2018/11/04

Bizánc születése (7. rész)- avagy: hogyan készül egy történelmi regény?


A fekete sas nehézségeiről mesélek ma, kicsit szentimentálisan, elmondom, miért nem született meg A fehér sárkány kötet. Téma lesz a hogyan tovább, mert mi lesz velem Bizánc után? Mit kezdek magammal majd a szereplőim nélkül, akikkel szimbiózisban élek lassan húsz éve?

A bejegyzés itt fehér alapon is olvasható.

Azt a mindenit! Ez már a hetedik bejegyzésem arról, hogyan készült Bizánc. Hihetetlen, hogy már itt tartunk. A fekete sas nehézségei nem fognak beleférni egy bejegyzésbe, de sebaj, ezzel duplázunk majd, és legfeljebb a következő részben fejezem be.
Most pedig eldobnám az eddig használt spoilerszűrőmet, és mesélek a történetről úgy, mintha nem lenne probléma, hogy pár dolgot megtudjon róla az is, aki még nem olvasta. Bár úgy vélem, hogy azoknak, akik olvasták, többet mond majd. Hiszem, hogy ettől a regény élvezetes maradhat.
Féltem befejezni a regényt és tudtam, hogy félek ettől. Mert ez egy végszóval jár. Mert valami véget ér. De bele kellett állnom és megküzdeni a mumusaimmal.
Történetünk 958-ban kezdődik Bizáncban. Egy nagy hadvezér leánya, Anasztázia indul útnak Konstantinápolyba az atyja után, mert a szomszédos birtokon élő szír kereskedő kis híján megerőszakolja a saját otthonában. Persze el akarja venni, és a leány megijed, hogy egy ilyennek a hatodik asszonya legyen, inkább az apja után szökik. Esküszik, hogy nem lesz hatodik asszony- persze ezt nem írtam bele a regénybe így, de van egy poénja a dolognak, mert végül egyszer hatodik asszonya lesz valakinek. Anasztázia nekem esküdözött és nagyon pipa volt, hogy ráuszítottam ezt a vadbarmot. Teljesen megértem. Érdemes megfigyelni Satirust, milyen hibás meggyőződései vannak a házasságról.
Ahhoz pedig, hogy apuka ne tudja rögvest hazazavarni egy sipirccel Anasztáziát, jelentkezni akar a „kiválasztásra”. A szigorú szabályok szerint így végül három teljes napot tölthet a palotában a versenyen, és észrevétlen megnézheti a zsiráfokat is. Ez volt a terv. Ártatlan, egyszerű, és szükségszerű cselekmény ez, de el is kezdődik vele minden bonyodalom. Hiszen a leányt azonnal keresni kezdik és szökésben lenni nem túl kellemes dolog. Ez a leány bizony érdekes kalandokon esik át, miközben sorsszerű találkozások sora esik meg vele, de ezt ugye itt még nem tudjuk, hogy ezek mennyire fontosak. Nekem már az elején tudnom kellett. Nos, megismeri a hunok egyik fejedelmét, Kagant, mire a palotába ér.
Amikor elkezdtem itt a történetet és felvezettem a maguk szükségszerű cselekményében a fontos szereplőimet, már akkor tudtam, hogy mi lesz a vége ennek a cselekménysornak, ahogy azt is tudtam, nem lesz könnyű kézben tartani az időt és egyáltalán végighaladni rajta ezekkel a szükségszerűséggel felépített cselekményekkel, mély motivációkkal dolgozni, ami összeillik a történelmi eseményekkel is, de az igazi kihívást az idő jelentette.
Az első rész cselekménye lényegében néhány hetet ölel fel. A második részé néhány évet, míg a harmadik rész néhány évtizedet. 

Az omnipotens, mindentudó narráció nem keretezi be az időt. Nincs kötött pálya, simán le lehet csúszni ezen a vonalon a kijelölt ösvényről és úgy elkalandozni, hogy vissza se találok az eredeti elképzelésemhez. Küzdöttem is vele, mint disznó a jégen. Küzdöttem, mert meg akartam mutatni, ami fontos. Hogy kitartani nem szégyen, nem mindig kell mindenen változtatni. Hogy a hűség sokféle lehet, de valójában mindig egy. Hogy a szerelem két ember közt mindig egyedi és megmásíthatatlan, külső tényezőktől független, zsigeri és lehet életveszélyes. Hogy a bűnök nem elévülnek, elfelejtődnek, hanem nekünk kell megküzdeni velük, megbánni és megérteni, ezzel pedig megtisztulni.
Nos, a történetem ott fejeződött be a második rész végén, hogy Anasztázia a palotában ragadt, a kígyóverem úrnőjeként, míg Hánnész éhes keselyűként röpködve fölötte védelmezi mindentől. Csak attól nem tudja megvédeni, amit a szívében hordoz. A fekete sas elkezdésekor ez a két véglet járt a fejemben, ahonnan indultunk, és ahová Anasztáziával megérkeztünk a zöld szemű kötet végére. Irdatlan érzelemtömeg halmozódott fel ez idő alatt. Rengeteg belső feszültséget rejtett a történet és tudtam, hogy ezeket a feszültségeket, érzelmi tölteteket lassan le kell vezetnem. Minden szereplőmnek volt egy olyan motivációja, amiért az életét is odaadta volna. Minden szereplőmnek kirajzolódtak azok az ellenfelei, akivel meg kellett küzdenie. Sokan elbuktak közben, sokan okosan, hogy holttestükön át egy magasabb céllal tovább haladhasson a történet. Sokaknak tudtam, hogy a történelmi tények miatt el kell vennem az életét és erre fel kellett készülnöm, hogy képes legyek megírni, mert érzelmileg egy írónak ez hatalmas megterhelést jelent. Tudtam, hogy meg akarom mutatni őket közelebbről, hogy az ellenfeleket sosem fekete vagy fehér ábrázolással akarom bemutatni, és inkább a személyes motivációk mentén követem őket. Így aztán olyan alakok akaszkodnak össze egymással acsarkodva, akiket egyformán vagy többé kevésbé megkedvelhettünk a két kötet alatt. A főbb szereplők is hibáznak, vannak gyengébb, vagy gyengédségre vágyó pillanataik, mint mindenkinek. Ezek pedig kihatnak a történetre, ahogy a magunk gyengeségeinek következményeit is tovább visszük az életünkben. És ezeknek a szereplőknek vannak küzdelmeik, amikben elbuknak, vagy ha nem, a nyereség sem az, amit korábban elképzeltek ezzel kapcsolatban. Pont, mint az életben. Hisz hányszor van, hogy vágyunk valamire, amikor pedig elérjük, az valahogy teljesen más lesz, mint amilyen ideológiát melengettünk róla. Ilyen furcsa jelenség a három kötetben a hatalom, melynek megszerzéséig tiszta az út, ha mocskos is, világosak a teendők. De amikor az a hatalom nehezedik a vállra, hirtelen legszívesebben eldobná az ember. Mert túl nagy az ára vagy, mert túl nehéz. Visszanézve látszik, kiken tapos végig az ember érte, és a bűntudat, a fájdalom akkor kristályosodik ki, császári diadémmal a homlokon.
Nos, ilyesmiket akartam beleírni Bizáncba a harmadik részben. Sikerült? Azt hiszem, igen.
Akartam leheletfinom történelmi nüánszokat. Például Bolgárölő Bazileioszról, akiről a mai napig nem tudják, hogy igazából miért nem nősült meg. Hetero volt, mégsem vett maga mellé asszonyt. A fekete sasban adtam rá magyarázatot, olyan szépet, amilyen csak tellett tőlem. Mert egyébként nagyon kedvelem őt, szerintem ő volt az egyik legjobb bizánci császár, de erre most nem térek ki túl bőven. Lényeg a lényeg, hogy ő Anasztázia fia. Császárnőként, anyaként Anasztázia őérte a fekete sasban alaposan megküzd, hogy a fiút a trónra juttassa.
A Szent koronánkkal kapcsolatban is vannak nüánszok, ugye már a második részben megszerezzük, de ez okozott egy nagy dilemmát. A korona kevés, nem tudhatták, miként, és ki legyen a király, hiszen ez egy keresztény korona és nem a sztyeppéké. Ez hatalmas dilemma ám. Egy olyan népnek és hitnek, amilyen a miénk volt, nem okozott gondot, hogy mások hitének és szentségeinek tiszteletében éljen. Ugyanakkor más dolog mások szentségével azonosulni és sajáttá tenni. A sztyeppék népei sok babonát, mindenféle hiteket és hókuszpókuszokat el tudtak fogadni, és ahol egy ilyen különleges tárgy, amilyen ez a korona (eredetijében szerintem még fenségesebb volt, mint ahogyan végül megőrződött mára nekünk a sok javítással és egyebekkel) szentségként jelenik meg, több lesz puszta aranynál. De a szentséget bele kell tenni, bele kell hinni. Persze megy a viszálykodás és vérre menés, de megmutattam, miként maradhatott fenn, hogy érdemtelenül a Koronát még érinteni sem szabad. Talán először hangzik el történelmi regényben egy fejedelemasszony szívszorító sikolya is, amikor egyik gyermeke megöli a másikat. Sok történelmi regényt olvastam már, de ez a sikoly annyira belém égett hiányzó, fájó űrként, olyan sok regényből hiányzott nekem, hogy bele kellett írnom ebbe a regénybe. Ezeknek az asszonyoknak áldozatáért, fájdalmaiért ejtenem kellett néhány szót. Van ennél szörnyűbb egy anya számára? Félek, hogy nincs. Kegyetlen szokás, és itt is egy csendes indok arra, hogy a nők előbb állhattak a keresztény Szűzanya oltalma alá, hogy ilyen többé ne forduljon elő, és ne küzdelmekkel, öléssel szerezzenek hatalmat a férfiak, hanem saját születési jogon. Legyen az akkor a születés joga igen, a fene bánja, csak ne ontsák egymás vérét a gyerekek. Igen, egy anya ezt mondja. Akár vérvonalon is megfelel, nagyon is, de elég az öldöklésből. Mert a nők nem szeretik a veszteséget, míg a férfiak sok ilyenben éltek, ellentéteiket öléssel rendezgették, olykor csoportokba rendeződve. A kereszténység lehetőséget adott arra, hogy ezen is felülemelkedjünk. Bár így nem fejtem ki, de úgy tűnhetett, ellentétek rendezésében sokat segíthet a seniorátus elvének elvetése, és a keresztény királyság megalapítása, egy újfajta rendezőelv bevezetésével. Persze hogy aztán ez mivé fajul a későbbiekben, az más kérdés. Ezt a kérdést még bővebben fogom boncolgatni az új sorozatomban, amit az Árpád-házi királynéinkról írok, ahol a nők, asszonyok szeme mindent lát és mindent elmond majd, néha szavak nélkül is. Tökéletes teret hagy arra, hogy a nők szemével is meglássuk a viaskodásokat, milyen változásokat hozhat egy új, itt konkrétan a keresztény vallási ideológia, miért is gyökerezhetett meg annak ellenére, hogy a hagyományaink egy része is fennmaradt. Hm, komoly kérdések ezek. Még beszélünk róla.


Visszatérve A fekete sasra, szűknek éreztem a keretet, de azt sem akartam, hogy sokat markolok, és keveset fogok. Az is nagy baj egy regénynél, ha a cselekményvezetésbe sok áthidalás és elnagyolás kerül, ahol szinte sikítva hiányoznak jelenetek, amiket az olvasó epedve szeretne elolvasni és átélni, nem pedig csak megtudni utólag, vagy messziről, hogy mi történt. Ebben kíméletlenül tudatosnak és keménynek kellett lennem, megtartani azt, amit az olvasóim epedve várnak, és az idő nem segített. Sőt, nagyon is megnehezítette a dolgomat, hiszen telt, a dolgok események összesűrűsödtek és a keret egyre fogyott.
Tudtam, hogy az utolsó kötetben nem egy nagy csatát fogok bemutatni, amiben a nagy ellenségek egymásnak eshetnek féktelen agyabugyálás céljából, mivel a szereplőimet képtelenség lett volna belevinni ezekbe a csatákba két partvonalra küldve őket, anélkül pedig nem működött volna. Ezen felül cél maradt, hogy a történelmi keretet ne törjem szét. Így maradt az, hogy az ellenségek lassan, lépésenként vívnak meg, egy-egy szál lezárul, aminek következménye lesz egy másikban, és a dolgok lassan kerülnek a helyükre az egész kötet alatt. Lényegében visszafelé is ugyanazzal a technikával varrom el a szálakat, amilyen technikával felvezettem őket. Minden rendeződik egymáshoz, minden lezárul és kiderül, megvívódnak a kis csaták. Kivéve egy küzdelmet. Egyetlen egyet, amire valójában az első perctől kezdve várunk. Amihez megismertünk egészen közelről két nagyon különböző habitusú férfit, akiknek saját, személyes és önálló ellentéte van. Nem az a tét, hogy melyikük nyeri el Anasztázia kegyeit. Nem az a tét, hogy mi lesz a birodalmak, uradalmak sorsa. Nem az a tét, hogy a történetnek jó vagy rossz vége lesz. A tét valójában az igazság. Amikor minden kiderül, és tudod, hogy az ellenfeled, akivel egy életen át packáztatok egymással akarva, akaratlanul is, ez az ellenfeled ott áll előtted, és semmi másra nem vágysz, csak hogy kitekerhesd a nyakát. Igen, ez egy ilyen küzdelem volt. Két férfi, tudva, hogy az egyik megöli a másikat, és egy nő, aki mindenképpen csak a veszteséget élheti meg ezzel, hisz mindkettőjüket szívéből szereti, máshogyan, másért, más módokon, mégis mélyen. Ez volt a végcél, ez volt az út vége. Anasztázia tragédiája ez, és valami új megjelenése. Mert a tragédiák fájnak, a veszteség borzalmas, de van új út, amire rálépünk mindig, mert menni kell tovább. Visszük a terhet, de más az élet így és nem mindegy, ki van mellettünk, mire megöregszünk.
2016 nyarán adtam le a második részt a szerkesztőnek, aztán belekezdtem A fekete sasba. Először akartam egy Fehér sárkány részt írni, majd leválasztani egy fekete sas részt, még ha egy kötetbe kerülnek is. De a kiadóvezetővel elbeszélgettünk arról, hogy trilógia maradjon, így a Fehér sárkány kötet sosem készült el, még úgy sem választottam le, mint ahogy akartam, teljesen beépült. Rájöttem arra is, hogy jobb így, hiszen neki jobb, ha háttérben maradhat, szinte könyörgött érte, ne tegyem reflektorfénybe, mert attól olyan kínosan érezné magát, mint egy szétsülni készülő vámpír. Elengedtem ezt. A sárkány meg akarta mutatni magát az olvasóknak, de nem akart kitárulkozni. Titokzatos maradt és talán előttem is mindig az lesz. Egy elfeledett herceg, aki sajátosan irányította a birodalmát, míg egy életen át vezekelt, teljesen láthatatlanul.
Még nem fejeztem be, amikor az első hiányérzethullám átcsapott fölöttem. Igényem támadt, hogy tudjam, mi lesz, ha befejezem ezt a regényt. Noha dolgoztam egy fantasy köteten is, az más kategória. A történelmi vonal nekem támpont, erő, amiből táplálkozom, itt vetettem meg a lábam először, kell a talaj. Tudni akartam, merre mozduljak, miközben olyan témát keresgettem, ami nem esik távol Bizánctól, vannak benne őstörténeti utalások, nők sorsa és egyáltalán magyar történelem. Így alakult, hogy nem Szent István király sorsa került az előtérbe, hanem az egész Árpád-ház, azon belül is a királynéink. Árnyékos része ez a történelemnek és remek alapanyag ahhoz, hogy máris kutatni kezdjem, valamint hogy eddigi tudásanyagom is kihasználásra kerüljön. Így raktam össze egy tervezetet, és legnagyobb megdöbbenésemre a vége egy 12 kötetes sorozat lett, amit megmutattam a kiadóvezetőnek. Örömmel értesült a tervről és jóváhagyta a részletezett vázat. Én pedig örömmel vágtam az előkészületekbe, és már készen állok egy csomó munkával ezzel kapcsolatban, de a kihívás még érlelődik. Nem kezdhetem el, amíg nincs meg a tervezett háttéranyagom, még sok mindennek kell utánanéznem, de a lista fogy, a történet áll össze és érik, mint a gyümölcs a fán.
Ha Bizánc előtt rátekintettem erre a trilógiára, ijesztően nagy falatnak tűnt az a három tervezett kötet. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy ezután egy 12 kötetes sorozatba vágok, körberöhögtem volna, hogy kicsi vagyok én ahhoz, kizárt. És mire A fekete sasom az égre szállt egy kígyóval, már ott álltam az új kihívás előtt. Úgy érzem, hogy elment az eszem, mintha levetném magam egy szikláról és csak remélném, hogy megtanulok repülni földet érés előtt. És közben bizsergető a kihívásba belevágni és csinálni, ízlelgetni a gondolatot is, ötleteket gyűjteni, átgondolni a szimbólumokat a történéseket, mindent. Biztosan teszek kitérőket, lesznek pihenőszakaszaim, írok majd más regényeket vagy forgatókönyvet, novellákat, mert egy ilyen hosszú regényt írni legkevesebb 12 éven keresztül, agyzsibbasztó lesz. Ugyanakkor akkora kihívás és feladat, olyan nemes cél, amitől akaratlanul is megmelegszik a szívem. A megtiszteltetés pedig, hogy ezt a feladatot én végezhetem el, akkora, hogy csak fejet hajtani tudok egy nagy köszönömmel.

Már a fekete sas végét írtam, amikor kaptam egy felkérést novellaírásra, és hát boldogan beleálltam. Jó feladat volt, de kattogott a nagy gépezetem belül, valahol hátul, regényírásra beállítva a gigantikus gépsorok, és hát izé, a feladat egy darab novella. Olyan nyomdának éreztem magam, ami naponta tízezr újságot kiszór és most egy ötmondatos szórólapot kell csinálnia öt példányban. A szűk bugyi tipikus esete, iszonyat kényelmetlen, annyira, hogy a kreatív kapacitásomat lényegében képes lenullázni. Na, ezt nem tudtam korábban magamról. Ha befejezek egy regényt, kizárt, hogy azután bármit is írjak legalább három hónapig. Ki kell pihennem, most már tudom. Remélem, ha már igazi profi leszek, ez az idő azért lényegesen lerövidül.

Pihenésképpen és egy másik szerelemből most fantasyt írok. Erről itt nem mesélek bővebben, mert ez egy aktív kreatív munka bennem, ha sokat beszélek róla, a receptoraim kiengedik a történetet és akkor nem tudom megírni, mert befejezettként érzékelik.
Bizánc harmadik részével éppen ilyen bajom volt, mintha túlért volna, mintha elhagyott volna. Úgy, akár egy megírt történet, és közben csak az első fejezetek voltak meg. Nem akart megszületni, szenvedtem vele, mire tudatosítanom kellett magamban, hogy a sok munka ellenére a megírás folyamat még befejezetlen, rá kell feküdnöm és kiírni. Vigyáznom kellett, hogy ne beszéljek róla, míg be nem fejeztem.
Sok munka van, amit fejben végzek, éppen ezért nemigen szoktam olyan jeleneteket írni, amit ki kell dobni, vagy hiányosak, ugyanakkor néha mégis elmegyek tévutakra. Ha tévúton írok meg egy regényt, (ez azért egyre ritkább, ma már gyakran időben észreveszem, ha valami nem jó), mint ahogy a sárkányos fantasymat egyszer már sikerült elcseszni, (a zsánerváltás miatt nem vettem észre, hogy ez nem az igazi történet, pedig gyanús lehetett volna, sok jelenetet tettem félre és az már egy jel, hogy valami nincs rendben). Szóval a tévút az, amikor a leírt az még nem az a regény, amit eredetileg akarok. Egyszerre van szükségem a legmélyebb és legbelsőbb koncepciómra, és a végtermékre, hogy egybevágnak-e Van egy végtermékképem a regényeimről, mielőtt megírom őket, és addig nyúzom az eleven szöveget, amíg olyan nem lesz. És itt nem a borítóról van szó, hanem a tartalomról. Ha ennek nem felel meg a történet, akkor még nem jó. Néha ennek megállapításában persze jól jön egy külső szem, ha már van leírt szöveg, akkor jól jön egy kis visszajelzés, ami nagy segítség a mérlegelésben, miként hat a szöveg. De csak én tudom, hogy milyen akar lenni. Vagy akár egy visszautasítás is jobb egy kiadótól, mint annak a regénynek a megjelenése más formában, mint ami bennünk megelevenedett. Sokat elárul arról, hogy a regény megkaphatta-e azt a véglegesebb formát, amit először megálmodtunk neki, hogy milyen visszajelzéseket kap. Gyakran és sokáig nem volt a válaszom, sok nemet kaptam, sokáig dolgoztam, hogy képes legyek a gyártósoraimat minőségi munkára bírni és ez egyáltalán nem fáj ma, sőt, örülök annak a sok elutasításnak. Mert sok olyan szerzőt látok, akire ráfért volna pár ilyen –de ebbe az irányba nem mennék el, nem lenne szép tőlem. Csak annyit teszek hozzá, hogy minden elutasítás hozadéka minőségi növekedéssel jár. Mert így is fejlődünk.

Bizánc első részénél éreztem először azt, hogy a megálmodott regény, mint előkép a műről, és mint létrejött mű a valóságban, nagy százalékban egybevág. Teljesen sose fog, de a nagy része okés.
Javítani meg sokat szoktam, ahogy más is, de a legvégén kell lennie valami fura elégedettségfélének. Mint amikor az ember bónuszt kap egy játékban. Ahhoz hasonló. Lufiszerű, és nem szétfolyós, végtelen boldogság, hanem meghatározott és kicsi, nem is tart sokáig, talán csak egy perc. Fura valami. Ritka kincs is. Egy író évekig képes dolgozni érte, hogy rövid időre átélje az elvégzett munka pillanatnyi megelégedettségét, és betegye a saját önképének fenntartott raktárhelyiségeibe. Mert ezek a legfontosabb építőköveink, az elvégzett feladatok, amiket senki nem vehet el tőlünk.
Jövő héten mesélek még a sasról és a borítójáról, ahogy ígértem. Meg arról, ami még eszembe jut!
Ha tetszett a bejegyzés, bátran oszd meg! Köszönöm!
A korábbi bejegyzések itt elérhetők:
Bizánc születése:

2018/10/28

Bizánc születése (6. rész) - avagy: hogyan készül egy történelmi regény?




Siker, közfigyelem, munka és szabadidő, olvasói vélemények, és a megjelenés utáni pánik, ami egyenesen sokkoló. A második rész megírásának váratlan nehézségei. A zöld szemű kígyó borítójának szimbóluma. Ezek lesznek a mai témák. Enyhén spoileres bejegyzés következik, főként azoknak ajánlom, akiket ez nem zavar, vagy már olvasták a regényt. Igen, mindhárom részt…

A bejegyzés itt fehér alapon is megtalálható.

Megjelent hát A sárkányölő, és izgatottan vártam, hogy mi történik. Közben írnom kellett volna a folytatást, de megjelenés után egy darabig nem tudok. Nem tudom miért, de ha írok is valamit, az borzalmas lesz. Ezt mondjuk elsősorban A fekete sas megjelenése után tapasztaltam, úgyhogy írós személyiségemmel még én is csak most ismerkedek, néha nagy meglepetéseket okoz, máskor meg nagy csalódást, előfordul, hogy nem tudom minőségi munkára bírni.

A második regény nehézségei azzal kezdődnek, amikor megjelennek az elvárások minden oldalról, és még élénken él benned a sóvárgás a megjelenés után, miközben visszavárod a régi, kezdő szerzős szabadságodat, amikor nem volt határidőd és kötöttségeid. Amikor vágytál az olvasókra, akik most naponta körülvesznek a szeretetükkel, és örülsz nekik, igen, hát persze! De azért mégiscsak érzed a kínt, amikor a következő részt kérik rajtad. Mert az viszket. Mert ez nyomás a javából. Mert várnak rád és elvárásokkal teszik ezt. Teszem hozzá jogosan, hiszen mennyi mindent ígértem nekik az első kötetben, illik adnom valamit a másodikban is. A történetbe illesztett egyéb meglepetésekről már szólni sem merek. Teljes a pánik, és üres papírlap tátong az ember előtt. Persze egy darabon megírtam már a második rész elejét is, mire megjelent az első, de az üres lap azért tud tátongani akkor is, ha van pár tízezer vagy akár százezer karaktered. Mégsem halad. Ott áll az ember fölötte nagy batyukkal, terhekkel és nem is tudja, melyiket teheti le és melyiket tartsa meg.

Velős kis írói blokk: nem merem, nem tudom, hogyan, nem akarom, és már nem is érdekel. Hirtelen azon kaptam magam, hogy nem érdekel a történetem. Ez komoly gond. Azt jelenti, hogy kimerültem.
Tudtam, hogyan folytatódik a történet és a mentális vihar, amibe a sok olvasói, külső és belső igények elkezdtek sodorni, olyan kavalkádot okoztak, hogy határozottan ki kellett mondanom, nem lehetek tekintettel rájuk. Csak így nem sodort el. Azt írom, amit eredetileg akartam.

Közben érkeznek az első vélemények. Nem is tudom, mit kezdjek velük. Hálából agyoncsillagozok mindenkit visszaszeretés céljából, de azért még furcsa, hiszen idegen emberek, és nem ismernek, nem tudják, hogy ragyogok a szeretettől, ez nálam nem különlegesség, hanem alapbeállítás. Aztán kínosan keselyűnek érzem magam, ahogy Moskát Anita mondaná, és mintha röpködnék a művem fölött, rettegek, hogy nem szeretik majd a történetet. Elméletben felkészülök a legrosszabbra, és várom az atomot. De az nem jön. Megint nem. És idővel látom, hogy mégiscsak szeretik, mégiscsak eljut azokhoz is, akiknek írtam.

Íme, egy kedvenc értékelésem a sok közül, Porcsinrózsa nicknéven írta egy olvasó, akit nem ismerek személyesen:
„Kicsit szorongva kezdtem el a bizánci trilógia első kötetét. Ugyanis a kortárs íróktól eddig olvasott történelmi regények után mindig maradt bennem egy egészen csöppnyi csalódás, pici hiányérzet, valami apró űr, aminek nem is tudtam valójában nevet adni, de mindig a sarkamban volt a „nem az igazi, nem egészen ezt vártam” érzése. Meg is fogadtam, ha ez is nehéz lesz a lelkemnek, nos, akkor hosszú időre mellőzöm majd ezt a műfajt. Csakhogy a fogadást immár lehetetlen megtartani. Ezt a regényt olvastam délelőtt, olvastam délután, este, éjszaka, no és hajnali órákban is, sokszor. Végig úgy éreztem, mintha egy örvénylő idő – tölcsérbe kerültem volna, amely beszippantott és magával sodort. Én magam is bent jártam a bizánci császár palotájában, ahol a falnak is füle van. Láttam a kecses mozgású eunuchokat, az őszibarack – hamvasságú kicsi „szolgát”, aki csak a zsiráfokat szerette volna látni. / Istenem, micsoda gyermeki naivitás!!/ Megképzett előttem a cserzett bőrű hun „barbár” alakja. A patríciusnővel együtt aggódtam a gyermekért,és nagyon tudtam gyűlölni az intrikus, vipera- mérgű anyacsászárnőt. Ha az írónőnek az volt a célja, hogy olvasója együtt lélegezzen regénye szereplőivel, nos, ez sikerült. Érzékenyen megformált, remek szereplőkkel teli már az első kötet is. Ők ugyanúgy szeretnek, gyűlölnek, szoronganak és félnek, mint a hétköznapok emberei, csak jóval nagyobb a felelősségük, érzéseiket pedig álarcaik mögé kényszerülnek rejteni a kígyóveremben, már, ha kedves az életük.
Kedves Pusztai Andrea! Kimondhatatlan hálával köszönöm ezt a trilógiát, a történelmi utazást. Alig várom, hogy kezembe vehessem a folytatásokat.”


Időnek kellett eltelnie, hogy értsem, élményt adtam, s ha tehetem még inkább magasra tettem a saját mércémet. De ez a mérce sokkolt is, frusztráló lett. Nem voltam biztos benne, hogy ismét meg tudom ugrani. Azt viszont tudtam, hogy neki kell futnom, és egy dologra emlékeztettem magam: mindig csak a következő mondat kell, csak arra van szükségem, minden más mellékes. Csak a következő mondatot kell kigondolni!
A történetem élt bennem, tudtam minek kell megtörténnie, mégsem haladtam sehová vele, csak toporogtam.
Magam sem hittem akkor, de a mesém folytatódott. Mert az egy dolog, amit én tudok a történetről, és egy másik dolog, hogy hol járok a történet tálalásával, a megírással és az a megírtság milyen. Azt hiszem akkor értettem meg, mit jelent írónak lenni. Mert újra kellett gondolnom magam a szituációkban, hogy tudjak dolgozni, nem volt helye annak, hogy szerénykedjek.
Mert csak vártam szerényen a következő részt. Valamiért olvasó-módban ragadtam, és egyszer rájöttem, hogy nem elég várnom az olvasóimmal együtt, ennyire nem kell empatikusnak lennem, ideje lesz munkához látni, mert senki nem írja meg helyettem! Ez a történet az enyém, nekem kell őt felnevelni, és gondozni. Én vállaltam, felelős vagyok az ügyben. Egy kicsit erőltetni kellett, de szép lassan elindultak azok a mondatok.

A második kötetet ugyanonnan akartam folytatni, ahol az elsőt abbahagytam. Ezernyi dolog keringett a fejemben, hogy azokat el ne felejtsem beleírni a második részbe. Ugyanakkor – bár az olvasóknak nem nagyon tűnt fel-, azzal szembesültem, hogy narrációs szemszöget kellett bővíteni, ennél pontosabban pedig átsúlyozni egy szereplőt. Természetesen megmaradt az omnipotens, mindent tudó nézőpont, de elbizonytalanodtam Hánnész főtanácsossal kapcsolatban, aki incselkedett velem, és több helyet kért magának. Őszintén elmondta, hogy alázatosan vezekel. És belemarkolt a szívembe az ő személyes története, mindaz, amit Anasztázia iránt érzett, mindaz, amit elkövetett, és amit célként tűzött ki maga elé, és amivé fajult ennek a célnak az érdekében. Ebben a célban egy régi elhivatottsága jelent meg teljesen jogos követelésként, függetlenül az úrnője iránti érzelmeitől és ez kifejezetten tetszett. Mert nem hiszek abban, hogy a szerelemért mindent meg szabad vagy kell tenni. Nem kell mindent. Jobb, ha nem erre építek és neki volt egy titkos, belső motivációja mindenre, amit cselekedett.  A kor értékrendjét tekintve a születési előjog ugyanis mindent felülírt. Újra utánanéztem, hogy mennyire logikus az, ami a 10. századi jogrendszerben vele megesett a történetem szerint, és megtaláltam, amit kerestem, a második rész szerzői jegyzetében pedig szó szerint is idéztem, hogy néz ki a büntetőjog a palotában.
Már a negyedik fejezet körül tartottam, amikor végleg el kellett döntenem, belevágok-e Hánnész főtanácsos sötét lelkületének ábrázolásába, és fejest ugrok-e azokba az örvényekbe, amiket ígért. Megkerestem a szerkesztőmet és elküldtem neki, amit írtam, hogy lássa, miféle merényre készülök. Teljességgel jó lesz ez a narrációs bővítés, mondta, és megnyugodtam.

Hánnész zöld utat kapott, és olyan finoman vezettem fel őt, amennyire csak lehetett. Olyan nyájasan és kifinomultan, ahogy az illik egy olyan kaliberű karakterhez, mint ő.
Tudtam, hogy mit akarok vele, és tudtam, hogy sokan fogják szeretni és utálni, vagy őt szeretik majd a legjobban utálni −, hogy kedvenc olvasóm szavaival éljek.
A másik variáció az lett volna, ha eltitkolom a dolgait, csak felszínesen követem, de ő maga homályban marad, nem megyünk közel hozzá, csupán ott van mindig mindenütt, és csak a végén derül ki is ő valójában. De akkor a nagy meglepetés mellett nem láttuk volna őt ilyen közelről, és meg akartam mutatni. Kristálytiszta céltudatosságát, hogy hideg, mint a penge, hogy mennyire életveszélyes, okos és kegyetlen.
Amikor zöld utat kapott, elkezdett lelkesíteni a gondolat, hogy milyen jó karakter, bevallom, hogy nagyon megszerettem annak ellenére is, amiket tett. Egyre több arcát mutatta felém. Egyre több apróság nyert vele értelmet.

Másfelől csatát is akartam írni. Ennek elsősorban a későbbi arkadiopoliszi csata volt az oka. Mert az egy hosszú hadjárat volt, bonyolult elemekkel, szövevényesen, és tudtam, hogy abban nem akarok magyarokat ütköztetni, ugyanakkor meg akartam mutatni őket a harcban is. Ezen felül egy háttérinformáció akadt meg a fülemben, bár azóta sem találtam meg a forrását, miszerint a törökök később bosszúhadjáratból jöttek ellenünk és Bizánc ellen. Okot kellett adnom rá nekik. Kálin ezért szabadult meg, mert ennek a logikai sora így állt össze.
Tehát egy csata sokféle lehet, és bizony megeshet, hogy egyes küzdelmeknek nem maradt nyoma a történelemben. No, de visszatérve az arkadiopoliszi csatára, hát milyen történelmi regény az, amiben nincs kaszabolás? És aminek az utolsó harmadában nincs nagy csata, csak két ember nagy küzdelme? Ott előbbre kell hozni a nagy csatajelenetet, különben hiányozni fog belőle. Így született meg a fiktív Medarin-völgyi ütközet a második részben.
Ez egy hatalmas kihívás még egy gyakorlott írónak is, igazi nagy írói feladat. Bele kellett állnom. Ennek a csatának a születése alapos előkészületeket igényelt, és már a regény felénél jártam, mire sikerült nagy nehezen az egész sereget egy helyre terelni egyáltalán. Bizony, nem az okozta a kihívást, hogy küzdjek velük, hanem, hogy egy helyre kerüljenek a harcoló felek, mégpedig saját akaratukból és erejükből. Meg persze az se hátrány, ha közben az olvasó se unja magát, míg küzdelemhez jut.

Ráadásul a többi szálat sem hanyagolhattam el, Georgina ellen a palotai merénylet annyira kiáltozott, hogy meg kellett írnom. Azon kaptam magam, hogy minden esemény árulkodik valamiről, hogy nem baj, mindent tudunk, ki, mit követett el, és miért, mert azzal azt is megtudjuk, milyen jellem. Gondolok itt Helenére, de egyébként amúgy mindenkire. Arra kellett figyelnem, hogy ki mit tudhat, és mit nem, miközben az olvasók végig tudnak mindenről. Nagyon különös, kitárulkozó narráció ez, de az információadagolás szempontjából ennyiben a regény elég különleges szerintem, mintha másik szálon futna a cselekménytől szinte függetlenül. Más jellegű információk átadásával ez a bonyolult történet teljesen lebutult volna, muszáj volt mindent a maga idejében elárulnom. Idővel pedig a legmélyebbre ásott titkokra is fény derül szép lassan, úgy nyer értelmet a végére az összes utalás, hogy talán nem unják az olvasók. Volt, aki kétszer-háromszor elolvasta a regényt, és még mindig fedezett fel benne újabb részleteket, amiket örömmel illesztett a helyükre, és tovább árnyalták a már ismert történetet. Esküszöm, hogy ez nem direkt volt. Csupán egy izgalmas történetet akartam írni, nem ravaszkodtam feleslegesen.
Aztán ott volt Niképhorosz, akinek történelmi tény, hogy a családja odaveszett egy tűzvészben, és nem tehettem meg, hogy ne csináljak belőle drámát. Ahogy azt sem tehettem meg, hogy ne mutassam meg, milyen viszonyba kerül az évek alatt Anasztáziával, aminek az lesz a következménye, ami a harmadik részben csúcsosodik ki. Jó messzire nyúlik vissza a dolog, és az évek alatt felgyülemlett feszültséget meg kellett mutatnom.

Aki pedig hatalmas nagy kedvence mindenkinek, miközben csak belesimul a lapokba, és mégis ott van, mégis fordulnak a történések az ő jelenlétével is, az León Phókasz. A humoros alakja ellenére ő a bölcsem. Ő az, aki kimondja, amit gondol, és vállalja érte a felelősséget. Pontosan ez a személyiségvonása lesz az oka annak is, hogy eltűnik, ami aztán történik vele, az nem semmi. Erről a 3. részben bővebben tudomást szerezhettek, de azt a második részben elő kellett készítenem. Elsősorban arra gondolok, amit Johannész Tzimikész tett vele. Na, de ő is egy érdekes karakter, nagyon bírtam és nagyon nehéz volt vele dolgozni, de erről majd a következő bejegyzésben bővebben is mesélek. Többet akartam mutatni belőle, mint egy egyszerű szoknyapecér. Ő az, aki átlát Hánnész mesterkedésein, miközben valahogy mégiscsak megkedveli… vagy mégsem? Ahogy León is.
Leónt, Johannészt, Niképhoroszt nem emlegetik az olvasók, de fontos szereplők ők is, és történelmi alakok is, valóban éltek és valóban ilyenformán cselekedtek.
Nos, ha valaki megkérdezné, hogy karakter vagy cselekményközpontú a történetem, őszintén nem tudnám megmondani. Vagy azt mondanám, hogy mindkettő. Mert sikerült az eseményeket érdekesen összeszőni, de ugyanezzel a lendülettel a karakterek is érvényesek, erősen ábrázoltak, mindannyian történelmi alakok, tényleg nem én találtam ki őket, változnak és nem csak egy főszereplő az, aki a végére másmilyen lesz, hanem szinte mindenki.
Még Kagan is változik, nem is keveset. És nem szent egy percig sem, ezzel az elvárással nem is értek egyet. Hiszen meglopja Taksonyt, amikor a zsoldosok bérét megsárpolja, hogy azt a pénzt majd Gyevelnek adja, és valóban neki adja. Ez a lopás akkor is tény, ha nem kedveljük a nagyfejedelmet. Aztán összefekszik egy idegen nővel. Olykor pedig kifejezetten türelmetlen, például Heténnel. És bármennyire látjuk nagy hősnek, meg harcosnak, ne felejtsük el, hogy mit mondott Anasztáziának az első rész végén. Kagan akkor és ott félt. Ő maga is lassan jutott el oda, hogy ezt beismerje, és szembenézzen mindennel. Lassan jutott oda, hogy a szívébe befészkelje magát valaki, hogy onnan bizony többé ne távozzon. Az érzelmek a legerősebb embereket is képesek leteríteni, és ő minden értelemben erős, motivált, és egyetlen gyenge pontja van, a nő, akit szeret, és aki lényegében soha nem lehet vele. Mert képtelenség. Mert tiltottabb mindennél. És mert idegenek.


Ha író valaha talál kihívást magának, akkor ez bizony az a javából.
Amiket itt leírtam, hiányoznak az olvasói véleményekből. Hiányoznak, mert nem ezeken van a hangsúly, más események pörögtek az élménybefogadók fejében. De ez nem baj. Az a lényeg, hogy szeretik a regényt. Ajánlják egymásnak, és utólag néha rám is írnak, miután a történéseknek utánanéztek, hogy bakker, ez tényleg tele van történelmi eseményekkel!

A második rész utolsó harmadában hátrébb lépek a szereplőktől, ezért tűnik úgy, hogy felgyorsulnak az események, mert változik a narráció, és kicsit nagyobb kontextussal dolgozom. Erre azért volt szükség, mert elegendőnek találtam így folytatni, és ábrázolni a történetet. Az időt áthidalni nem könnyű, de szükség volt rá, és a függővégeket is pozicionálni kellett. Például León Phókasz esetében, akiről nem akartam elárulni, mi történt vele a hajón. Azért nem, mert tudtam, hogy a harmadik részben sokáig bizonytalanul kell tartanom ezt az eseményt, hogy ne veszítsen feszültséget a történetív. De felesleges is lett volna emiatt plusz köröket tenni, ez egy történelmi regény, és az idővonala a vége felé sűrűbbé válik, igen. Attól, hogy egy kötet második rész, az nem jelenti azt, hogy bárhol el lehet vágni az események láncolatát. Mert nem hagyhatjuk abba a történetet ott, ahol a szereplő épp kanalat emel a szájához. És igen, sűrítenem is kellett. Ha nem így lenne, még öt részt is írhattam volna hozzá, de nem akartam. Mi több, a harmadik résznél felmerült egy pótkötet lehetősége, de a kiadóvezető nem járult hozzá. Szerette Bizáncot, de azt kérte, fejezzem be egy kötetben, és aztán vágjak bele mielőbb a királynés sorozatba, amit ő is nagyon vár, hát még az olvasók! Így lett végül valóban trilógia a trilógiából. És így lett nagy kihívás a harmadik kötetemből, hogy fel kellett kötnöm a gatyát hozzá, mert megint olyasmibe vágtam a fejszét, amit azelőtt sosem csináltam. Mert eltökéltem, hogy nem hagyok ki semmi fontosat a történetből, de nem is ábrázolhattam mindent olyan részletesen, mint szerettem volna, elvégre az lett volna egy dupla kötet.
És igen, lettek volna potenciálok egy plusz kötetben, de akkor még csak most írnám a sas végét. Rájöttem, hogy én is szeretném befejezni, és arra is, hogy másfél kötetre való cselekményt kell besűrítenem egy befejezésbe, úgy, hogy a fontos dolgok benne maradjanak. Ezt nem volt könnyű kivitelezni, és azt hiszem, hogy részben a nehezebb munka miatt csúsztam vele fél évet. De befejeztem.

Persze most kérdezhetitek, hogy mi lett volna még benne?

Nos, valószínűleg Hánnész múltjáról derültek volna ki szaftosabb részletek, főleg a másik kontinensen, és mélyebben megmutatva a viszonyát az öreggel. De alapvetően az arkadiopoliszi csatát vettem rövidre, mert az sokkal bonyolultabb volt ennél, és igen, lehetett volna vastagabban ábrázolni. (Abból magában lehetne írni egy regényt.) Aztán ott van Etel asszony és Kagan, akiket szintén kifejtettem volna jobban. Tasszira és Merkuriusz is kapott volna nagyobb szerepet, mert eredetileg Anasztázia is megsérült volna a sivatagban és meg akartam volna mutatni, hogy Tasszira mitől boldogtalan. De erre nem jutott idő és hely. Hiányzik még egy jelenet, amikor lemennek a földi kutya barlangjába, hogy így mondjam, és ki tudnak jönni azzal a bizonyos térképpel, aztán lerombolják az egész kócerájt, de az is csak sejthető, miközben jóval hosszadalmasabb lehetett volna. Ahogy kifejtettem volna azt is, ami Szvjatoszlavval történik, gondolok itt arra, amit előbb Johannész, majd később Kasztan öccse művel vele. De ezek vagy kimaradtak, vagy utalásszintre kerültek, akármilyen jó jelenetek is lettek volna, nem kellettek bele már.


Befejeztem, a terjedelmi korlát tehát nem biztos, hogy rosszat tett és különben is, most már nem tudok, és nem is akarok változtatni rajta. Mert vége.
És átkozottul büszke vagyok rá. Tudom, hogy mit dolgoztam vele, és rengeteg erőmbe került, de megérte. Remélem, hogy sosem fogom megbánni, hogy így fejeztem be, így írtam meg és így engedtem el.

Egy ideig ugyanis dilemmáztam azon, hogy:

ODAADJA-E HÁNNÉSZ AZT AZ ÜVEGCSÉT ANASZTÁZIÁNAK VAGY SEM?

Ha elégedetlen vagy a regény végével, képzelj el egy másik verziót ez ügyben!

De ne feledd el, Hánnész szerette őt. És amikor Anasztázia megtudta a titkát, mégsem tudott haragudni rá, Hánnész megismerte általa a valódi szeretetet. Nem tehette meg, hogy nem adja oda azt az üvegcsét. Ezen olyan sokat gondolkodtam, és Kagan sem azt érdemelte volna. Hánnész beleállt abba, ami várt rá. Megtette, amit meg kellett tennie.

Szimbólumok: A zöld szemű kígyó

A zöld szemű kígyó középre került a trilógiában, nem véletlenül, elvégre a főszereplőre utal. A zöld köves bíborgyűrű van a borítón, az, amilyet csak Anasztáziának készítettek.
Ez szimbolizálta a császári családhoz tartozását, egyben erejének és uralkodásának szimbóluma. A kígyóverem jele és pecsétje. Zöld szem és lila borító. De miért lila? Mert ez az a bíbor, amilyet csak a császárok viselhettek és senki más. A bíbor egy nagyon sötétlila jellegű szín, ami valahogy mégis meleget áraszt. Egyszerre kék és bordó, ettől ilyen furcsa átmenet, és ez a kettősség kifejezi Anasztázia személyiségét is. Valamikor a bíborcsiga kopoltyújából készítették, azt porították, és azzal festették be a kelméket, de drágább volt ez a festékpor az aranynál is. Ilyennel festették a császári palástot, a palota termeit, valamint a Hippodromban található kathiszma (császári terasz) függönyeit. Minden, amit bíborral jelöltek, azt jelentette, hogy a császáré. Ha egy rokon végigment a piacon bíborszegélyes köntösben, előreengedték a nagyurak is, mert tudták, hogy a császár valamely rokona. Magas rangot jelentett, a ragyogó császári fényt, amitől illő volt megvakulni és fejet hajtani. És a kötet színe az igazi bíbor. Innen ered egyébként a bíboros kifejezés is, és az egyházban a püspöklila, mely színeket az egyházi méltóságok kifejezésére használták, sőt, ma is használják.
Mai értelmezésben a lila a béke, az erőszakmentesség és az emberi méltóság jele. Bátran lehet hordani, uniszex színárnyalatok is vannak, elegáns, és sokkal kifejezőbb, mint a babarózsaszín. Ez persze csak a személyes véleményem, de mindenkit bátorítok, hordjon lilát! Mert jelentése van.

Ami tehát nagy tanulság volt a munkafolyamatok közben, az egy érem két oldalának is tekinthető. Egyik oldalról jó tudni, mit írok, és jó alaposan kitalálni. De ennek az éremnek van egy másik oldala is, mégpedig, hogy nem elég jól kitalálni egy történetet, arra is képessé kell válni, hogy jól megírja az ember. Mert ami nincs megírva, az még nincs készen. Az olvasók elé pedig csak kész munkával lehet odaállni.


Jövő héten is szeretettel várlak a hetedik blogbejegyzésre, ami tele lesz spolilerekkel, és végre elmondhatok pár dolgot azoknak, akik már olvasták a regényt! A fekete sas dilemmáira nem tudok már spoilerek nélkül reflektálni. Mesélek a borítóról, és arról, hogyan találtam meg a tovább vezető utat, ami továbbra sem lejtett és felfelé egyre meredekebbnek látszott. Megmásztam a hegyet és új csúcsokat néztem ki magamnak. Elvégre Bizánc után is van élet.

Ha tetszett a bejegyzés, bátran oszd meg! Köszönöm!

A korábbi bejegyzések itt elérhetők:
Bizánc születése:

 Végezetül álljon itt egy ajánló a második részhez, amit nagyon szerettem:

A zöld szemű kígyó könyvajánló- KultúrPara

2018/10/20

Bizánc születése (5. rész) -avagy hogyan készül egy történelmi regény?


A mai blogbejegyzés témája a szerkesztés, könyvborító, az első könyvbemutató. Egy kicsit kiegészíteném a kutatás témát is, mire fókuszálok elsősorban, amikor kutatok.
A bejegyzés itt fehér alapon is olvasható.

Vágjunk bele!

Az embernek kezdő íróként természetes módon vannak prekoncepciói, milyen lesz majd bejutni egy kiadóhoz. A dolog mindenképpen örömteli, átszakítva a célszalag, csupa büszkeség és csupa öröm, úszunk a boldogságban. Na, nekem nem „csak” ilyen volt. Halál komolyan megrettentem, mert bár nem vagyok egy tájékozatlan ember, de azért nem tudtam igazán, hogy mi vár rám, és mi lesz ezután. Megjelenik egy trilógia első része, A sárkányölő, de nincs készen a második és a harmadik kötet, és a megjelenéssel ezeknek a súlyát bizony magamra vettem. Felelősséget, hogy azokat is legalább ilyen „jól” írom majd meg, mégpedig nagyon hamar. Hirtelen azon kaptam magam, hogy határidőre kell írnom és nem akkor fogok dolgozni, amikor akarok, hanem minden nap. A sárkányölővel hosszú ideig dolgoztam, és tudtam, hogy nem lesz ennyi időm a következő kötetre, mert nem igazán jó az, ha hosszú évek telnek el egy trilógia részeinek megjelenései között. Ekkor megértettem, hogy mekkora bizalmat kaptam a kiadómtól. És megértettem azt is, miért is preferálja a piac az egykötetes regényeket, hisz azoknak elvben nincs folytatása.

Szerkesztés

A szerkesztés folyamata több részből állt, amibe nem feltétlenül látunk bele túlságosan, hozzáteszem, hogy minden kiadó máshogy gondozza a szövegeket, természetesen a lehetőségeikhez mérten, egy cél érdekében Ez a cél a lehető legjobb nyomtatható szöveg, ami az eredeti mű gondolattartalmait nem csonkítja, nem sallangozza, nem bántja, csak a hibáit csiszolja ki és nyelvi szintet emel. Avagy a szerkesztő elé álltam, a szőnyeg szélén, és amibe bele tudott kötni, abba belekötött. Jól tette természetesen, hiszen úgy kell élnie a szövegnek, hogy hiteles legyen. Utána kellett néznem ismét ezernyi dolognak, hogy leellenőrizzem, és ezeket felmutatni, elmondtam, miket találtam ki, milyen tényeket építettem be. Elmondtam mindent, amit kért, és bármilyen sok munka volt a regény mögött, találtunk benne apró hibákat, pontatlanságokat, következetlenségeket, pedig meg voltam győződve róla, hogy ez egy tökéletes szöveg. Nem volt az. Javítottuk. A szöveg gondozása aztán mondatszinten történt, sok pirossal, ahogy az előző részekben elmondtam. Kapaszkodtam rendesen és minden javítást átbogarásztam, hogy tanuljak belőle, hogy később ezeket a hibákat ne kövessem el. Utólag visszatekintve azt hiszem, hogy újakat érdemeltem ki. Új hibákat, új szinten.
Elsősorban a szórendem és olykor a könnyű fogalmazásom okozott gondot (kifejezések szintjén), néha nem a legjobb, hanem a nehezebb kifejezéseket választottam, néha túlbonyolítottam, máskor ott egyszerűsítettem a megfogalmazásban, ahol nem kellett volna. Vagy a szavak voltak rosszak. Bármi megeshet ilyenkor, de a szövegem piros volt. Nagyon piros. És elfogadtam minden javítást, mert klasszisokkal jobbá tette a szöveget, ahogy a szerkesztő hozzáért. Utólag ránézve azt hiszem, hogy egy két mondatot húztunk ki csupán, a teljes szöveg megmaradt, csak átrendeződött.
Javításoknál mire is kell gondolni? Következetes névhasználat latin vagy görög? Városok megnevezésén át a civil nevekig, a tisztségeken át a folyók, ruházatok, épületrészek nevén át a hajózással kapcsolatos kifejezésekig. Bizony kemény munka volt és eltartott egy darabig.
A szerkesztés után még a kiadó munkatársai dolgoztak rajta, tördelték és korrektúrázták, mondjuk, lehet, hogy nem ebben a sorrendben.
Mikor végeztünk, rádöbbentem, hogy ez tényleg egy jó regény, olyan, amilyet én is szeretnék olvasni és örültem. Akkor jobban örültem, mint amikor tudtam, hogy bekerültem a kiadóba. Ráadásul szép betűtípust is kaptam, tetszett nekem, igazán bizánci témához illő, de azért jól olvasható.
Ezután már nagyon izgatottan vártam, mit szól majd hozzá a közönség.

Könyvborító

A könyvborítómat a szépséges Csikász Katalin tervezte, akinek a legfőbb erénye amúgy nem az, hogy szép, mert én minden alkalommal megdöbbenek ezen, mikor találkozunk, hanem inkább az, hogy kitűnő grafikus. Jó vele dolgozni, bár megeshet, hogy próbára tettem a türelmét.
Kellett egy koncepció, ami kiterjed a három kötetre, ekkor álmodtuk meg a külső köpenyt, a szélén a díszítéssel, és a szimbólumokat. A könyv elején a szimbólumok egy-egy szereplőre utalnak, és ezek a szereplők az adott kötetben nehéz döntéseket hoznak. Olyan döntéseket, amik más irányba terelik az eseményeket, és amiktől fókuszba kerülnek.
Az aranyalmának mi köze van a sárkányölőhöz? Nem annyira bonyolult. Tudtam, hogy sokan hiszik majd fanatsynak, de nem az. Egy kis műveltséggel könnyen megfejthető a borítóm, vagy ha elolvassa az ember a regényt. A bizánci hagyományokban a császári család védőszentje Sárkányölő Szent György volt. Most nem térek ki ennek a szimbólumnak és legendának a bizonytalanságaira, de ami itt fontos, hogy védelmező, gondoskodó szerepbe kerültek ettől az uralkodók. A gonosz elleni küzdelem szimbóluma ez, és azt hiszem, az ezer éves bizánci történelem tükre pontosan megmutatja ezt az értékrendet. A Sárkányölő szimbólum tehát személyes és családi szimbólum, egyben pedig a legbonyolultabb címer, amit mindenre rátettek a környezetükben. Azt jelenti, hogy a császári vér kötelez a gonosz elleni küzdelemre. A regény pedig egészen közel megy a császári család szövevényes viszonyaihoz.
Az aranyalma római hagyomány. A bizánciak rómaiaknak vallották magukat, római hagyományokat őriztek és ehhez hozzátartozott az is, hogy ha a római császár fia nősülni kívánkozott, akkor elővették a raktárból az aranyalmát és őrizve Paris régi, mitologikus történetét, a három istennőtől kapott aranyalmával kérte meg a kívánt jövendőbelije kezét. Nem letérdelt egy gyűrűvel elé, ahogy manapság szokás, hanem felajánlotta neki az aranyalmát, és ha a leány elfogadta, azzal igent mondott a császári címre és a házasságra.
Most már izgalmasabban néz ki az a borító, nem igaz?
Akkor elárulok még egy titkot. A regény egy tízedik századi párválasztó történet, de a maga nemében sajátos. Merthogy történelmi tényeken alapul. Maga a kiválasztás volt az, ami történelmi tény, noha a részleteit én találtam ki. Érdemes utánajárni.
A folytatásokban pedig a történelmi események még sűrűbb szövésben fellelhetők a történetben, már csak az időkeret miatt is.
A második és a harmadik rész borítójáról, szimbólumairól, és megírásáról a következő részekben mesélek.
Csikász Katalin kifogástalan munkát végzett, hálás vagyok neki, teljesítette a kéréseimet és a megálmodott borítómat. Igen, erre volt lehetőség, és a kiadóvezető is elégedett vele. Természetesen az elkészült borítót üzletpolitikai szempontból is megvizsgálta, és a harmadik kötetem borítójánál volt is egy kis gubanc, de arról később…
A könyvborító olyan hát, mint egy étel esetében a tálalás. Ha szépen teszed a tányérra, étvágygerjesztőbb és bizony reménykedtem benne, ez az étvágygerjesztés beválik majd. Aki fantasynak nézi ezt a regényt, csalódni fog. Aki látja a szimbólumok játékát, annak tetszik majd.

Könyvbemutató

Fonyódi Tibor és Urbánszki László ültek mellettem a könyvbemutatón, a moderátor Andy Baron volt. Egyedüli nőként ebben az impozáns társaságban bizony kapaszkodnom kellett. Egy könyvbemutató nagy lelki teher, szerepelni kell, és valahogy értelmes mondatokat kinyögni, miközben a kérdésekre válaszolunk. Elsőre azt hiszem, hogy nem csináltam olyan rosszul, akármennyire is meg voltam szeppenve. Ráadásul ilyenkor eléggé feldobottak is vagyunk, a humor nem maradhat el, hiszen az olvasók egy kis részben a sajátos humorunk miatt is kedvel minket, úgyhogy nem hazudtoltuk meg magunkat. Megtiszteltetés volt számomra ez a könyvbemutató, hiszen meséltem már, hogy Fonyódi Tibor mester nélkül talán még most is „csak írnám” Bizáncot, a tanácsai sokat segítettek. Az e-kultúra jóvoltából ez az évekkel ezelőtti felvétel itt megnézhető (1 óra 28 perc)  



Történelem másképpen és megint, mert erről nem lehet eleget beszélni.

Sokan kérdezik, hogyan kutatok, hogyan emelek ki tényeket és hogyan építek fel karaktereket?
Bevallom, hogy elsősorban íróként gondolkodom, amikor kutatok. Érdekes karaktereket keresek a történelemben, hogy szereplőkké tegyem őket és bevonjam a cselekménybe, annak megfelelően, milyen alakok és miket cselekedtek. Ez az első lépés, hogy összeállítom azokat a szereplőket, akikkel dolgozni fogok, megnézem az egész életüket, főként az előzményeket, hiszen az mindenképpen releváns a történeti jelen cselekményére vonatkozóan, amiben épp dolgozom. Ha azok nincsenek és hiányoznak a korai adatok az életrajzból, akkor az adott korban, amiről írni készülök, odaillőt találok ki. Akárki a szereplő, ő lesz valamilyen és változik majd valamerre az időben, ezért megnézem egy kicsit pszichológiai szempontból, mitől válhatott ilyenné? Ilyen kérdések mentén megyek végig a karaktereken és mire ezzel végzek, már látom a cselekményt is, amiről írni fogok.
A történelmi szakkönyvek olvasása és egyes különlegesebb darabok beszerzése Bizánc esetében nem volt könnyű és olykor anyagilag is megterhelő, hiszen egy-egy kötet súlyos ezresekbe kerülhet és kevés kivenni a könyvtárból, kell a polcra.
Bizáncban többféle hierarchia uralkodott. Az arisztokratikus hierarchia, aminek a tetején a császár állt, ezt nézhetjük úgy is, hogy ide olvadt be a katonai hierarchia, merthogy ugye a középkorban járunk és a kettő összefüggött. Aztán ehhez igazodott a palotai rangsor mellett a rabszolgarendszerben felállított hierarchia, részben hivatali tisztségekkel kibővítve, de ezek a hivatali tisztségek benyúltak a katonai pozíciókba is. Aztán pedig ott volt az egyházi hierarchia, ami szintén benyúlt az arisztokratikusba és a rabszolga hierarchiába is. Viszont az sem maradhat ki, amikor rabszolgák lettek katonák, vagy akár eunuchok, amire bizony sok példa volt Bizáncban. Nos, ezeken a rangokon, titulusokon, ha valaki következetesen el tud menni, és nem okoz gondot a latin-görög kifejezések egyeztetése, majd azoknak a nyugati gondolkodáshoz igazított visszafordítása, hogy az olvasó értse, miről van szó, na, az már tud valamit Bizáncról. Minden korban komoly munkát igényelt Bizáncban csak az épp aktuális, ünnepi körmenetek felállításához készített rangsor is. Ilyenkor az emberek csak meghatározott helyeken vonulhattak, és nem állhattak oda, ahová akartak. Minden pozíciót a császártól való távolság határozott meg és mindenki, aki a közelébe ment, az a palotai ruhatárból kapta meg a megfelelő öltözékét a függönybíráktól. Meg kellett fürdenie, beillatosították, haját beolajozták, illőn felöltöztették és felékszerezték a rangsorbeli helyének megfelelően. Bizony, ezek akkoriban így működtek és ennél fontosabb nem is létezhetett. De ez csak egy máz és engem érdekelt, hogy mi van a máz alatt. Annyira, hogy regényt írtam belőle és magammal vittem az olvasókat egy ilyen időutazásra, amiben bekukucskálhatunk a Hippodrom nagy bíbor függönyei mögé.
Kutatni fontos, de kevés is lehet. Az írói eszköztár az, ami hitelessé tesz egy történelmi regényt, és az, hogy a mögötte beépített dolgok a történelemtudománynak nem mondanak ellent. Ezért fontos tudni azt is, hol vannak homályos, kitöltetlen részek a történelmi kánonban, hiszen ezeken a pontokon lehet fikcióval dolgozni.
Ugyanakkor sokféleképpen lehet dolgozni a történelmi kereten belül, itt egy bejegyzésem arról, mifélék lehetnek a történelmi regények.

Másfelől azt még szeretném elmondani, hogy a történelmi regények egyik legnagyobb erénye, ha történelmi szereplőket tudnak felsorakoztatni úgy, mint hús-vér embereket, mintha élnének. Nem üres szavak sakkfigurái. A történelemkönyvek sakkot játszanak és nagy a kontextusuk. Király, hadvezér, királynő, paraszt, futó és bástya, mind ott vannak. És ezzel meg lehet tanulni a nagy politikai játékok lényegét, ami örökké arról a rohadt hatalomról szól. De engem érdekeltek az emberek is, akik a sakkfigurák alatt ott lapulnak és többek, mint egyszerű sztereotípiák, többek, mint egyetlen tulajdonság jelképei, mint például amilyen hadvezér kifejezés. A hadvezérek emberek voltak, karrierjük csúcsán, de oda eljutottak, jöttek valahonnan, és a végük is különböző lehetett, nem voltak egyformák. Fontos közelebbről látnunk a múlt embereit és átérezni egyes történelmi személyek egyéniségét, drámai szükségleteiket, érzéseiket, gondolkodásukat. Mert mind egyedi és lenyűgöző. Hogy ez bekövetkezzen és megismerjük őket, sokat kell menni, kutatni utánuk, hogy az életükről, tetteikről minden lehetségest megtudjuk. Ha ez megvan, a karakter elkezd természetesen viselkedni, mutatja magát, és megy magától a történetben, ezt nagyon kell érezni írás közben, hogy mit akar igazából a karakter. Mert a történetet valójában a karaktereink írják meg, mi csak követjük őket, és segítjük, kibontjuk, összeszőjük az életüket, akkor elevenek, ha hagyjuk őket annak lenni. A lehető legtöbb tudás kell hát egy történetbe, és ha innen nézem, mindjárt érthetőbb, miért nincsenek ma történelmi filmjeink.
A történelmi műveltséget nem lehet leakasztani a falról két könyv elolvasásával, mert nagy, komplex és rengeteg kontextussal rendelkező tudományág, ellenmondások és történészi viták mentén jön létre ez a belső tudásmag. Ha valakinek nincs meg ez a műveltsége, talán jobb is, ha nem nyúl történelmi témához, amikor alkot, legyen az regény, vagy film, garantált a hiányosságok kínos kivillanása, a hibás koncepció, ami mindenről szól, csak a beígért témát, a történetben ábrázolni vágyott embereket nem mutatja meg a közönségnek, és az elkerülhetetlen átverés érzetet kelt, félrebeszélés lesz belőle és szégyen. Kizárólag azzal gyógyítható, ha a tudás átlépi a félműveltség szintjét és alapos. Azzal kerülhető el, hogy az alapműveket felelősségünk tudatában elkészítjük, majd reflektálhatunk rájuk. Ilyen alapmű Bán Mór Hunyadija is. Most, hogy ezt a művet ő megírja, lehet a Hunyadi melletti hősökre is reflektálni, hozzádolgozni a kor embereiről önálló köteteket írni. De az ilyen mellékvágányos történetek hatalmas mellényúlások lennének a fő alapmű nélkül. A történelem fősodra lelkiismeretes és pontosan ábrázolás nélkül tátong, többek között ezért vállaltam el, hogy a fősodorban megírjak egy alapművet, ami megmutatja a közönségnek az Árpád-házi királynéink életét. Nem készültek el alapművek, és ezeket pótolni kell. Bizánc után számomra most hatalmas kihívások jönnek részben ezzel a regénysorozattal is, amin dolgozom jelenleg is, miközben ezeket a bogbejegyzéseket írom.
Ma a legjobb filmekkel kell felvennünk a versenyt, ha alkotunk, akár regényt, akár mást, érdemes törekedni a maximumra és ez az elv az, ami mindig segít abban, hogy minden fellelhető anyagot (szakkönyveket, életrajzot, filmet, korábrázolást) abszolváljak, mielőtt dolgozni kezdenék vele. Megeshet, hogy évekig tart, de nem lehet elsumákolni.

Köszönöm a figyelmet, a következő részben a kritika, az olvasói visszajelzések, a kapcsolattartás az olvasókkal, és az írói blokk lesz a téma, amibe megjegyzem fejjel beleálltam, mielőtt megírtam volna a második részt. Új gondokat és nehezített pályát érdemeltem ki az első kötet megjelenésével, és a második szinten rendesen meredek volt a pálya. De ekkor a gubóból kiszabaduló pillangó csetlő-botló léptei igazi szárnyalásba csaptak át, és repültem, mint egy vadászrepülő. Mesélek tehát a második kötettel kapcsolatos nehézségekről, a borítójáról is és elárulom, miért lett lila.
Jövő héten is szeretettel várlak!

Ha tetszett a bejegyzés, bátran oszd meg! Köszönöm!


A korábbi bejegyzések itt elérhetők:
Bizánc születése:
1. rész - Karakterek és botladozás

2. rész - Írósulik, önismeret és Kagan karaktere

3. rész - Béták és felnövekedés a kiadáshoz