vagyok valamire istenigazából, hát az az, és ha mód lesz rá, mindent megteszek, hogy kikerüljem. Mert ez a kikerülés az egyetlen józan megoldás. Túlélem ügyesen ezt az időszakot, aztán jövök. Írni fogok. Szerelmes leszek, választok valakit, akit szenvedélyesen betakarhatok a lelkemmel. Jó barát maradok, és őrzöm a humoromat. És nagyon sokat írok, mert az író ír minden körülmények között. És mert annyira várom, hogy elkészüljenek a megtervezett munkáim!

Nemrég megkérdezte valaki:
- Hogy csinálod ezt, miért mosolyogsz mindig?
- Mert szeretek élni, és az most van.

De soha senki nem mondta, hogy az életben a fájdalom nem talál meg, dehogynem. Sokszor fáj, sokszor kell tűrni, és ami fáj, az azért nem mindig rossz, lehet, hogy csak izomláz, amitől aztán erősebbé válunk. Az életet kicsit tűrni is kell, és nem mindig nyafogni. Csak azt remélem, nyílt sebet nem üt rajtam, mert az már más kategória.

Ki kell hoznom magamból a maximumot, és gyúrok a dologra. Erről szólnak az őszi-téli hónapjaim, erősödöm és mélyen elvonulok a tél sötétjébe, ne is keressetek!

A december pedig biztosan tartogat meglepetéseket, de így év végén én már csak mosolygok, ezennel azt is tudhatjátok, hogy miért.


2018/11/04

Bizánc születése (7. rész)- avagy: hogyan készül egy történelmi regény?


A fekete sas nehézségeiről mesélek ma, kicsit szentimentálisan, elmondom, miért nem született meg A fehér sárkány kötet. Téma lesz a hogyan tovább, mert mi lesz velem Bizánc után? Mit kezdek magammal majd a szereplőim nélkül, akikkel szimbiózisban élek lassan húsz éve?

A bejegyzés itt fehér alapon is olvasható.

Azt a mindenit! Ez már a hetedik bejegyzésem arról, hogyan készült Bizánc. Hihetetlen, hogy már itt tartunk. A fekete sas nehézségei nem fognak beleférni egy bejegyzésbe, de sebaj, ezzel duplázunk majd, és legfeljebb a következő részben fejezem be.
Most pedig eldobnám az eddig használt spoilerszűrőmet, és mesélek a történetről úgy, mintha nem lenne probléma, hogy pár dolgot megtudjon róla az is, aki még nem olvasta. Bár úgy vélem, hogy azoknak, akik olvasták, többet mond majd. Hiszem, hogy ettől a regény élvezetes maradhat.
Féltem befejezni a regényt és tudtam, hogy félek ettől. Mert ez egy végszóval jár. Mert valami véget ér. De bele kellett állnom és megküzdeni a mumusaimmal.
Történetünk 958-ban kezdődik Bizáncban. Egy nagy hadvezér leánya, Anasztázia indul útnak Konstantinápolyba az atyja után, mert a szomszédos birtokon élő szír kereskedő kis híján megerőszakolja a saját otthonában. Persze el akarja venni, és a leány megijed, hogy egy ilyennek a hatodik asszonya legyen, inkább az apja után szökik. Esküszik, hogy nem lesz hatodik asszony- persze ezt nem írtam bele a regénybe így, de van egy poénja a dolognak, mert végül egyszer hatodik asszonya lesz valakinek. Anasztázia nekem esküdözött és nagyon pipa volt, hogy ráuszítottam ezt a vadbarmot. Teljesen megértem. Érdemes megfigyelni Satirust, milyen hibás meggyőződései vannak a házasságról.
Ahhoz pedig, hogy apuka ne tudja rögvest hazazavarni egy sipirccel Anasztáziát, jelentkezni akar a „kiválasztásra”. A szigorú szabályok szerint így végül három teljes napot tölthet a palotában a versenyen, és észrevétlen megnézheti a zsiráfokat is. Ez volt a terv. Ártatlan, egyszerű, és szükségszerű cselekmény ez, de el is kezdődik vele minden bonyodalom. Hiszen a leányt azonnal keresni kezdik és szökésben lenni nem túl kellemes dolog. Ez a leány bizony érdekes kalandokon esik át, miközben sorsszerű találkozások sora esik meg vele, de ezt ugye itt még nem tudjuk, hogy ezek mennyire fontosak. Nekem már az elején tudnom kellett. Nos, megismeri a hunok egyik fejedelmét, Kagant, mire a palotába ér.
Amikor elkezdtem itt a történetet és felvezettem a maguk szükségszerű cselekményében a fontos szereplőimet, már akkor tudtam, hogy mi lesz a vége ennek a cselekménysornak, ahogy azt is tudtam, nem lesz könnyű kézben tartani az időt és egyáltalán végighaladni rajta ezekkel a szükségszerűséggel felépített cselekményekkel, mély motivációkkal dolgozni, ami összeillik a történelmi eseményekkel is, de az igazi kihívást az idő jelentette.
Az első rész cselekménye lényegében néhány hetet ölel fel. A második részé néhány évet, míg a harmadik rész néhány évtizedet. 

Az omnipotens, mindentudó narráció nem keretezi be az időt. Nincs kötött pálya, simán le lehet csúszni ezen a vonalon a kijelölt ösvényről és úgy elkalandozni, hogy vissza se találok az eredeti elképzelésemhez. Küzdöttem is vele, mint disznó a jégen. Küzdöttem, mert meg akartam mutatni, ami fontos. Hogy kitartani nem szégyen, nem mindig kell mindenen változtatni. Hogy a hűség sokféle lehet, de valójában mindig egy. Hogy a szerelem két ember közt mindig egyedi és megmásíthatatlan, külső tényezőktől független, zsigeri és lehet életveszélyes. Hogy a bűnök nem elévülnek, elfelejtődnek, hanem nekünk kell megküzdeni velük, megbánni és megérteni, ezzel pedig megtisztulni.
Nos, a történetem ott fejeződött be a második rész végén, hogy Anasztázia a palotában ragadt, a kígyóverem úrnőjeként, míg Hánnész éhes keselyűként röpködve fölötte védelmezi mindentől. Csak attól nem tudja megvédeni, amit a szívében hordoz. A fekete sas elkezdésekor ez a két véglet járt a fejemben, ahonnan indultunk, és ahová Anasztáziával megérkeztünk a zöld szemű kötet végére. Irdatlan érzelemtömeg halmozódott fel ez idő alatt. Rengeteg belső feszültséget rejtett a történet és tudtam, hogy ezeket a feszültségeket, érzelmi tölteteket lassan le kell vezetnem. Minden szereplőmnek volt egy olyan motivációja, amiért az életét is odaadta volna. Minden szereplőmnek kirajzolódtak azok az ellenfelei, akivel meg kellett küzdenie. Sokan elbuktak közben, sokan okosan, hogy holttestükön át egy magasabb céllal tovább haladhasson a történet. Sokaknak tudtam, hogy a történelmi tények miatt el kell vennem az életét és erre fel kellett készülnöm, hogy képes legyek megírni, mert érzelmileg egy írónak ez hatalmas megterhelést jelent. Tudtam, hogy meg akarom mutatni őket közelebbről, hogy az ellenfeleket sosem fekete vagy fehér ábrázolással akarom bemutatni, és inkább a személyes motivációk mentén követem őket. Így aztán olyan alakok akaszkodnak össze egymással acsarkodva, akiket egyformán vagy többé kevésbé megkedvelhettünk a két kötet alatt. A főbb szereplők is hibáznak, vannak gyengébb, vagy gyengédségre vágyó pillanataik, mint mindenkinek. Ezek pedig kihatnak a történetre, ahogy a magunk gyengeségeinek következményeit is tovább visszük az életünkben. És ezeknek a szereplőknek vannak küzdelmeik, amikben elbuknak, vagy ha nem, a nyereség sem az, amit korábban elképzeltek ezzel kapcsolatban. Pont, mint az életben. Hisz hányszor van, hogy vágyunk valamire, amikor pedig elérjük, az valahogy teljesen más lesz, mint amilyen ideológiát melengettünk róla. Ilyen furcsa jelenség a három kötetben a hatalom, melynek megszerzéséig tiszta az út, ha mocskos is, világosak a teendők. De amikor az a hatalom nehezedik a vállra, hirtelen legszívesebben eldobná az ember. Mert túl nagy az ára vagy, mert túl nehéz. Visszanézve látszik, kiken tapos végig az ember érte, és a bűntudat, a fájdalom akkor kristályosodik ki, császári diadémmal a homlokon.
Nos, ilyesmiket akartam beleírni Bizáncba a harmadik részben. Sikerült? Azt hiszem, igen.
Akartam leheletfinom történelmi nüánszokat. Például Bolgárölő Bazileioszról, akiről a mai napig nem tudják, hogy igazából miért nem nősült meg. Hetero volt, mégsem vett maga mellé asszonyt. A fekete sasban adtam rá magyarázatot, olyan szépet, amilyen csak tellett tőlem. Mert egyébként nagyon kedvelem őt, szerintem ő volt az egyik legjobb bizánci császár, de erre most nem térek ki túl bőven. Lényeg a lényeg, hogy ő Anasztázia fia. Császárnőként, anyaként Anasztázia őérte a fekete sasban alaposan megküzd, hogy a fiút a trónra juttassa.
A Szent koronánkkal kapcsolatban is vannak nüánszok, ugye már a második részben megszerezzük, de ez okozott egy nagy dilemmát. A korona kevés, nem tudhatták, miként, és ki legyen a király, hiszen ez egy keresztény korona és nem a sztyeppéké. Ez hatalmas dilemma ám. Egy olyan népnek és hitnek, amilyen a miénk volt, nem okozott gondot, hogy mások hitének és szentségeinek tiszteletében éljen. Ugyanakkor más dolog mások szentségével azonosulni és sajáttá tenni. A sztyeppék népei sok babonát, mindenféle hiteket és hókuszpókuszokat el tudtak fogadni, és ahol egy ilyen különleges tárgy, amilyen ez a korona (eredetijében szerintem még fenségesebb volt, mint ahogyan végül megőrződött mára nekünk a sok javítással és egyebekkel) szentségként jelenik meg, több lesz puszta aranynál. De a szentséget bele kell tenni, bele kell hinni. Persze megy a viszálykodás és vérre menés, de megmutattam, miként maradhatott fenn, hogy érdemtelenül a Koronát még érinteni sem szabad. Talán először hangzik el történelmi regényben egy fejedelemasszony szívszorító sikolya is, amikor egyik gyermeke megöli a másikat. Sok történelmi regényt olvastam már, de ez a sikoly annyira belém égett hiányzó, fájó űrként, olyan sok regényből hiányzott nekem, hogy bele kellett írnom ebbe a regénybe. Ezeknek az asszonyoknak áldozatáért, fájdalmaiért ejtenem kellett néhány szót. Van ennél szörnyűbb egy anya számára? Félek, hogy nincs. Kegyetlen szokás, és itt is egy csendes indok arra, hogy a nők előbb állhattak a keresztény Szűzanya oltalma alá, hogy ilyen többé ne forduljon elő, és ne küzdelmekkel, öléssel szerezzenek hatalmat a férfiak, hanem saját születési jogon. Legyen az akkor a születés joga igen, a fene bánja, csak ne ontsák egymás vérét a gyerekek. Igen, egy anya ezt mondja. Akár vérvonalon is megfelel, nagyon is, de elég az öldöklésből. Mert a nők nem szeretik a veszteséget, míg a férfiak sok ilyenben éltek, ellentéteiket öléssel rendezgették, olykor csoportokba rendeződve. A kereszténység lehetőséget adott arra, hogy ezen is felülemelkedjünk. Bár így nem fejtem ki, de úgy tűnhetett, ellentétek rendezésében sokat segíthet a seniorátus elvének elvetése, és a keresztény királyság megalapítása, egy újfajta rendezőelv bevezetésével. Persze hogy aztán ez mivé fajul a későbbiekben, az más kérdés. Ezt a kérdést még bővebben fogom boncolgatni az új sorozatomban, amit az Árpád-házi királynéinkról írok, ahol a nők, asszonyok szeme mindent lát és mindent elmond majd, néha szavak nélkül is. Tökéletes teret hagy arra, hogy a nők szemével is meglássuk a viaskodásokat, milyen változásokat hozhat egy új, itt konkrétan a keresztény vallási ideológia, miért is gyökerezhetett meg annak ellenére, hogy a hagyományaink egy része is fennmaradt. Hm, komoly kérdések ezek. Még beszélünk róla.


Visszatérve A fekete sasra, szűknek éreztem a keretet, de azt sem akartam, hogy sokat markolok, és keveset fogok. Az is nagy baj egy regénynél, ha a cselekményvezetésbe sok áthidalás és elnagyolás kerül, ahol szinte sikítva hiányoznak jelenetek, amiket az olvasó epedve szeretne elolvasni és átélni, nem pedig csak megtudni utólag, vagy messziről, hogy mi történt. Ebben kíméletlenül tudatosnak és keménynek kellett lennem, megtartani azt, amit az olvasóim epedve várnak, és az idő nem segített. Sőt, nagyon is megnehezítette a dolgomat, hiszen telt, a dolgok események összesűrűsödtek és a keret egyre fogyott.
Tudtam, hogy az utolsó kötetben nem egy nagy csatát fogok bemutatni, amiben a nagy ellenségek egymásnak eshetnek féktelen agyabugyálás céljából, mivel a szereplőimet képtelenség lett volna belevinni ezekbe a csatákba két partvonalra küldve őket, anélkül pedig nem működött volna. Ezen felül cél maradt, hogy a történelmi keretet ne törjem szét. Így maradt az, hogy az ellenségek lassan, lépésenként vívnak meg, egy-egy szál lezárul, aminek következménye lesz egy másikban, és a dolgok lassan kerülnek a helyükre az egész kötet alatt. Lényegében visszafelé is ugyanazzal a technikával varrom el a szálakat, amilyen technikával felvezettem őket. Minden rendeződik egymáshoz, minden lezárul és kiderül, megvívódnak a kis csaták. Kivéve egy küzdelmet. Egyetlen egyet, amire valójában az első perctől kezdve várunk. Amihez megismertünk egészen közelről két nagyon különböző habitusú férfit, akiknek saját, személyes és önálló ellentéte van. Nem az a tét, hogy melyikük nyeri el Anasztázia kegyeit. Nem az a tét, hogy mi lesz a birodalmak, uradalmak sorsa. Nem az a tét, hogy a történetnek jó vagy rossz vége lesz. A tét valójában az igazság. Amikor minden kiderül, és tudod, hogy az ellenfeled, akivel egy életen át packáztatok egymással akarva, akaratlanul is, ez az ellenfeled ott áll előtted, és semmi másra nem vágysz, csak hogy kitekerhesd a nyakát. Igen, ez egy ilyen küzdelem volt. Két férfi, tudva, hogy az egyik megöli a másikat, és egy nő, aki mindenképpen csak a veszteséget élheti meg ezzel, hisz mindkettőjüket szívéből szereti, máshogyan, másért, más módokon, mégis mélyen. Ez volt a végcél, ez volt az út vége. Anasztázia tragédiája ez, és valami új megjelenése. Mert a tragédiák fájnak, a veszteség borzalmas, de van új út, amire rálépünk mindig, mert menni kell tovább. Visszük a terhet, de más az élet így és nem mindegy, ki van mellettünk, mire megöregszünk.
2016 nyarán adtam le a második részt a szerkesztőnek, aztán belekezdtem A fekete sasba. Először akartam egy Fehér sárkány részt írni, majd leválasztani egy fekete sas részt, még ha egy kötetbe kerülnek is. De a kiadóvezetővel elbeszélgettünk arról, hogy trilógia maradjon, így a Fehér sárkány kötet sosem készült el, még úgy sem választottam le, mint ahogy akartam, teljesen beépült. Rájöttem arra is, hogy jobb így, hiszen neki jobb, ha háttérben maradhat, szinte könyörgött érte, ne tegyem reflektorfénybe, mert attól olyan kínosan érezné magát, mint egy szétsülni készülő vámpír. Elengedtem ezt. A sárkány meg akarta mutatni magát az olvasóknak, de nem akart kitárulkozni. Titokzatos maradt és talán előttem is mindig az lesz. Egy elfeledett herceg, aki sajátosan irányította a birodalmát, míg egy életen át vezekelt, teljesen láthatatlanul.
Még nem fejeztem be, amikor az első hiányérzethullám átcsapott fölöttem. Igényem támadt, hogy tudjam, mi lesz, ha befejezem ezt a regényt. Noha dolgoztam egy fantasy köteten is, az más kategória. A történelmi vonal nekem támpont, erő, amiből táplálkozom, itt vetettem meg a lábam először, kell a talaj. Tudni akartam, merre mozduljak, miközben olyan témát keresgettem, ami nem esik távol Bizánctól, vannak benne őstörténeti utalások, nők sorsa és egyáltalán magyar történelem. Így alakult, hogy nem Szent István király sorsa került az előtérbe, hanem az egész Árpád-ház, azon belül is a királynéink. Árnyékos része ez a történelemnek és remek alapanyag ahhoz, hogy máris kutatni kezdjem, valamint hogy eddigi tudásanyagom is kihasználásra kerüljön. Így raktam össze egy tervezetet, és legnagyobb megdöbbenésemre a vége egy 12 kötetes sorozat lett, amit megmutattam a kiadóvezetőnek. Örömmel értesült a tervről és jóváhagyta a részletezett vázat. Én pedig örömmel vágtam az előkészületekbe, és már készen állok egy csomó munkával ezzel kapcsolatban, de a kihívás még érlelődik. Nem kezdhetem el, amíg nincs meg a tervezett háttéranyagom, még sok mindennek kell utánanéznem, de a lista fogy, a történet áll össze és érik, mint a gyümölcs a fán.
Ha Bizánc előtt rátekintettem erre a trilógiára, ijesztően nagy falatnak tűnt az a három tervezett kötet. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy ezután egy 12 kötetes sorozatba vágok, körberöhögtem volna, hogy kicsi vagyok én ahhoz, kizárt. És mire A fekete sasom az égre szállt egy kígyóval, már ott álltam az új kihívás előtt. Úgy érzem, hogy elment az eszem, mintha levetném magam egy szikláról és csak remélném, hogy megtanulok repülni földet érés előtt. És közben bizsergető a kihívásba belevágni és csinálni, ízlelgetni a gondolatot is, ötleteket gyűjteni, átgondolni a szimbólumokat a történéseket, mindent. Biztosan teszek kitérőket, lesznek pihenőszakaszaim, írok majd más regényeket vagy forgatókönyvet, novellákat, mert egy ilyen hosszú regényt írni legkevesebb 12 éven keresztül, agyzsibbasztó lesz. Ugyanakkor akkora kihívás és feladat, olyan nemes cél, amitől akaratlanul is megmelegszik a szívem. A megtiszteltetés pedig, hogy ezt a feladatot én végezhetem el, akkora, hogy csak fejet hajtani tudok egy nagy köszönömmel.

Már a fekete sas végét írtam, amikor kaptam egy felkérést novellaírásra, és hát boldogan beleálltam. Jó feladat volt, de kattogott a nagy gépezetem belül, valahol hátul, regényírásra beállítva a gigantikus gépsorok, és hát izé, a feladat egy darab novella. Olyan nyomdának éreztem magam, ami naponta tízezr újságot kiszór és most egy ötmondatos szórólapot kell csinálnia öt példányban. A szűk bugyi tipikus esete, iszonyat kényelmetlen, annyira, hogy a kreatív kapacitásomat lényegében képes lenullázni. Na, ezt nem tudtam korábban magamról. Ha befejezek egy regényt, kizárt, hogy azután bármit is írjak legalább három hónapig. Ki kell pihennem, most már tudom. Remélem, ha már igazi profi leszek, ez az idő azért lényegesen lerövidül.

Pihenésképpen és egy másik szerelemből most fantasyt írok. Erről itt nem mesélek bővebben, mert ez egy aktív kreatív munka bennem, ha sokat beszélek róla, a receptoraim kiengedik a történetet és akkor nem tudom megírni, mert befejezettként érzékelik.
Bizánc harmadik részével éppen ilyen bajom volt, mintha túlért volna, mintha elhagyott volna. Úgy, akár egy megírt történet, és közben csak az első fejezetek voltak meg. Nem akart megszületni, szenvedtem vele, mire tudatosítanom kellett magamban, hogy a sok munka ellenére a megírás folyamat még befejezetlen, rá kell feküdnöm és kiírni. Vigyáznom kellett, hogy ne beszéljek róla, míg be nem fejeztem.
Sok munka van, amit fejben végzek, éppen ezért nemigen szoktam olyan jeleneteket írni, amit ki kell dobni, vagy hiányosak, ugyanakkor néha mégis elmegyek tévutakra. Ha tévúton írok meg egy regényt, (ez azért egyre ritkább, ma már gyakran időben észreveszem, ha valami nem jó), mint ahogy a sárkányos fantasymat egyszer már sikerült elcseszni, (a zsánerváltás miatt nem vettem észre, hogy ez nem az igazi történet, pedig gyanús lehetett volna, sok jelenetet tettem félre és az már egy jel, hogy valami nincs rendben). Szóval a tévút az, amikor a leírt az még nem az a regény, amit eredetileg akarok. Egyszerre van szükségem a legmélyebb és legbelsőbb koncepciómra, és a végtermékre, hogy egybevágnak-e Van egy végtermékképem a regényeimről, mielőtt megírom őket, és addig nyúzom az eleven szöveget, amíg olyan nem lesz. És itt nem a borítóról van szó, hanem a tartalomról. Ha ennek nem felel meg a történet, akkor még nem jó. Néha ennek megállapításában persze jól jön egy külső szem, ha már van leírt szöveg, akkor jól jön egy kis visszajelzés, ami nagy segítség a mérlegelésben, miként hat a szöveg. De csak én tudom, hogy milyen akar lenni. Vagy akár egy visszautasítás is jobb egy kiadótól, mint annak a regénynek a megjelenése más formában, mint ami bennünk megelevenedett. Sokat elárul arról, hogy a regény megkaphatta-e azt a véglegesebb formát, amit először megálmodtunk neki, hogy milyen visszajelzéseket kap. Gyakran és sokáig nem volt a válaszom, sok nemet kaptam, sokáig dolgoztam, hogy képes legyek a gyártósoraimat minőségi munkára bírni és ez egyáltalán nem fáj ma, sőt, örülök annak a sok elutasításnak. Mert sok olyan szerzőt látok, akire ráfért volna pár ilyen –de ebbe az irányba nem mennék el, nem lenne szép tőlem. Csak annyit teszek hozzá, hogy minden elutasítás hozadéka minőségi növekedéssel jár. Mert így is fejlődünk.

Bizánc első részénél éreztem először azt, hogy a megálmodott regény, mint előkép a műről, és mint létrejött mű a valóságban, nagy százalékban egybevág. Teljesen sose fog, de a nagy része okés.
Javítani meg sokat szoktam, ahogy más is, de a legvégén kell lennie valami fura elégedettségfélének. Mint amikor az ember bónuszt kap egy játékban. Ahhoz hasonló. Lufiszerű, és nem szétfolyós, végtelen boldogság, hanem meghatározott és kicsi, nem is tart sokáig, talán csak egy perc. Fura valami. Ritka kincs is. Egy író évekig képes dolgozni érte, hogy rövid időre átélje az elvégzett munka pillanatnyi megelégedettségét, és betegye a saját önképének fenntartott raktárhelyiségeibe. Mert ezek a legfontosabb építőköveink, az elvégzett feladatok, amiket senki nem vehet el tőlünk.
Jövő héten mesélek még a sasról és a borítójáról, ahogy ígértem. Meg arról, ami még eszembe jut!
Ha tetszett a bejegyzés, bátran oszd meg! Köszönöm!
A korábbi bejegyzések itt elérhetők:
Bizánc születése: