2018/09/22

Bizánc születése (1. rész)



- avagy: hogyan készül egy történelmi regény? Igen, ezek itt felül. Jó kis sztori ez, gondoltam elmesélem, természetesen kérésre. Merthogy sokakat érdekel, miféle kalandokon megy át egy kezdő író, mire eljut oda, hogy könyve is legyen, ne csak kézirata.

Tehát egy korábbi ígéretemhez híven megnyitom a blogsorozatot, amit tíz részre tervezek, és aminek ezennel az első részében a kezdeti, vagyis a botladozó időszakról fogok mesélni. Arról, ahogyan beszippantott a téma, ahogy bekopogtak hozzám a karaktereim és szóltak, hogy ez így nem lesz jó, mert eredetileg valami egészen másnak képzeltem ezt a regényt, mint amilyenné menet közben vált. Ennek különböző fázisaiban más-más tapasztalatokkal gazdagodtam, ezekről fogok mesélni és megtudhattok többet arról is, hogyan születtek meg a karaktereim. Elsőként Anasztázia kerül terítékre, eleinte ilyen mezítelenül - persze csak átvitt értelemben:

Találkozás az első karakteremmel, máshogy:

Mindig tudtam, hogy történetek hemzsegnek a fejemben és ezzel kell foglalkoznom, de soha senki a környezetemben nem járt ennek közelében, ergo nem tudtam kihez fordulni a kérdéseimmel, kétségeimmel. Avagy nem volt rajzfilmrendező nagybácsim, költő, vagy író rokonom a távolban, nem ismertem soha filmeseket, nagy irodalmárokat, senkit, aki igazán támpont lehetett volna egyetlen jó szóval vagy egyetlen gesztussal. Itt nem arra gondolok, hogy protekció, korrupció, vigyen valaki a szárnyán, segítsen megjelenni, vagy ismertessen össze a barátaival, hogy boldoguljak, hanem a legegyszerűbb információkra a történetekkel végezhető munkákról, mit, hogyan érdemes. Az én közegemben boltosok, autószerelők, asztalosok élnek, piaci árusok és mindenféle hétköznapi emberek, akik közt olykor úgy éreztem magam, mint aki a levegőben lóg egy bábban, nem lát és ő sem látszik. Eközben ők egy álmodozó lányt láttak maguk előtt, aki elvan az álmaival. Tettem kísérletet hétköznapi életre is, de untam intellektuálisan, és továbbra is a bebábozódottság magányával küszködtem. Sok idő kellett, mire megértettem, hogy ez a magány belül mindenkiben megvan és az élet motorjának is tekinthető, de erről még mesélek később. Most az unatkozásról akartam megírni, hogy ez a mai napig így van, ha nem olyan feladatot végzek, ami megfelelően sokrétű, egy részem odabent elkezd unatkozni, fájlalni a nem alkotómunkára pazarolt időt, és ebben az unalmában a belsőm borogat, és velem kötözködik, ami eléggé frusztráló. Egyszóval feszített valami, és tudtam, hogy helyet kell találnom ennek a belső feszültségnek, csak azt nem tudtam, milyen módon találom meg neki a kiutat, és mit készítek ebből a forró alapanyagból. 
A közegem hermetikusan elzárt a lehetőségektől, és erről senki nem tehetett, így éltem, és főttem a művészi elképzeléseimben egészen addig, míg el nem jutottam az egyetemre, ott pedig megfordult velem a világ. A megetetett intellektusom feléledt, és a hátam mögött hagyott írót a lelkemben kiugrasztotta az álmából. Ismét rám tört az „író leszek” és az „alkotnom kell” érzés.

A fiókomban hevert egy regény, amit bár megmutattam itt-ott, de nem hódította meg a világot egy csapásra, mindössze bizonyítéka volt annak, hogy be tudok fejezni egy történetet.
Az egyetem elején felszakadt a báb szövete, változni kezdtem, és azonnal akartam mindent, így belevágtam a magánkiadásba, mondván, hogy nekem máshogy úgysem fog menni. Ismerős, ugye? Azt is megszoktam, hogy ha én akarok valamit, az nekem mindig sokba kerül, mintha lenne körülöttem egy nagy pénznyelő örvény. Ahogy azt is megszoktam, hogy mindenért tényleg drágán fizetek, és megesik, hogy nem pénzzel. Az önmagamra találásom ára a párkapcsolatom volt, de ebben annyi tényező szerepelt, hogy erre nem térek ki bővebben. Csak arra akartam utalni, hogy párkapcsolaton belül intellektuálisan megváltozni és kibújni egy bábból egyet jelent egy olyan újjászületéssel, amiben a korábbi szerelmünkre értetlen idegenséggel tekintünk, ő pedig ugyanígy vissza, mert egy szavunkat sem érti már. Talán nem mindig van így, sok múlik az ő megértésén is, és a szereteten, de ha ő nem akar változni, abból menekülés és szakítás lesz.
Így alakult, hogy a padlón fekve találtam magam, egy három és fél éves gyerekkel, egy magánkiadásos, értéktelen regénnyel, utolsó éves végzősként az egyetemen, szakdolgozatírás előtt, és alaposan kizsigerelve, hajléktalanul, egy válóperrel a nyakamban. Az igazság az, hogy a szüleim mentettek meg attól, hogy elveszítsem az ép eszemet, és megfogadtam, hogy ilyen helyzetbe soha többé nem akarok kerülni, egyszerűen a kezembe veszem az életemet és megcsinálom az álmaimat. Az egyetlen recept, amit akkor hasznosnak találtam, hogy cselekedjek, és minden tőlem telhetőt megtegyek érte.

Kezdő íróként abban a tévedésben éltem, hogy egy regénytől az ember már író lesz és punktum. Erről lehet sokat vitatkozni, ki honnan, és mikortól számít írónak vagy inkább szerzőnek, vagy minek, de az igazság az, hogy a saját bőrömön éreztem, az írósághoz kell még valami belül izzó dolog, ami nincs meg nekem. Azt hinni, hogy az akarat elég egy álom megvalósulásához, még kevés. És ez nem a szimpla megjelenés csupán, vagy, hogy olvassanak az olvasók, esetleg, hogy én magam olvassak sokat. Akkor még nem tudtam, hogy ez az önkeresésem része, és éppen folyamatban van, hogy a báb tudatosítsa magában, épp kibújik arról a szűk helyről, ahol eddig fejlődött. Mert épp csak kilógott egy kis lába, amikor ő már színes pillangónak képzelte magát. Mentálisan át kellett hidalnom a saját naivitásomat és szembenézni a felkészületlenségemmel, azzal, hogy szégyen, nem szégyen, tanulnom kell. Ez egy hatalmas lelki munka, nem szabad alábecsülni, és sokáig is tartott. Tele volt elengedésekkel, türelem gyakorlásával magam és mások felé, és ami még fontosabb: az út keresésével és végül a megtalálásával.
Nem voltam hát író, miközben mindig is az voltam, és azt sem tudtam meghatározni, mitől tekinteném magam annak, de megengedtem egy dolgot: elengedtem ezt a kérdést és mellékessé vált, mi vagyok kívülről nézve. Ahogy ezen átléptem, kinyílt a világ, és ténylegesen elkezdett érdekelni az alkotás a pózolás helyett. Hogy van-e tehetségem vagy nincs, már nem számított. A tartalom húzott befelé az erdőbe, akkor is, ha mindig magánkiadásban kell majd megjelennem, vagy ingyenesen feltolom a netre, az íráskényszer egyszerűen győzött fölöttem, csordultig voltam a történetekkel és az írásvággyal, így nem bírtak többé bent maradni. Pedig érdekes módon még mindig felkészületlenül kezdtem hozzájuk, mert nem tudtam, mit tegyek, mit változtassak magamon ahhoz, hogy alkalmas legyek az alkotómunkára és ne tűnjön az egész egy intellektuális maszturbálásnak, amiből az intellektuális rész is foghíjas. Feltettem a kérdést magamnak, mi a legfontosabb? Hogy érthető legyek. És akkor szembesültem azzal, a kéziratomra vak vagyok, nem az van leírva, amit én élményként át akarok adni. Meg kell tanulnom írni. 
Megjelent a szakmai alázat, a kétségbeesés és a hiábavalóság pallosa a fejem fölött, és beleálltam a küzdelembe. Azonban ebben a fázisban párhuzamosan elkezdtem töltődni, rengeteget olvastam és tanultam, de még mindig nem az írást, merthogy nemigen találtam hozzá lehetőségeket, amit meg igen, azzal az volt a gond, hogy drága, elérhetetlen, vagy nem túl szimpatikus lehetőség volt. Eközben mindenféle témát befaltam, ami csak egy picit is érdekelt.
Valamint elkezdtem tudatosabbá válni. Már tudtam, hogy Theophanóról akarok írni, (* vigyázat, a név alatt spoilerek rejteznek, ha valaki még nem olvasta a fenti regényt és szeretné), és ott sorakoztak a történelmi könyvek,  szakkönyvek, írástechnikai könyvek, jegyzetek, millió apró dolog, amit érdekesnek találtam, bőszen jegyzeteltem, akartam tudni, mit akarok. 
Akkor még nem kutattam tudatosan, de kerestem egy olyan könyvet, ami olyan, amilyet én szeretnék írni. Valami nagyon hasonlót, hogy odategyem magam elé és lássam, ilyet is lehet. Valamiféle támasznak kellett, ami segít, nem azért, hogy lemásoljam, hanem, hogy elmélyedjek benne és a segítségével megtaláljam a módját, hogy megírjam Anasztázia történetét.
Rómanosz és Anasztázia találkozása igencsak rejtélyes esemény volt, sokféle pletyka terjengett róluk, erről később fogok mesélni bővebben is.
Így amikor elolvastam Taita történetét Lostris királynőről, beleszerettem a Folyó istenébe, és azon kaptam magam, hogy ilyet akarok írni, csak valami romantikusabbat. Kijelöltem hát Anasztáziát E/1-es mesélőnek és belevágtam a dologba. Ezzel két hibát követtem el. Elrontottam a narrációpozicionálást, és nem számoltam azzal, hogy egy szerelmes kamaszlány ömlengéseinél nincs unalmasabb és bosszantóbb dolog a világon.

1. – E/1-nél a mesélő narrátor ne legyen főszereplő, mert akkora ego kerül bele észrevétlenül, hogy az író önmagát önti ki a papírra, és ezzel érzelmileg kiszolgáltatja magát, mert rajta kívül mindenki másnak élvezhetetlen lesz. Másfelől annyira mellre szívja majd, ha ezt megtudja, (mármint, hogy olvashatatlant produkált), hogy akár az írást is feladhatja. E/1- nél érdemes úgy mesélni, mint Taita Lostrisról, mert bizony a Folyó istenének nem Taita a főszereplője, hanem az ő úrnője. Taita csak meséli az eseményeket, mert ő mindenütt ott volt, kívülről mondja el az eseményeket, mint amikor egy riporter közvetít egy meccset. Érthető, hiszen, aki a gólt lövi, az nem látja be a pályán a többi játékost. Szóval a pozicionálás fontos a történetre való rálátás miatt, és Taita a helyén van. Persze így sokan megszólták, mekkora arca van, de ez most mellékes. A lényeg, hogy kreatív újításommal, mely szerint főszereplős E/1-et írok, beléptem egy csapdába (rálátás nélkül írtam), anélkül, hogy észrevettem volna. Nincs kizárva, hogy ez jól megírható, de ennek a történetnek ez a narráció a lehető legrosszabb kreatív választás volt. Hű, mennyivel könnyebb ezt így utólag elmondani, de évekig dagonyáztam ebben a csapdában és olyan otthonosan berendezkedtem benne, hogy később elengedni is nehéz volt.

2.- Nem láttam meg a narrációs csapda lényegét és a következményeket. A főszereplő E/1-ben veszélyesen mindentudó, pedig nem láthat mások fejébe. Na, én láttam, és halmoztam a hibákat tovább: egyből adtam Anasztáziának képességet erre, és eldöntöttem, hogy ettől most már történelmi fantasy lesz. Persze egy gondolatolvasó szereplő frankó ötlet fantasyban, de van valami, amit meg ez von maga után: beláthatatlanul átrendezi az egész cselekményt. Ezért Anasztázia csak alkalmi gondolatolvasó lett, gondolván, így nagyon jó lesz. Leleményes voltam, tudom, de ez hiba. Frászt lett ettől történelmi fantasy, hisz ettől nem besorolható egy olyan kategóriába, ami egyébként más alapokat kíván, de ezt ugye nem tudtam akkor. Ez egy akkora hiba, hogy csak át nem estem rajta, és ezzel a naiv, cuki csajjal megírtam a regényt, ami több, mint 600 ezer karakter (leütés) lett. Furcsa kis történet, és bekövetkezett a rémálmom: írtam még egy rossz regényt, ez már a második volt, és be kell vallanom, minden létező hibát elkövettem benne, amit csak lehet. A helyzet azzal fenyegetett, ha tovább erőltetem az írást, így maradok. De két dolog biztos volt, nem tudtam, hogy baj van, és boldog voltam, két regénnyel a hátam mögött, mint egy gyermek, aki homokvárat épít. Csakhogy vihar közeledett és a bábjából a kis lényecske már majdnem kiesett, azt remélve és álmodva magának, hogy kecses, kék pillangó lesz.
Azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom, hogy rettentően élveztem egy regény írását, klimpíroztam, és brillíroztam, valamiféle édes tudatlanság ködében, tejszínhabban lubickolva úsztam, abban a hitben, hogy valami forradalmi újítást viszek véghez és ez lesz a világ legjobb regénye. Na, igen, az ember kezdőként még ilyen tüzes és naiv. Még mindig naiv. Ugyanakkor megkönnyebbülés volt, főként azzal a kemény elhatározással, hogy majd magánban megjelentetem, és kész, de ezt meg akarom írni. És akkor elveszítettem valamit.
Úgy alakult, hogy ez idő tájt sok minden más is kifakadt belőlem és borzasztóan örülök, hogy megúsztam ezeknek az írásoknak a kiteregetését a netre. Rettenet rosszak voltak, bár egyes részein felvillant bennük valami, de tudni kell, túl személyesek lettek, túl fájóak. Utólag azt mondom, hogy ezeket terápia jelleggel kellett kiadnom magamból, valamiféle megtisztulásként (ez minden írónak jót tesz szerintem, mielőtt alkotni kezd, érettebbé teszi az érzéseket és a tisztánlátást), ami után a dolgok ténylegesen a helyükre kerülhetnek belül. Csakhogy nem vagyok terápiás író, sokan írnak olyasmit ezzel az őszinteséggel, ami aztán értékes lesz és megjelentethető, de nekem nem ez volt az utam. Megijesztett, hogy kezd kiveszni az öröm az írásból. Hogy az egésznek nincs értelme, csak időpazarlás.
Ott álltam hát egy kész regénnyel, megpihentettem, és gyötrődve elkezdtem a második részt. 
Akkor jött Kagan. Olyan volt, mint egy tornádó, ami homokvárakat söpör el, úgy vert tőle a szívem, ha csak megjelent, hogy alig kaptam levegőt. Nem azért, ahogyan kinéz, hanem azért, aki ő. Egy szimbólum, nem csupán egy férfi, hanem egy oszlop, ami mutatja nekem az irányt innentől kezdve. Anasztázia persze első pillantásra beleszeretett, alig bírtam visszatoloncolni a férjéhez. Na, ettől aztán elkezdett az egész addigi történet átrendeződni, és hirtelen megvilágosodtam, hogy ez az alak sokkal fontosabb, mint hittem, másfelől, hogy minden, amit eddig írtam, átírásra szorul. Ekkor lett Anasztázia a rosszul végzett átírástól egy totális idióta, mint karakter: Kagan bekerülésével ugyanis Anasztázia két fickó után kezdett epekedni ugyanazzal a rajongással, és nem bírta eldönteni melyiket szeresse jobban.

Ezen a ponton elküldtem az Aranymosásra, lesz, ami lesz. Bár sejtettem, hogy a történet alapból nem jó, a nyelvi ügyetlenségeim pedig a mostani tudásomnak a nyomába sem értek (ma már profin tudok hülyeségeket írni), úgyhogy jól ki is penderültem onnan. Csakhogy addigra ismét történt valami, mintha bábként kiestem volna az addigi védőburokból.
Véletlenül ismerkedtem össze emberekkel, akik szintén írtak, és őszinte hálával tartozom Demeter Attilának, és Danny Gravernek, mert a segítségükkel józanodtam ki egy furcsa rózsaszín ködből. Ez a rózsaszín köd általában naiv, nőies, érzelgős és egy kicsit bugyuta is, a férfiak kifejezetten rühellik. Ki kell azonban jelentenünk, hogy a nyálas szöveg nem egyenlő a romantikával. Sokan hiszik, teszem hozzá, tévesen, hogy ez a romantikus irodalom jellemzője, de ez nem igaz, ez a „forró rágógumi-feeling” bárhol megjelenhet, másfelől a zsánereknek valószínűleg sajátos sikamlósságaik vannak. Vagyis mind lehet nyálas, csak máshogyan az. Ez ugyanis lehet írói allűr, és talán nem is totál értéktelen, csupán meg kell tanulni jól használni. Nos, nyálasan írtam, és ez a felismerés őszintén megdöbbentett, mert ehhez társult a semmiről írás különleges képessége. Nem volt benne tartalom, de erről a tartalomfelfedezésről később bővebben szeretnék beszélni, mert tartalmat tenni a szövegbe, egyáltalán nem egyszerű feladat, úgyhogy később ide még visszatérünk.
Komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy mit akarok ezzel a regénnyel, milyenné akarom formálni, hogyan vezetem végig, és legfőképpen: milyen narrációval, milyen hangon. Itt fennakadtam a plafonon, mint a ragacsos palacsinta, és legalább olyan nehezen bírtam lejönni onnan, nyelvileg, mentálisan, és hát, egyáltalán.

Elővettem a jegyzeteimet és megnéztem magában az összes életutat, az összes szereplőt. Akkor Anasztázia leült mellém, a vállamra tette a kezét és azt mondta, hogy ő egy császárnő, nem viselkedhet ostoba fruskaként ebben a történetben. Rájöttem, hogy nem értettem meg őt eddig, csak használni akartam, ahogy az összes szereplőmre eszközként és nem emberként tekintettem. Ez meg is látszódott. Amikor Anasztázia közelebb jött, és elmondta, sokkal komolyabb szeretne lenni, mint amilyennek ábrázoltam eddig, dühömben megírtam egy teljesen új kézirat kezdését, ez volt a tizenhetedik verziója a regény kezdésének, aztán letettem a tollat. Jó ideig nem írtam attól a dühös kezdéstől eltekintve. (Ez lett aztán a végleges a kötetben, de ne áruljátok el senkinek.) No, ekkor eldöntöttem, hogy tanulni fogok, mert tudtam, hogy újra kell gondolnom a regényt, legalábbis az elejét, a második fele egész jó, azt meg akartam hagyni. Így jutottam el az első karakteremhez, Anasztáziához. És így jutottam el oda, hogy tanulni akarjam az írást. Bizáncot ellőttem egyszer az Aranymosáson, kellett két tanfolyam, hogy újra beadhassam a feljavított verziót.
Belevágtam hát az Alapozó kurzusba. A következő részben erről lesz szó, hogyan éltem meg a tanulást, hogyan kerestem Bizánc mesélő hangját, hogyan ismerkedtem meg a szereplőimmel jobban, immár nem csak Anasztáziával, hanem Kagannal is. Azt is elmondom, hogy szerintem miért nem baj, ha egy szereplő az író projekciója (mert minden szereplő az, de ezt kifejtem bővebben is Kagannal kapcsolatban). Alább pedig hoztam egy részletet abból, milyen volt az a nagyon romantikus véna E/1-ben, amikor Anasztázia mesélt még a korai időkben, elvégre frankón végigírtam azt a regényt.

Részlet az ős-Bizánc kéziratból:
„Zira minden erejével azon volt, hogy felkészítsen a fényünnepre, ahol magyar férfit választhatok magamnak férjemül. Egy órával később pedig igazi bizánci pompában léptem ki a szép Zirával a közös sátrunkból, és nagyon izgultam a magyar kiejtésem miatt. Esküt tenni magyarul kellett, és nekem vadul dobogott a szívem, mert már hatalmas volt a mozgolódás, minden tábortüzet ember nagyságúra szítottak, és a somhegyi nemzetség táltosai vad önkívületben verték a dobokat a végeláthatatlanul sok tábortűz körül, füst szaladt a magasba, a nők énekeltek, és rengetegen táncoltak. Az emberek felvették legszebb ünnepi ruháikat, a férfiak díszes fegyvereiket aggatták magukra, és erejüket fitogtatták, versengtek, bort ittak, és a gyerekek még soha ilyen vidáman nem szaladgáltak. Mindenkinek megtöltötte a szívét ez az ünnep, ezrével köttettek ezen a napon a szent házasságok, ahol a hűséges tarján férfiak asszonyokra lelhettek.
− Majd el felejtettem valamit.
− Mit? − néztem Zirára vidáman, semmi különöset nem sejtettem. Megfogta a kezem.
− El kell mondanom neked, hogy Kagan vezért az életemnél is jobban szeretem, ő a bátyám, az apám, a szerelmem, a legcsodálatosabb ember ezen a világon, akit ismerek. Ő a mindenem, a családom, a napom.  Azt akarom, hogy boldog legyen végre, annyi szörnyűség történt már vele, és hát…
− Igen?
− Úgy döntöttem, hogy nektek adom a fiamat, amint megszületik. − bökte ki ragyogó szemekkel, és engem mintha leforráztak volna. Nem tudtam mit mondhatnék erre, de sejtettem, hogy Kagan még nem tudja. − Szeretném, ha a sajátodként bánnál vele, a fiaitok a testvérei lesznek…− meghatódva fűztem ujjaimat a hasára, és a kölyök éppen nagyot rúgott a tenyerembe.
− Nagy harcos lesz. − Mosolyogtam.
− A te fiad. Mostantól. − és összeszorult a szívem, ahogy Zira rátette kezét a kezemre, majdnem könnyekre fakadtam. Egy pillanatig meghatódott csendben voltunk. Zira nem tudhatta, hogy ez mit jelent számomra, és megérinteni a hasában Kagan gyermekét, majdnem megállt a szívem annyira ellágyultam hatalmas, nemes gesztusától. Ez óriási dolog volt a részéről, bár nem titkolta, hogy a gyermek három éves korától majd Kaganhoz kerül, de hogy születésétől odaadja, ez nagyon fájdalmas és végtelenül nagyvonalú tettnek minősült.
− Köszönöm.
− Szeretném, ha te adnál nevet neki.
− Rendben. − és akkor nem bírtam tovább, kicsordult a könnyem, de Zira félrefordított a bámészkodóktól, és közelebb húzódott hozzám.
Vidám közlékeny lénye egyszerűen varázslatossá tette, és olyan szép volt, olyan fiatal, és mégis olyan bölcs, hogy nemes lelke mély tiszteletre ösztönzött.
− Nem tudom meghálálni nagylelkűségedet, de ígérem neked, mindent megteszek majd, hogy kívánságaidnak eleget tegyek, Zira.
− Ne butáskodj, mától úrnőm leszel, ne sírj, mindenki minket bámul. − Ahogy felnéztem, Pardiusz hófehér alakját láttam elhaladni mellettünk, de másfelé akadt dolga, és én elképedve bámultam a magas, szürke szemű, gyönyörű balantir angyalt, aki a következő pillanatban megint az én szokásos öreg Pardiuszom volt. Az igazság pillanataiban Pardiusz megmutatkozott előttem a maga valóságában, és Zira őszinte jósága valódi volt, mellyel a földig alázta minden méltóságát annak a régi és távoli világnak, ahonnan jöttem.
− Anasztázia, kérlek tedd boldoggá őt, ígérd meg nekem, hogy nyugodt szívvel mehessek haza. − Bólintottam hüppögve, és ő folytatta. − A titkaitokat megőrzöm, és tudnod kell, hogy soha senkire nem voltam olyan irigy, mint rád. − aztán sugdolózva folytatta. − Csak egyetlen egyszer volt hozzá szerencsém, de Kagan vezér a legjobb szerető ezen a világon.
− Hé…
− Nekem egyelőre elmarad a nászéjszakám…− és olyan képet vágott, hogy hirtelen jóízűen felnevettünk.
− És át kell adnom még egy üzenetet is, de azt csak a füledbe súghatom.
Odahajoltam hozzá, és megkaptam életem első és utolsó olyan üzenetét, melyben a szívem olyan hevesen kalapált, hogy alig kaptam levegőt. Reszketett kezem-lábam, hallottam, ahogy Zira lassan, és jelentőségteljesen elmondja a szavakat egymás után. Kezemmel öntudatlanul is vadul a vállába markoltam. Tudtam, mit jelent. Aztán lehunyt szemmel engedtem, hogy visszhangozzon bennem újra és újra.
− A fekete sas üzenete, hogy szabadon száll.
Kétségbeesett szomjúsággal pásztáztam körül az embereket, hogy megtaláljam őt a szememmel, és ahogy ott állt néhány másik magyar vezér társaságában, a sátra előtt, pillantásomból azonnal tudta, hogy most kaptam meg az üzenetet. Megdobbant a szívem, annyira elszorult bennem, és ő úgy nézett rám éppen, mint azon a napon, amikor először találkoztunk. A szokásos sejtelmességgel, amit a legkevésbé sem találtam már fenyegetőnek. Odébb sétáltam, hogy tőle oly távol, megkerüljem a tábortüzet, és a helyemre menjek, ahol a lányok már lelkesen csiviteltek egymással, és ő követett engem a nyílt tekintetével. Zira már messze járt, néhány barátnőjének ígért segítséget a készülődésben, és lépteim közben nem sikerült elszakadnom a szép somhegyi fejedelem fürkésző pillantásaitól. Megálltam egy helyen, ahonnan bár messziről, de jól szemügyre vettük egymást. Biztos voltam benne, nem is hallja, amit körülötte beszélnek, ahogy én sem hallottam már a külvilágot. A dobszó elcsendesedett, és valami belső dallam szólalt meg bennem távolról, oly szép és kifürkészhetetlen, aminek az ember akaratlanul is átadja a lelkét. De én akartam is, ezt a dallamot, ezt a világot átszövő rezdülést, ami a legközelebb állt az univerzum tökéletességéhez. Beszélhettem volna hozzá bármily messze is volt, hallhattam volna lágyan hozzám simuló gondolatait, de csak ezt a dallamot hallgattuk mindketten, mert amikor két lélek lassan egymásba fonódik, finom szálaik gyengéden összekapaszkodnak, játszadozva simogatják egymást, olyankor ez a dal mindennél többet elmond.

Ezt követően megpróbáltam átírni E/3-ba egyes részeket, de nem mentette meg a dolgot, íme:

„A férfi, akinek tekintete teljesen önmagaddá tesz. Ő az. Anasztázia a kinyitott lelkével Kagan gyönyörű tekintetébe mélyedve teljesen önmaga lett. Nem Bizánc császárnéja, Rómanosz vagy Phókasz özvegye, nem, nem, már nem Theophanó volt, de még csak nem is Kratérosz nagyúr leánya. Egyszerűen csak Anasztázia. A somhegyi magyarok fejedelmének szerelmes fénye, és ez többet ért számára, mint száz Római Birodalom császársága együtt véve. Aztán megengedte magának, hogy ennek a fénynek érezhesse magát egy elmélyült, tovább gyöngyöző, egymásba fonódó dallamban.
Ott lappangott bennük tizenöt év. Túl sok volt már az elhallgatott szó, a néma suttogás, a sóvárgó hangtalan üvöltés, a csendes kín. Nem voltak rá szavak, nem akartak beszélni róla, csak érezték. Égetőn hallgattak a gyötrő gyönyörűségű emlékeikről, a lopott csókjaikról, véres küzdelmeikről, szenvedélyes pillanataikról, maró csalódásaikról, hiszen oly keveseknek bizonyultak, hogy legyőzzék az egész világot, de ott sorakoztak némán titkos és felemelő üzeneteik is. Ott sajgott bennük a mélységesen eltemetett sóvárgás, egy érett, fájdalmasan beteljesületlen szerelem, aminek mostantól odaadhatják magukat.
Ez a különösen gyönyörűséges tudat ragyogott fel az összeolvadt, elszakadni képtelen tekintetükben. Mint egy ébredés, amikor minden érzék tudja, hogy új nap virrad, egy olyan nap, melyre egész életükben csak vártak, és most, hogy elérkezett, nem merték elhinni. A jövő közeleg és nehezedik rájuk, vajon működik majd ez a szerelem akkor is, ha beteljesül? Nem csak a titkok és tiltások tették olyan erőssé? Mikor fogják érezni, hogy beteljesült, mitől lesz azzá, amiért eddig reszkettek? Kagan rá nézett, tudta, hogy ez most más lesz, a szívénél is sokkal mélyebben rejtegette ezt a titkos szerelmet, olykor még önmaga elől is, mert neki a lelkét adta, legtitkosabb darabjait annak, ami még megmaradt belőle, és amivé még válhatott. Egész lénye a rabjaként vergődött végig az életen át eddig, és úgy tűnt, örökre az is marad. Bizánc császárnéja egy barbár szolgája volt egész életében. Ez a felismerés kis híján halálra rémített, és új jelentést kapott a szó, mely oly gyakran elhangzott a szájából és csak neki tűrtem el ezt az arcátlanságot, amint hízelgő és szeretetteljes hangsúllyal mondja: „szolga”. „

Miközben ezt idemásoltam, kívülről látom az egyik legnagyobb gondját a szövegnek, ami legalábbis a tartalmat illeti, és ami elárulja a történet legnagyobb dramaturgiai hibáját, látens formájában: "(…) hiszen oly keveseknek bizonyultak, hogy legyőzzék az egész világot.” – Akkor még nem hittem el, hogy képes vagyok íróként alkalmassá tenni őket arra, hogy legyőzzék a világot. Ma már csak mosolygok ezen. Mert tudom, hogy megcsinálták, velem együtt, nem is akárhogy. Na, de aki olvasta a regényt, az tudja…


Így nézett hát ki az a nehezen megfogható, édeskés cukormáz, igen, ez az a „forró rágógumi feeling”, a nyálasság, amit soha senkinek nem lett volna szabad megmutatnom. Maradjunk abban, hogy a képzavarokat, helyesírási hibákat is szándékosan benne hagytam, afféle tanúságtételként, hogy tanuljunk belőle – én is. Remélem, hogy nem szenvedtetek a szövegtől túlságosan, aki pedig még nem olvasta a Bizánc regényeket, annak mondom, hogy garantálom, a megjelent regény rég nem ilyen. Bátran vágjatok bele!
Nemsokára jövök a következő résszel, amiben a már fent említettek mellett jobban Kaganról lesz szó, és arról, miért volt számomra annyira nehéz megírni őt.

Köszönöm a figyelmet, ha tetszett a bejegyzés, örülök, ha megosztod te is! 
Várlak vissza a jövő héten, Kagannal!

Üdv:

Pandi







2018/06/14

JÚNIUS- KÖNYVBEMUTATÓ- SZABADSZÁLLÁS

Hej, az én kis városom otthonos és sok barátom él itt, rengeteg az ismerős, a futólagos arcok, a tudom, hogy ismerem, de a neve nem ugrik be...
Nos, június 7.-én Könyvbemutatót tartottam a szabadszállási ÁMK Könyvtárban. Ilyenkor családias hangulatban elbeszélgetünk és örülünk, jobban mondva velem örülnek a barátaim. :)

Ezúton is köszönöm Vass Rolandnak a moderálást és a sok támogatást, amit egyáltalában is mindig kapok a Könyvtártól és tőle.

Köszönöm a résztvevőknek, hogy eljöttek, hogy váltottunk pár szót, hogy olyan sokat dedikálhattam nektek, hogy jókat beszélgettünk. Alább a képeken remélem mindenki megtalálja magát, remélem, hogy folytatjuk az új sorozatommal is ezt a meghitt, baráti kapcsolatot.




Itt egy album az fb oldalamról:


2018/05/28

MÁJUS- MUNKANAPLÓ és egyebek

Azt a mindenit, micsoda májuson vagyok túl! Elmesélem!

Kezdem a személyes részével. A hónap nagyon stresszesen és gyatrán indult, azzal a tudattal, hogy összecsaptak a fejem fölött a hullámok és elfelejtettem írni is. A fő projektem az lett, hogy a gyerekkel felkészüljünk az év végi vizsgákra. Ez önmagában egy nem semmi kihívás, ilyenkor technikailag nyolc tanárt helyettesítek, és a tetejükbe egy stresszes anyukát is képviselek, aki tartja a lelket a gyerekben. Nagy meló, nagy összpontosítás, hogy semmi ne maradjon el, mindenből felkészüljünk, tudjuk, mi kell, az legyen meg és társai. Aztán hopp, jönnek napok, hogy egymás után befejezünk tantárgyakat és kitisztul a kép, kimegyünk a sötét alagútból a fényre. És jé, ilyen még nem volt, vizsgák előtt egy nappal sikerült mindent befejezni, amit akartunk. Ilyenkor jön a legvidámabb állat neve: a JUHÉ, természetesen. Már csak produkálni kell, de az meg már a gyerek dolga lesz, és apa is jó fej, elszállítmányozza a kölköt, szóval huh, pár simítás holnap, ráncok kiigazítása, és a gyermek vizsgakész állapotban lesz. Marha büszke vagyok magunkra.

Egyéb személyes, hogy súlyos depresszióval vágtam ebbe a hónapba, elment az írókám messzi vidékekre és nekikezdtem kifesteni két helyiséget a lakásban - ami tök jól sikerült. Kutyaharapást viszont szőrivel, mert közben írni is kellene, és találtam egy ösztöndíj-pályázatot is, amire elkezdtem összerakni az anyagokat. Csodák csodájára minden meglett hozzá, ezúton is köszönöm mindenkinek a részemre nyújtott segítséget.
Másfelől motoszkált bennem ez az "írnikéne" furcsa kis jószágként, és belefutottam az "Álljunk meg egy novellára" pályázatba, amire mégiscsak összeraktam egy rövid kis írást. Júniusban eredményhirdetés, bár nem hiszem, hogy bekerülök, de jó volt elküldeni egy pályázatot oda, tavaly lemaradtam róla.
Aztán beért egy novella a fejemben, súlyos kérdésekkel a háttérben és megírogattam szép lassan a Fekete medúzákat. Nagyon furcsa novella lett, különös narrációval és váltásokkal, durva helyzetben, durva végkifejlettel. Ilyen brutálisat azt hiszem nem írtam még. Eladtam a bétáknak, hogy cincálják, nagyon kíváncsi leszek nem dobnak-e ki vele, hogy ez nagyon gáz. Nos, ha valamelyest olvasható, szerintem még Czövek Andival is átbogarásszuk, -most ő is ír, így még nem zavartam vele-, úgyhogy később majdcsak letisztázódik a sorsa. Szintén pályáznék vele egy helyen, mert első körben nem sikerült megugrani a lécet, hátha másodszorra meglesz.

Júniusban indítunk a NASI-sokkal egy interjúsorozatot, ami nagyon izgi lesz.
Ezen felül szintén júniusban lesz egy angol nyelvű podcast megjelenésem, Az ajtó című novellámmal, amit Sütő Fanni fordított, és kicsit bábáskodott fölötte.

Hírek még, hogy közeleg a Könyvbemutatóm:


Szabadszállás nem nagy város, de szeretek itt lakni, és a három kötetem először lesz egyben kézbe vehető. Vass Roland, aki egyébként a sógorom is egyben, volt olyan kedves, hogy elvállalta a moderálást. Köszi neki!

Közeleg az Ünnepi Könyvhét is, a szombat délután - amikor esni szokott az eső-, 14 órakor az enyém lesz a nagyszínpad. Nem fogok énekelni meg táncolni, a Bizánc-trilógiámról fogunk beszélgetni Rozsonits Judittal, némileg spoileresen. Utánam nem a vízözön jön, reméljük, hanem Trux Béla kolléga:



Ezt követően az este fél hatkor eljövő dedikálásra is szeretettel várom az összes olvasómat! Ezt a szépséget, meg a kistesóit is nagy szeretettel összefirkálom bárkinek, aki elém teszi:


Gyertek majd, ilyenkor nagyon izgulok, hogy ne üldögéljek ott magamban. :)

Szóval a május lázas készülődéssel telik, és már most lámpalázas vagyok, ami nektek azért jó, mert akkor valószínűleg vicces kedvemben leszek és humoros valamik potyognak belőlem, ami vagy nevetésre késztet, vagy nem, de inkább majd igen. Remélem.

És akkor most nem csodálkozom, hogy a gyerekem egy hete immár olyan, mint egy futóbolond és egyfolytában hülyéskedik. Hát ideges a vizsgái miatt, nálunk ez mindig valamiféle poénkodásban testesül meg. Levezeti a feszültséget.

Júniusban hozom a beszámolót, hogy alakultak az események. Lesznek fontos találkozóim, és arra készülök, hogy a nyáron egy történelmi nagyjátékfilmet írjak valakinek a közreműködésével, de az ő nevét még nem árulhatom el, majd ha elkészülünk. Az a lényeg, hogy a nyáron angolultanulok és filmetírok projektek lesznek, no, meg nyírom a füvet, azt mindig kell. :) :)

2018/05/04

Az alkotó pihen - ÁPRILIS - munkanapló és egyebek

Sosem éreztem olyat, hogy kifulladtak volna a kreatív erőim, mindig kondizom őket, nincs nap, hogy ne jutna eszembe egy ötlet, vagy ne gondolkodnék azon, mi legyen a következő lépés a munkámban.
Mostanában azonban azt vettem észre, hogy alábbhagyott bennem valami, de még nem jöttem rá, mi az. Ügyetlenkedek, botladozom, minden csap nyitva van bennem, nincs feszítés, engedem ki a gőzt, ami Bizáncból még visszamaradt. Úgy tűnik, hogy van valami, amit ebben a fázisban nem szabad csinálnom és ez az alkotás. Merthogy nem tudok írni. Illetve tudok, csak nem jót. Vagy ha még jónak is érzem, nem elég jó ahhoz, amit szeretnék. Így egy időre leteszem a tollat és másfelé mocorgok. De hogy mit fogok csinálni? Hát sok mindent!
- Tanulni fogok. Nyelvet. Eldöntöttem, hogy rendesen megtanulom az angolt.
-  Megtanulok dolgokat még! a forgatókönyvírásról és elkezdem a mélyebb gyakorlatokat, megírom azokat a filmálmokat, amiből most is azt gondolom, hogy soha semmi nem lesz megvalósítva. De ha megírom, és egyszer az életben adódik egy lehetőség, lesz mihez hozzányúlnom. Ha nem lesz lehetőség, akkor is azt tudom mondani, hogy megtettem, amit megtehettem. Ezen felül a filmek nem hagynak békén, piszkálnak és mocorognak bennem, van bennem puskapor ezzel kapcsolatban és ki akarom használni. Van hosszabb távú tervem is, de ezt itt most nem kiabálnám el.
- Olvasni fogok, végre, amennyi csak kifér a csövön. Persze mindig kétfelé olvasok, van egy szórakozási igényem, és van egy intellektuális. Ez utóbbihoz főleg szakkönyveket használok, és felturbózom a szunnyadó kreatív erőket abban a témában, amiben a következő regénysorozatomat írni fogom. Annyit elárulhatok róla, hogy hosszú lesz és nők állnak a középpontjában, valamint, hogy magyar történelemről lesz szó benne és nagy hasznát veszem a Bizáncról szerzett ismereteimnek is. Jól hangzik? Szerintem is! De még gyűjtőmunka vár rám és azt el kell végezni, anélkül nem lehet történelmi regényt írni.
- Fantasykat olvasok, és írni is fogok, de behúztam itt a satuféket. Bár az első lépéseim botladozók, még sokat kell tanulnom magáról a zsánerről, és alapvető kérdésekben nézek furcsán, de majd kiforrja magát ez a dolog is. Több időre van szükségem egy zsánerváltáshoz és nem biztos, hogy valaha is menni fog. Az viszont igen, hogy nem érem be azzal, ami van, növekedni fogok és fejlődni.

Ami nekem most fontos, az elsősorban egy regenerálódási folyamat. Töltekeznem kell és kiszakadni egy kicsit a word-erdőből, amit a gépemen felhalmoztam, és amik hívogatnak, hogy írjam őket. Erre remek lehetőség lesz, hogy mához egy hónapra (június 4.-én) megjelenik a harmadik regényem, ami amúgy az ötödik, de az első kettőt ne kérjétek számon, nektek lesz jobb! Szóval kimozdulok, Könyvhetezek, könyvbemutatózok, és remélem, elzsibbad a kezem is a sok dedikálástól! :)

Összeszámoltam, ha most varázsütésre meg lenne írva minden regényötletem, akkor huszonegy további kézirat pihenne a gépemen, ebből egy tizenkét részes sorozat, egy ötrészes fantasy, és további négy egykötetes regény, különálló zsánerekben. Jól hangzik, az oké, de lesz, ami nem készül el soha, attól tartok. No, de majd kiderül. És a filmötleteim más lapra tartoznak, azokat külön kezelem, azokról nem nyilatkozom most, de ötnél több van.

No, de akkor nézzük, mit csináltam áprilisban!
Húsvét hétfőjére megjavítottam a kéziratot, és elküldtem a szerkesztőnek, aki nyakig ült a munkában egy másik regénnyel, így csak néhány nappal később tudott belenézni az anyagba. No, ilyenkor van ám körömrágás, mert ne higgyétek, hogy nem kerülhet vissza egy kézirat ilyenkor és rögtön automatikusan elfogadják. Ha az ember elrontja, nincs megjelenés.
Az erősségem általában a cselekményvezetés, de - közben rájöttem, kísérletezni nem szabad vele nekem sem-, szóval észnél kell lenni, de a mondataim még mindig nem jók. Még mindig ügyetlenkedek, pedig de messze vagyok attól, ahogy három éve írtam. Még mindig kell több rutin, több figyelem és koncentrált szövegalkotás, ha lazítok, átmegyek ovis szintre. Avagy írj bármit Pandi, de ha élvezed az írást, egy biztos: ki is törölheted. Csak úgy megy a jobbacska szöveg, ha szenvedek vele, ha megizzaszt, ha a vérem folyik tőle, ha az agyam szét akar robbanni. Szerelemből, amit a betűk iránt érzek, jó még nem sült ki. Így állok hát munkailag, aminek nem örülök.

Végül a szerkesztő küldte a szerkesztést első körben és már terveződött a borítóm, majdnem bordó lett, ami csodaszép volt, de nem ütött el eléggé a második résztől, így a feketénél maradtunk. Csikász Katalin ismét remek munkát végzett! Íme:



És mához egy hónapra megjelenik A fekete sas, Bizánc trilógiám utolsó, befejező része.
Kiadói link, itt keresd elsőként:
A fekete sas

Megvalósítottam egy régóta dédelgetett, sok éve született álmot, aminek útján sok segítséget kaptam számomra fontos emberektől, és mindenkinek köszönöm azt a "mindent"!
Ilyenkor azt hiszitek protekcióm volt? Nem, csalódást kell okoznom. Inkább olyan segítségekről van szó, hogy sok embertől tanulhattam, ha nem az írásról, akkor magamról, ilyenkor a szüleimről van szó, az anyukámról, aki főz, hogy legyen mit ennem munka közben, enni ad a gyerekemnek, míg dolgozom, az apukámról, aki mindig biztat, elvisz, ahová kérem, és még haza is hoz; a bétáimról, akik rámutattak mennyi hibát vétek vakon, és ezt még jó sokáig sorolhatnám, mennyi apró részletet képesek barátok, szakmabeli emberek a helyükre tenni néha anélkül, hogy annak tudatában lennének. És hálás vagyok a kiadómnak is, hogy hisznek bennem, hisznek abban, hogy amit csináltam, az jó és szeretni fogják az olvasók, akik egy nap majd felfedeznek. Ez óriási dolog, és a háttérben nagy pénzügyi kockázat is áll. Így köszönöm a kiadómnak is, hogy ennyire hisz a munkámban.

De értek csalódások, amit idő feldolgozni.

Írtam egy regényt, egy fantasyt, ami nem lett jó. Tényleg nem.
Írtam egy novellát, ami nem lett elég jó. Ezt még átgondolom.

Írtam pár szösszenetet, szintén nem jókat. Sebaj, ezeket a hibákat is ki kell érdemelni és majd kinőni idővel.

Ezért félretettem a tollat.

Begyulladt ízületekkel nem lehet futni, szellemi és kreatív erőim táplálékra vágynak, mert eléggé kizsigereltem őket.
Így mostanában úgy döntöttem, hogy nem írok, inkább a gyerekkel töltöm az időmet, matekezünk, sütkérezünk a napon, füvet nyírok, ő focizik, teknőst etetek, virágot és málnát locsolok, de a konyhában is bevetettem magam, hiányzott már, hogy főzzek valamit. Takarítottam. Festeni és varrni is fogok, de előbb a gyereket kell felkészítem az év végi vizsgáira. Tervezem az idei munkákat, a tanulásra szánt időket, a munkára szánt időket, de másként. Visszatérek a mozgáshoz is, és még hajfestés is lesz. Szóval nem unom magam egyáltalán írás nélkül sem.

Innen kissé távolinak tűnnek már a szereplők. Távolinak látom minden más álmomat is, de nem abból a fából faragtak, hogy feladjam, amit szeretnék, addig kaparok, míg ki nem ásom a gesztenyét, mert tudom, hogy ott van. Még csak én tudom, mert belőlem van, mert bennem rejlő potenciálok ezek, és ásni fogok tovább. És ha az élet, meg a céljaink elérése könnyű volna, hát nem lenne olyan nagy dolog az álmok megvalósítása sem.
Ezért pedig megengedem magamnak a következő hónapokban, hogy minden kudarcot félretéve igenis büszke legyek arra, hogy megcsináltam, adok időt magamnak a pihenésre. Mert szükség van az ebből nyerhető erőimre ahhoz, hogy továbblépjek, remélhetőleg eggyel magasabb szinten.
Így az április talán nem tűnik termékenynek, de egy író néha hatalmas mentális munkákat végez, olyat, ami láthatatlan. Ebben a hónapban ezt teljesítettem.

2018/05/02

Kattints ide: Könyvborító - A fekete sas


A Bizánc trilógia befejező része rendelhető június 4-től a Gold Book Könyvkiadó weboldalán:


Nem találok szavakat, egyszerűen imádom, csodaszép lett! Köszönöm Csikász Katalinnak!







2018/04/15

Az elgondolkodás művészete


Pörgetem a netet, éppen azt tervezem, hogy megkezdett filmes projekjeimen dolgozzak, míg arra készülök, és szemfülesen anyagot gyűjtök a leendő regénysorozatomhoz is, és próbálok szimultán olvasni némi kortárs irodalmat is, nos belefutok egy címbe, amit egy filmessel készítettek és amit kiemeltek az interjújából:
"Elgondolkodtatni szeretnék"
Én tényleg nem akarok megbántani senkit, de ettől a kiáltványtól arcidegzsábát kapok, nem gondolatokat. Az ég szerelmére, ne akarjunk már elgondolkodtatni, ahhoz mindenkinek van saját joga, azt hadd csinálja már az ember befogadóként privátban, ne felkérésre és provokációra. Annyira unom a provokációt. És szeretem eldönteni, hogy min gondolkodjak el. Úgyhogy akar valaki elcseszett marketinget a magyar filmjéhez, csak ennyit kell mondania, és garantálom, hogy a kutya nem lesz rá kíváncsi. A közönség nem egy homogén massza, amit meg lehet gyurkálni, ha kész a film.
Egy filmes meséljen képekben, meséljen nekem, nyűgözzön le, adja nekem a szívét, lelkét, haljon bele a saját kurva filmjébe, de ne mondja azt, hogy el akar gondolkodtatni engem. Mert sarkon fordulok, és megyek oda, ahol kapok olyan történetet, amiben elmerülök, és ahol tisztelnek annyira, hogy ne akarjanak grabancon csípni elgondolkodtatásügyi minisztériumokból, ne követeljenek rajtam semmit az intellektusomból és ne nagyképűsködjenek ezzel a kijelentéssel, mert a film művészete összetett és a közönséget nem árt megtisztelni azzal, hogy megvárjuk, elmondják maguktól, milyen elgondolkodtatót alkottunk.
Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy a regény, amit írtam, elgondolkodtatni íródott, nem azért, hogy szórakoztasson, hogy átkapcsoljon egy másik világba és csupa kalandokba keverjen, és a többi. Hanem azért íródott, mert ez művészet ám, én tudom a frankót, és te meg gondolkodjál rajta, ha meg nem érted, vess magadra, hülye maradsz. Hát nem! Mélységesen felháborít a befogadó közönségnek ez a típusú megközelítése, a tiszteletlenségnek egy mélyen rejtező formája, amilyenné az ego és az önelégültség  tesz egy alkotót. Szóval felidegesít ez a mentalitás.
És hogy miért olyan bazira halott a magyar filmek nézettsége? Miért nem érdekli a magyar film a közönséget?
Két okból: a nagy átverések miatt, sokszor kapunk mást, mint amire az ember normál viszonyok közt számítana alaphangon. Becsapnak, kisumákolnak minket, kilavíroznak, nincs igazán kiadós és ütős filmünk, néha egy laikus is érzi, amikor lecsapnak a nagyjelenetkből, nehogy drága legyen, bátortalan erőlködések, langyos víz és betöltetlen kategóriáink vannak, néhol dögunalom, máshol némi kedves siker becsúszik, de komoly gondok vannak a minőséggel, a természetességgel, az izgalmakkal. Nem azt kapjuk, amit néznénk, ki kell mondani, ez van. Ahol lehet a Viszkisről romantizált mozifilmet csinálni, de nincs filmünk Toldiról, Mátyás királyról, Zrínyiről, Zrínyi Ilonát említeni se merem, mert elkövette azt a szentségtörést, hogy "csak egy nő", és külön hátrányokkal küzd, ami azt jelenti, hogy száz év múlva se lesz róla magyar film. Lehet a Kincsemről egy egymilliárdost forgatni, ami egész nézhető volt, de kiütött a nyeregből egy történelmi film lehetőséget, ami tényleg a lóról meg Blaskovicsról szólhatna, úgy ötszáz évre saccolom, hogy újra hozzányúljon valaki a témához. Szóval elsült egy ágyú, miközben köze nem volt a történelmi hitelességhez, és oké, tudjuk, kalandfilm, kosztümös meg modernizált, de emberek, az ég szerelmére, se kínálat nincs, se minőség. Hol vannak azok a filmek, amiknek már régen el kellett volna készülniük? Hol vannak azok a filmek, ahol a nőket nem butuska cicababként kell kinevetni? Hol vannak a történelmi filmek? A komolyan vehető krimik? Észrevettétek, hogy nincs mesefilmünk, fantasynk, sem rendes rajzfilmek? Ja van egy, vagy kettő? Még nem mutatták be...
Szóval ez az első ok, nem azok a filmek jönnek, amikre szeretnénk beülni a moziba. Ennyi.

A másik ok pedig, hogy el akarnak gondolkodtatni már a premier előtt és ettől nyílik a bicska a zsebében mindenkinek, aki tényleg gondolkodik, mert azt szeretjük bejelentés és kikövetelés nélkül megélni és csinálni, rohadtul zavaró, ha a nyakunkban lihegnek közben. Ez a legrosszabb marketing, az alkotói követelőzés.
Úgyhogy ne számítsunk nagy közönségre, mert ha a film nem szórakoztató, csak gondolkodtatni akar, nem a közönség szeretete vezérelte az elkészülést, nem a tisztelet, hanem az alkotói ego, akkor arra a kutya se kíváncsi. Nem, a magyar filmek elgondolkodtató szándékaikkal egyáltalán nem szórakoztatóak, mi több az a garancia arra, hogy bánjuk azt a másfél órát az életünkből, amit rászántunk.
Mondok valamit. Köbli Norbert, Örök tél. Fillérekből készült a Kincsemhez képest és soha egyszer sem hallottuk, hogy el akarnak gondolkodtatni minket. Egy jó film, amiben ott a tisztelet és a méltóság, csak mesél. Klasszisokkal kiemelkedik a magyar átlagból. Nem biztos, hogy azokat a filmeseket kell támogatni, akiknek milliárdok kellenek egy jó filmhez. Mi lenne, ha azokat támogatnánk, akik kevésből is alkottak már jót? Még a végén újjászületne a magyar film, és nem csak Enyedi Ildikó ragyogó fénye járná be a csillagpalettát, hanem lennének többen is.

Úgyhogy megfogadtam, egy dolgot nem akarok a forgatókönyveimmel, gondolkodtatni. Csak mesélek és kész, a költségvetés pedig egyáltalán nem érdekel. Akkor is csak mesélek,, ha sosem készül el belőlük a film. Ha így lesz, az sem az én szégyenem lesz, mert részemről megteszem, ami megtehető.

2018/04/03

MÁRCIUS - összesítő


Munkajelentés következik.

Bizáncot írtam, szerzői jegyzettel, belehúztam a véghajrában és kőkeményen kitartottam.

A fekete sas megszületett. Még fel kell dolgoznom az agyam hátsó rejtekeiben, hogy elkészült, de már hangolódom az új projektekre. Ezekről még nem mesélhetek. Ráadásul annyi van, hogy pillanatnyilag még választani sem tudok közülük.


 Így néz ki egy statisztika, amit menet közben vezettem.

Eléggé benne van a bugi az ujjaimban, úgyhogy valószínűleg írok valami mást mostantól. Valami nagyon sötétet, mert a rózsametszés ma elmaradt, ki nem teszem a lábamat ilyen szélben. Egyszerű oka van, azonnal lebetegszem tőle, főleg tavasszal, és az most nem hiányzik. Szép tavaszi időt kérek a kertben molyoláshoz. Köszi :) Ígérem, hogy fogok írni bővebb bejegyzést arról, hogyan készült Bizánc, de ahhoz idő kell még, hogy el tudjak távolodni tőle.