2014/07/31

Erős női karakter -gondolatok az írás körül...

Írónként változó és szubjektív megítélést sem mellőző gondolatok... Néha könnyedén rálegyintünk arra, ami szubjektív, miközben másból sem áll az életünk, és amikor hatni akarunk valakire éppen ezt a miénkhez hasonló szubjektív közeget célozzuk meg a másikban (például amikor írunk). Könnyű elveszni ebben és eltévedni is, most nem arra megyünk, de erről sosem szabad megfeledkezni, sosem fogjuk ugyanazt látni ugyanabban a történetben, a szubjektív megítélés elkerülhetetlen és egyedi. Ha pedig elkerülhetetlen, hogy a könyv egy szubjektív élményt alakítson ki bennünk, akkor a karakterek miért ne lennének egyediek?  Ennek tudatában lenni fölöttébb hasznos lehet.

De kezdjük az elején. A női karakterek, mint erős karakterek témában Bartos Zsuzsi remek bejegyzést írt a blogjában:
http://zsuzsyb.blogspot.com/2014/07/eros-noi-karakerek.html



Rettentő izgalmas kérdés ez annak, aki történetekkel foglalkozik, és most szándékosan írom ezt így, nem csupán írókról van szó ugyanis, hanem mindenkiről akit érint, avagy éppúgy az alkotót, írót, szerkesztőt, irodalmárt, de grafikusokat vagy filmeseket és színészeket is, mint ahogy a befogadó közönséget az érem másik oldalán: olvasókat, akik nemcsak olvasnak, a könyvborítót is megnézik, vagy akik megtekintenek egy filmet, vagy kiállítást. (Imádom a kommunikáció művészi és funkcionális sokrétűségét!) Egyszóval ez egy hatalmas, szürreálisan összefonódó közeg, amiben az erősként értelmezhető női karakterek lett most a megbeszélős téma.

Hűha. Fogós kérdés. Mert eleve felmerül, hogy aha, női karakter, eleve mitől női, ha leszámítjuk a nemiség evidenciáját? Mitől nőies, és mitől lesz erős, sőt a háttérben felmerül még egy kérdés, ami eddig talán rejtve maradt, mitől hiteles így egyben egyáltalán? Íme egy gondolatkísérlet:

Fura kutatást végeztem nemrég. Zrínyi Ilonáról írok most egy novellát, aki köztudottan nemcsak hősnő volt, hanem családanya, szerelmes asszony, várúrnő, meg nemes hölgy ésatöbbi... Rengeteget gondolkodom a karakterén, mert engem nem a túlmisztifikált hősi oldala érdekel, hogyan harcolt, hanem a törékenysége és az emberi oldala. Mai napig nagy tisztelet övezi a nevét. Ő egy erős karakternek minősül, sohasem nyafogott és nem bújt el a női mivolta mögé, hogy kibújjon az embert próbáló helyzetekből. És szerintem ettől erős minden karakter, a pro-aktív jellemzőitől, bármilyen formában is fordul szembe az eseményekkel, de szembefordul, alakítani akarja és nem elszenvedni. Ennyi elegendő. Még akkor is, amikor a karakter ezt csak egyszer, egy gondolat erejéig teszi meg az egész történeten belül, de megteszi. Tenni akar a sorsáért.

De mi van, ha nem sikerül? Akkor már nem erős? Dehogynem. Attól meg pláne, ha a pofon után feláll. Az erős mindig sikeres?  Na az már nem biztos, de ha már főszerepet kapott, könnyen lehet. A dolog azonban mindig kétesélyes, győz, vagy bukik. Elválasztjuk a két fogalmat - a sikert és az erőt - egyáltalán a befogadáskor?
Aztán van egy pont ahonnan nézve ez a karakter az erősségéből kifolyólag agresszívnek tűnhet, vagy akaratosnak. Mi van ha túlreagál dolgokat? Az gyengeség? Nem, de valószínűleg a szerző elvetette a sulykot amikor a karakterét írta. Persze tudom, attól függ mit és hogyan reagál túl.
A jól megalkotott erős karakter tud nemcsak kemény lenni, mint ahogy mi magunk sem csak kemények vagyunk az életünk folyamán, -snitt: iraki katona kezében egy csecsemő-, és ami azt illeti gyakran a sebezhetőségünk és a gyengeségeink többet elárulnak rólunk, mint az erősségeink. Így az erős női karakterre ez éppúgy vonatkozik. Van gyengesége és sebezhető pontja mindenkinek. És a gyengeség messze nem az, ha valaki bátran kimutatja az érzelmeit, ha sír netalántán, mert miért ne sírhatna? A sírás nem a gyengeség, hanem az érző lélek jele. Ami sokkal inkább erény, mint gyengeség, mert vállalni kell. Persze ha minden szaron elbőgi magát, az sem jó. Az sem jó, ha a rohamosztagosok közül az egyik leül a bokorba pityeregni. És ehhez mindegy milyen nemű az emberünk. Sokszor pedig ijesztőbb egy erős karakter a sírás képessége nélkül, mintha képes a könnyekre. Mert van az a határ amin túl már lehet sírni. Engem tehát nem is az izgat az erős női karakter címszó alatt a legjobban -mert itt eddig önmagában az erősségre vetítve hoztam csak fel pár gondolatot és mindegy nő vagy férfi az illető -, hanem valami más. Hogy trendi lett, ezt aláírom, de inkább ez, mint Hamupipőke, ráadásul "erősnek" lenni, nem azt jelenti, hogy már a csajok se hisztizhetnek egyet rendesen, pedig hej mennyi akarat van bennük olyankor, és ha erősek, akkor hiszti helyett egyszerűen fognak egy puskát és lőnek vele a túlélésért - mindig a túlélés hozza ki az emberekből ezt a nagy erőt. Felülemelkednek valamin. Felülemelkedni pedig óriási, és a többi emberben tiszteletet ébresztő dolog. (Szándékosan nem nőt írtam, ez ugyanis -még mindig- a férfiakra is vonatkozik.)

Ezek szerint kell egy szituáció, ami elég nagy slamasztika, és amiből látszólag nem is lehet kimászni, vagy nem könnyen -ez hozza elő a karakter erősségeit, amit mutat. Engem viszont sokkal jobban izgat, mitől fakadna sírva Ripley, vagy Katniss. A szerepükben nincs idejük ilyesmire, mert bazigyorsan és hatalmas lélekjelenléttel kell reagálniuk és cselekedniük, -sokakkal ellentétben, itt hétköznapi emberekre célzok-, ezt ők egészen jól, és néha szerencsésen kivitelezik. Tehát az erő egyfelől valamiféle gyors reagálású lélekjelenlétben nyilvánul meg. Hm. Egynek nem rossz.
A belső erő, mint alkalmazkodókészség vagy problémamegoldás is rendben van, de mi van a nyomokkal a lelkükben? Mit hagy bennük az, ami előhozta az erejüket? Siratják-e régi, egyszerűbb és talán boldogabb önmagukat? Miben nyilvánul meg és hogyan dolgozza fel ugyanazt lelkileg egy férfi és egy női karakter? És mi van azokkal, akik az évek folyamán keményednek meg lassan és fejlődnek erős személyiségekké? Mi van ha egy gyenge, hajlékony emberből egyszercsak előtör az erő, egy hétköznapi pincérnőből afféle Sarah Connor módra robotokkal harcoló akcióhős lesz? Vagy a kislány felnő és erős asszonnyá válik, aki idővel már nem is tud mit kezdeni a gyerekekkel, a szeretettel, teljes küldetéstudata ellepi az agyát, és csak azt tudja, hogy amit védelmez, abban már soha többé nem lehet része? Erős nő? Elidegenedést jelentene a nő fogalmától? Kétlem. Vagyis az utóbbi gondolat olyasmi, amihez más motivációs pont kell, hogy működjön, mert a nő erős karakterjellege nem elég ok rá.

Ez nem egy klisés látszatbűbáj, amit szeretünk, mi több, el is várunk a mai történetekből? Mutatós bigék fegyverrel. Tuti siker. Na ez sem igaz. Csak egy példát mondok, ami hatalmas bukta volt: BarbWire. Akkora hiba volt, hogy történelmet írtak vele.
A szép és erős nő kelendő az iparág minden területén okés, és valljuk be, szeretjük mindannyian, de ennek feltételei vannak.  A hétköznapi nő, aki egyedül küzd a gyerekeiért, mindennél jobban tud azonosulni vele, a férfiaknak tetszik -a nőkarakter férfiszemmel sosem lehet idegesítő- , és mégiscsak kell nőknek is lennie a szörnyekkel vívott küzdelmekben. De ezek nem tipizált cicababák. A fenti film tanulsága, hogy cicababából nem lesz akcióhős soha, egyszerűen nem veszi be a gyomrunk, így technikailag szerintem a szerepek két pólus felé húznak. Az egyik militarizált akcióhős, a másik meg neme idealizált szépikéje.  Mert hadd kérdezzem meg, nem ugyanaz van a férfiszerepekkel? De, szerintem igen, ami elég szomorú. Ergo ez számomra úgy tűnik filmen, történetekben könnyen, gyorsan előhozható, kezelhető, a pólusosodás pénz és előállítás, nem pedig igény kérdése. Rohan a világ, a színészeknek is egyre nehezebb dolguk van, hogy egy fintorral kiváltsanak egy egész monológot vagy egy tíz oldalas regényrészletet :P

Egy forgatókönyvírós könyvet olvasok, épp a karakter-történet viszonyáról van szó benne.
A karakter a történet, és a történet a karakter. Két módon jöhet létre egy történet, ami olyan szervesen összefügg a karakterrel, hogy ezek viszonyából lehet megalkotni amit szeretnénk. Vagyis kétféleképpen építheted fel a sztoridat a kezdetekkor:

Első verzió, hogy van egy ötleted egy karakterre, látod magad előtt a figurát, beszél, kacsint, jön valahonnan és megy valahová, szinte él. Neked, mint írónak, ő adja a kezedbe a saját szemszögét, ami azért fontos, mert ezen a szálon követed őt, és ő a saját drámai szükséglete felé fog mozogni. Vagyis a karakternek, mint mindenkinek, célja van. A célja meghatározza milyen akadályokat gördíthetsz elé, és szépen kirajzolódik a sztorid. Adott egy nő, akit megerőszakolnak, de a bűnöst, aki ezt tette vele, nem ítélik el. A nő ezért (egyik verzió mondjuk: Thelma és Luise, a másik verzió:) egyetemre megy, ügyésznek áll, és erőszaktevőket küld a börtönbe. Ez az ő drámai szükséglete, amiből bármi lehet. A sztorit az határozza meg, hogy hol kezded el akadályozni a karaktert és mivel. Ha a csajon belül, -lelki krízisre célzok-, akkor két tipp máris akad, hogy az identitását egy kicsit megkavarjuk, mondjuk beleszerethet valakibe, akiről kiderül ő is csak egy erőszaktevő, ( és máris jönnek a kérdések kit, mit választ? Szerelem vagy elvek? Boldog lehet-e így, meg tud-e bocsátani, máris szaladnak a szálak szerteszét annak megfelelően, mik a válaszok a fontos kérdésekre); vagy egy ügyben esetleg utólag kiderül, hogy ártatlant is bebörtönzött. Nem a nő státusza inog meg, hanem a lelkivilága, és az önmeghatározása. De ki lehet hozni ebből sok mást is. :)
Aztán van mondjuk egy kislány, akit gyerekkorában sokat csúfoltak, mert kövér kisgyerek volt, és az undorító -a gyerekek ilyenek. Mire felcseperedik a rút kiskacsából hattyú, és sikeres filmsztár lesz, akit mindenki irigyel. Neki azonban minden alkalommal, mielőtt nyilvánosság elé lép, le kell küzdenie magában az őt csúfoló gyerekeket, akik húsz éve üldözik még álmaiban is. Óriási, láthatatlan küzdelem. Minden szemszög lehetőséget ad egy motivációs pont kialakításához. De behozhatunk egy riválist, vagy egy nagy célt, egy kisiklást, túlélést, bármit.
Aztán arra is van lehetőség, hogy borzalmas dolgokból jók következzenek. Ez nekem nagy kedvencem és szerintem remek technikai fogás. Például egy nő elveszíti a rákos kisgyermekét, ebbe még belegondolni is iszonyatos. Majdnem belehal a bánatba. Aztán összeszedi magát és elhatározásra jut. Létrehoz egy alapítványt, amiben ilyen beteg gyermekkel élőket segíthet, talán váratlanul csoda történik és meg is menti néhányukat. Amekkora a borzalom, éppolyan nagy lehet az öröm belőle, csak azzá kell tenni.

Mindezeket a karakter szemszögének nevezzük, amiben az ő első motivációs pontja, amely létrehozza a drámai szükségletét, szervesen benne van. Így a karakter építésénél kifejlődik a történet is ebből a motivációs pontból -milyen érdekes, hogy ezek akár egészen jelentéktelennek tűnő dolgok is lehetnek pl: iskolai csúfolódás.

A második verzió, amikor alapból egy történeted van és ez az ötleted, de nincs még karaktered, aki szemszöget adhatna. Meg kell keresni, ez a feladat. Elsősorban a történethez illeszkedő, de a karakterben kibontott megfelelő motivációs pontot, vagyis nézzük meg a fenti példákat a visszájára fordítva.
Egy nő összeütközésbe kerül az elveivel vagy a tetteivel a munkájában. --- Van egy ügyészed, aki tömegével küldi a börtönbe a nőkkel erőszakoskodókat, (mi az oka? );
Egy filmsztár a kulisszák mögött, mindaz, amit nem látunk. --- Van egy kevély és sikeres filmsztárod, aki rengeteget dolgozik (mi az oka? hogy ilyen) ;
Egy óriási harc a haldokló gyermekekért ---Van egy elszánt nő, aki a végsőkig küzd a beteg gyerekekért (mi az oka?).
Tehát visszafejteni egy karaktert a történetből amit megírnál lehetséges, hogy nehezebb, annyi biztos, hogy nagy odafigyelést igényel, de zongorázható, variálható és mindenképp megéri oda vissza lejátszani néhányszor. A megtalált szemszöggel ami a karakterből ered, és a meghatározott drámai szükséglettel -ami egyébként változhat is - de ebbe itt most nem mennék bele nagyon-, ami a korai motivációs pontból ered, megtalálod a karaktert és a történetet is, amit szerettél volna felépíteni. Remek.

Most nézzük csak a nőket.
Női karakterek rettentő változatosak és szerintem mindig szimbolikusak is.


Önmagában az erős női karakter számomra kissé értelmezhetetlen fogalom, mert mindaz amit a fentiekben leírtam szinte követelménnyé teszi, hogy egy motivált karakterről szóljon minden mű, és ez a motivált karakter minden esetben valamiféle felülemelkedéssel tovább lép. Ebben az értelemben számomra ezek az emberek, ha élnének, erősek lennének.
A militarizált női karakterek egy arca csupán a nőiségnek, de ez minden erős karakterre igaz. A legjobban ezt a J.I.Jane című filmben Demi Moore mutatta meg akkor, abban a pillanatban, amikor hazatért a férjéhez, kiképzés után, hullafáradtan, kopaszon. És nőként ölelte meg a férje, bármin ment keresztül, nő maradt és férfiak közt is megállta a helyét.

Az erős női karakter szerintem egy olyan szűkített szerep, amit a túlélés égisze alatt találtak ki az egyenjogúság jegyében, és formailag esztétikus, vagy kevésbé esztétikus - bár olyat még nem láttam-, nők egyszerűen fegyvert ragadnak és készek ölni a gyerekükért hazájukért vagy saját életükért. Ahogy férfiak is be tudnak pelenkázni egy bébit. És ahogy meg tudnak főzni egy levest. Megalázott nők képesek felülemelkedni és visszavágni, vagyis képesek tenni, ergo helyük van egy jó történetben, éppannyira, mint a férfiaknak.
Ugyanis elgondolkodtam azon, hogy a női-férfi jelleg mennyire fontos egy történetben. Fontos, naná.
Csupán más lesz a történetben a karakter közege, annak múltja, társadalmi és politikai megítélése, és ezzel a karakter szemszögének kialakítása, azt követően az akadályoztatása satöbbi, de az erős jellem, a felülemelkedés, és a tettrekészség -ami alapeleme szinte minden élhető és használható karakternek-, nem csupán férfi vagy női tulajdonság, ezzel mindkét nem teljes mértékben rendelkezhet.
Még olyankor is erős jellemekről, bár inkább erős jellegekről kellene beszélnünk, amikor a történet szereplője sodródik és elbukik. Mert legalább egy kísérletet tennie kell, hogy a bukást elkerülje, ha ez nem így lenne, akkor felteszem a legalapvetőbb nagy kérdést: hol van abban a történet? :)

Most kanyarodnék vissza Zrínyi Ilonához egy pillanatra. Mindig voltak erős jellemű nők is, akik harcoltak, a várak úrnői például éveken át cipelték a birtokok, a vár terheit, háborúsat is, ha rájuk támadtak, megvédték magukat. A férfiak a távolban háborúztak évekig és vagy hazatértek, vagy nem, gyakran bizony a fiúgyerekek felnőttkoráig a nők magukra maradtak, meg azután is. Olyan élet volt az, olyan hősies kitartással, háborúskodással, az irányítás készségének követelményével,  amilyet ma nehezen tudunk elképzelni is. (Pontosabban ma máshogy csináljuk.) A nők mindig is megállták a helyüket és mindig is harcoltak.
Ha valaki megkérdezi legközelebb, miért írok történelmi regényeket, el fogom mondani, hogy a nők miatt. Meg akarom mutatni őket, sokszor nagyobb szerepük volt a dolgok alakításában, mint amire a történettudomány emlékezni akar. Ez ellen szeretnék tenni.

Zrínyi Ilona híres lett, nagy nevet viselt, nagy tetteket hajtott végre, de mindezt egy dolog miatt tudta megtenni. Mert a neve jelentett valamit és ezt a férfiak is tisztelték. (A szultán ennek a nőnek egyetlen kérésére, amit levélben fogalmazott meg a számára, elengedte a börtönből Zrínyi Ilona férjét. A nő nem fenyegette hadakkal, meg cselszövénnyel, -hozzáteszem hiába tette volna-, csak egyenes volt és korrekt. Tisztelettel megkérte rá és kész.) Tehát megismétlem, a férfiak tisztelték (mi az oka?) :)

Töredelmesen bevallom kábé ugyanoda jutottam, mint Zsuzsa, csak egy kicsit bővebben :)