2015/07/19

Körmendy Zsuzsanna véleménye

Ma egy rendkívül fontos cikket hoztam nektek, alul megjelölöm a forráslinket, de nagyon szeretném megőrizni ezt az átfogó, kristálytiszta véleményt, ami 2015 júl. 19.-én jelent meg a Magyar Nemzetben.




"Nem tudom, baj-e, hogy egyik egyetemünk eddig nem kapott engedélyt a költő-író-kritikus szak elindítására.
Neve „kreatív írás és művészeti kritika” lenne, az akkreditációs bizottság már jóváhagyta a szakot. Lehet, hogy nemsokára megkapják az engedélyt a minisztériumtól – ez azonban véleményemen nem változtat.
Nem hiszem, hogy a szépirodalom írását oktatni lehet. Meg lehet tanítani a versírást, de a lírai önkifejezést, vagyis ami a verset költeménnyé teszi, azt nem. Líráról, prózáról annál többet megtanulni, mint amennyit egy irodalom szakos elsajátít az egyetemen, nem lehet. Már az is kérdés, hogy kell-e irodalmat és esztétikát tanulnia egy írónak vagy költőnek. Azt mondhatnánk: nem árt. Az sosem baj, ha tudjuk, az elődök mit hoztak létre.
A nagy írók ritkán élnek a technikai haladás bűvöletében. Nem versengenek a legmodernebb megoldásokért. Másfél évtizeden át könyvkiadónál dolgoztam, láttam, a számítógép használata sokakat inspirál kézirat-előállításra. Hiszen a gépen csak alkalmazni kell a megfelelő programot, s megkeresni azt a formátumot, amely révén könyvoldalakra betördelve lehet olvasni egy szöveget. Dilettánsok egész csapatát részegítette meg a számítógép. Számos író ma is kézzel ír, ahogy a száz, kétszáz évvel ezelőttiek tették. Az esetek többségében az amatőrt ragadta meg a technika, mert ügyetlen mondatainak a számítógép a könyvvé válás illúzióját volt képes adni.
Jelentős írók nem tanfolyamon, hanem a régiektől és egymástól tanulnak, és mert mércét jelentenek, akarva-akaratlan tanítják is egymást. Csak írástechnikát lehet megtanítani, de azt meg minek? Nincs elég középszerű író? Persze, ha a művészetkritikus is kreatív írás tantárgyból szerzett diplomát, akkor gond egy szál se: egymásnak fognak ministrálni, kölcsönösen és gátlástalanul dicsérik egymás teljesítményét. Én írok rólad, te írsz rólam. Hadd ne soroljak ilyen megrögzött névpárokat. Ez tesz halottá irodalmat és kritikát.
Ki az a bátor, aki vállalja, hogy regényírást tanít? Írók? Esztéták? Szerkesztők? Bármelyikük vállalkozik a feladatra, minél kisebb a talentuma, annál ügyesebben fog eleget tenni feladatának. Minél zseniálisabb egy szerző, annál inkább a saját világában él, minél szenzitívebb egy szerkesztő, annál otthonosabban mozog a szerző világában, akivel foglalkoznia adatott. Meggyőződésem, hogy ha nem lenne minden író és költő született exhibicionista, soha egy szót sem beszélnének magukról, ízetlen kérkedésnek tartván, hogy önnön kiváló ötleteikről tartsanak előadást.
Az alkotás végtelenül individuális folyamat. Az erőfeszítéseket, amely révén valódi irodalom jön létre, nem lehet megspórolni. Az író vagy a szerkesztő a kortárs és a világirodalom ismeretében kétségkívül meg tud figyelni bizonyos alkotási mechanizmusokat. De tanácsot adni? Miben?
Kedves diákok, akik majd fölveszitek a „Hogyan legyek író?” tantárgyat! Először is olvassátok el Jack London Martin Eden című regényét, hogy fogalmat alkothassatok róla, mi minden kell az íráshoz. Ha még ezután is kedvetek lesz a szemináriumhoz: tudnotok kell, hogy jelentős műveket létrehozni annak a megmászhatatlan hegynek a legalsó szerpentinén, amelyet úgy hívnak, Irodalom, csak a nemesség Mária Teréziának tett felkiáltásával lehet: „Vitam et sanguinem!” Életedet és véredet. Ha az írás nem kéri életedet és véredet – gyanakodj! S ha mégis engedélyezné a minisztérium ezt a csodatantárgyat, véssétek a fejetekbe: minden, ami az írásban külsődleges, járulékos, technikai szintű – elsajátítható. És minden, ami benne lényegi, ami az írást irodalommá emeli – elsajátíthatatlan."

A cikk helye: http://mno.hu/velemeny/kreativ-vizsgatetel-1295961

Pár gondolat tőlem: 
Mindaz, amit lehetséges szabályok közé szorítani, szerintem is tanulható, ám abban a pillanatban lényegtelen és unalmas is. Ami izgalmas, azt nem tanulhatod meg. Nem tudsz tanulni intelligenciát, műveltséget, nem tanulhatod meg a művészet kvintesszenciáját akkor sem, ha a világban minden mást instant eléd tesznek. Annak ugyanis nagyon mélyről, belülről kell fakadnia, és hosszú, belső és nem külső folyamatok eredményei, lehetetlen instant beletukmálni abba, akiben nincs meg.
Térképre tenni népeket és kiszínezni, azt lehet, de határokat rajzolni rajta már más. Megtanulni a határokat, igyekezni, bemagolni, tudni, az valami mesterséges lesz, és csak akkor maradhatsz önmagad, ha át mered lépni őket. A művészt nem érdeklik a határok, még akkor sem, ha tudja, hogy ott vannak, mert azt is tudja, hogy ezek az emberi képződmények csak időlegesek, és a világ rendszeresen szétesik, majd újra összeáll. Pont hogy a művész a legszabadabb ember a világon, akkor is, ha koldulnia kell. Ha megnyomorítod és hazug határok közé szorítod magad -és elvégzed például az alább említett képzést-, még nem leszel a világ vándora, nem leszel szabad, akkor sem, ha kitűnő bizonyítványod lesz róla és azt lelkesen lengeted mások előtt egy jó fizetésért, mindezt azért, hogy felhívd a figyelmet azokra a határokra, amiket nem szabad vagy nem mer átlépni.
Mindemellett, ha valaki ezzel tisztában van, talán nem reménytelen, hogy bizonyítvánnyal a zsebében elinduljon vándorútra, tudva, hogy a művészetet személyesen ő tölti meg tartalommal és nem a megfelelés kényszere.