2016/01/14

Kihívások és vállalások

2016-os évem súlyos vállalásokkal és nagy tervekkel kezdődik. Nézzük csak sorban.

Fejlődés és tanulás idén:

Először is felismertem, hogy még mindig van mit fejlesztenem a kritikai érzékemen, és ez csak akkor segíti az írós munkámat, ha rendszeresen és megalapozottan csinálom, betartva annak a szabályait, ami egy jó kritikát jó kritikává tesz. Ebből kifolyólag úgy döntöttem, hogy beszállok egy olvasás kihívásba - köszi Juditom-, amiben egyik szempont az is, hogy korrekt véleményeket formálunk, a személyes olvasói élmény ugyanis kezelhető korrekt módon és önismeretre is ösztönöz. Egyszerűen azzal, hogy ha valami nem tetszik, bizony megeshet, hogy egy teljesen szubjektív élmény miatt máshogy érint meg egy-egy kérdés, vonás, jelenet, mint azokat, akiknek nem volt ilyen élménye. Ehhez pedig pontosan kell ismernünk önmagunkat és tudatosan kezelni az ilyen jellegű érintettségünket pozitív és negatív irányban egyaránt. 
Szóval a kritika korrekt formája egy olvasói élményen keresztül csak hatalmas önismerettel lesz megfelelően megalapozott, ezt pedig művelni kell. Másik alapvető eleme, hogy szakmailag is felkészült az ember, ha már írásról van szó, bizakodom, hogy a visszajelzésem hasznos lesz.
Segít az írásban is nekem, hisz az is kapcsolódik az önismerethez, és egyben az egész egy nagy tanulási folyamat.
Régi kedvenceket, klasszikusokat, kötelezőket és reményteli új könyveket, amiket nagyon régen, vagy még nem olvastam, szépen összekevertem, mint egy pakli kártyát és felállítottam egy kihíváslistát magamnak erre az évre olvasás tantárgyból. Vagyis várhatóan ezekről fogok írni élménybeszámolót, amit komfortzóna-elhagyó műveletként értelmezek a magam részéről, és egy picit mást tervezek, mint általában a könyves bloggerek. Ugyanis íróként is szeretném megvizsgálni az alábbi műveket, amikről íróként és olvasóként külön szemléletű véleményt fogok felépíteni. Ezért lehet ezt majd el is nevezem valahogy menet közben, ha majd hozom őket. Remélem nem siklik ki a kezemből az ügy. Mert ez egy vállalás és egy nagy munka. Elvégzem. Magamért.

Íme a lista:

- Gárdonyi Géza: Egri csillagok
- Passuth László: Ravennában temették Rómát
- Passuth László: A bíborbanszületett
- Kae: Karvalyszárnyon
- Kae: Démon és a papnő
- On Sai: Lucy
- On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?
- Maria Bellonci: Lucrezia Borgia
- Moskát Anita Horgonyhely
- Kleinheincz Csilla: Üveghegy
- Fonyódi Tibor: A háború művészete/Ármány éneke
- Immanuel Kant Gyakorlati ész kritikája (német nyelven)
-Wilbur Smith: A mágus
- Czinkóczi Krisztina Át-járók című novelláskötete
- Laura Arkanian: Holdezüst vérarany
- Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk
- Thomas Mann: A kiválasztott
- Makkai Sándor: Táltoskirály
- Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül
- Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek
- Gárdonyi: A láthatatlan ember



Másik nagy kihívásom erre az évre az írós tervezetem és természetesen, ami kívülről is látszik, egy regény megírása, ami nem más, mint Bizánc második része.
Gondolkodom egy ideje, le merjem-e írni, hogy állok ezzel a dologgal, hiszen nagy ígéreteket tettem az első részben és látszik, hogy merre mozdul tovább ez a történet. Nagy ígéreteket tettem interjúkban is, és a szabadszállási könyvbemutatón is, mindenhol, mindenkinek ígérek, akaratlanul is, pedig csak a terveimről beszélek. Nem baj, ennek az évnek már lőttek, akkor hadd fusson, akkor tényleg komolyan ígérek, és tényleg meg is csinálom:
A helybéli könyvbemutatóm linkje:

https://www.youtube.com/watch?v=8hz_U9vnfzs&feature=share

Ami azt illeti beteg voltam ezen a könyvbemutatón, most tűnődöm nem gyötört-e valami láz, hát ezer szállal kötődöm ehhez a regényhez, ebben élek, hatalmas bizalommal tisztelt meg a kiadó, és itt van előttem a történet, de valami mostanában leblokkol. Gondolkodom mi lehet az, és olvasva On Sai jeles blogját (megírta milyen fázisokon keresztül készült el az új lovagos regénye, ami itt van mellettem és fentebb a listámban is, avagy fogok írni róla, még idén), arra jutottam, hogy na, akkor nézzük át mi volt az első részben a munkafolyamat, mikor lendültem át, és milyen módszerrel tudok ténylegesen eredményesen írni?

Tanulás tekintetében idén erős vonal a forgatókönyvírói éves programom, de ezzel most nem untatok senkit, nagy látványra nem kell számítani még, de nem fogom hanyagolni, tudva, hogy sokat kell még tanulnom, be van izzítva ez az ügy is.

Írós tervek:

Bizánc és a módszertan Pandira szabva, hát írom a második részt. Pontosabban írnám.


Dunsztom se volt, mikor először a kezembe vettem Kulcsár Zsuzsanna könyvét, hogy abban lakik a leendő főszereplőm, aki majd annyira megragad, hogy aztán évtizedeken át kutatom majd miatta a Kelet római birodalmat. Akkor sem tudtam, hogy mit kezdjek vele igazán, amikor megírtam Bizánc első változatát.
Beletettem egy elképzelést, habos babos lányregény volt és a többit lelkesen hozzágondoltam. Ez a hozzágondolás kegyetlenül elbánik a kezdő írókkal, olyan, mint egy burok, amit muszáj kinőni, mert vakságot okoz a szövegeinkre és bizony nem könnyű kritikai szemmel nézni a műveinket később sem. Ehhez fel kell nőni, meg kell érni íróként, megtanulni hol vagyunk, kik vagyunk és még ezernyi dolgot, eszközt, célt tervezni és igen, ehhez sokat kell tanulni, sokat kell tudni. Töredelmesen bevallom, rengeteget tanultam az utóbbi években. Ilyenkor sokan kérdezik, hogy juj, kiktől, és eltűnődöm mennyire korrekt ezt kiteregetni, de most elmondom. Mivel nem csak magamtól jöttem rá, miért forog az iránytű. Egyfelől könyvekből volt önfejlesztés. Másfelől szakmabeliektől.
Például:
Demeter Attilától egy másfajta rálátást a kéziratomra, mint azelőtt, sosem hittem, hogy statisztikának valaha hasznát veszem.
Varga Beától szakmai alapokat és a zsánerek fontosságát, tiszteletét, pár fogást és nagyobb rugalmasságot, türelmet.
Bakti Viktortól azt, hogyan támogassunk író kollégát sörrel és sör nélkül. Kölcsönös szigort és őszinteséget, építő jellegű visszajelzéseket, egokipucolást a szövegekből, és hatalmas nagy nyitást az olyan zsánerekre, amiktől azelőtt tartottam.
Czövek Andi legbizalmasabb kollégám, mindent tud rólam, és arról, hogy mit nem szenvedek egy-egy szöveggel és a legapróbb részletekig támogat és tippelgetünk egymásnak, mik a lehetőségek. Ez órási dolog. Imádok vele dolgozni és együtt könnyebb. Köszönöm a tudod mit.
Fonyódi Tibornak, aki felfedte nekem a történelmi regényírás titkát, és akit azóta a mesteremnek tartok.
Rozsonits Juditnak, akinek a habitusa a legfáradtabb énembe is vitalitást tölt.
Hálás vagyok még szerkesztőknek, kollégáknak, és barátoknak, családnak, nélkülük Bizánc nem jöhetett volna létre duma helyett azt mondom, hogy ők, mint az emberi kapcsolatok az életemben segítettek gyakran. A nagy beszélgetések leginkább és nem az egom simogatása.

Miután kivágtak az Aranymosásról Bizánc első verziójával - megjegyzem teljesen jogosan-, akkor még elképzelhetetlen volt számomra, hogy egyszer ezt mondom. Pedig de. Jogosan. Az első verzióm nem volt több egy szöveghalmaznál, amiben kiéltem a romantikus hajlamaimat és azt a téveszmémet milyen egy romantikus regény. Nem, nem ilyen, és a hozzágondolás, amit én érzek, de az olvasóm nem, nem működtet egy rossz regényt, nem kell a regényhez magyarázat, nem kell a regényhez útmutató, annak magában kell megállnia. Annak hatnia kell az olvasóra anélkül, hogy mellette ülnél, és kommentárokat fűznél minden mondatodhoz, kéretlenül. Úgy írj, hogy azt a hatást keltsd, amit te szeretnél elérni, ezt kell megtanulni. És nem árt, ha van benne gondolat meg emberség is, a kegyetlenség is ezért kell bele, hogy emberi arcot rajzolj vele, nem azért, hogy élvezkedj és cincáld az olvasó idegeit. Minden szó eszköz ehhez, amivel bánni kell. Mert az írás nem rólam, az íróról szól, hanem az olvasóról, a neki célzottan szánt élményről.

És íme újjá született az alap, amire rá kellett helyeznem ezt a regényt, ezek tudatában pedig elkezdtem megírni Bizáncot egy egészen más elvre helyezve, tudva mit akarok és kezdett alakulni, hogy azt hogyan.

Első két fejezetem megszületett már 14-edszerre kezdtem el a regényt, és bevallom, untam már a dolgot, a totojázást, a bizonytalanságot.
Akkor pedig megint szétesett valami, de már nem az alapok, hiszen egészen kialakult addigra mit akarok megírni. Más esett szét. Én. Az egom, igen. Egyszerűen azért, mert rá kellett jönnöm, hogy nagyobbat álmodtam, mint amit meg tudok lépni, amit sikerül kiviteleznem, eddig tisztán látszik, hogy bármily nehéz felismerni, beismerni, fel kell nőnöm hozzá. És akkor itt az ideje a tudatos tanulásnak, nem akarok a vakvilágba írni, gyakorlásnak, kísérleteket akarok, tudatos vezetéssel. Az egomból valamelyest kilépve ismerkedni kezdtem a szakmai alázattal és a szakmával.
Félretettem Romi Bizáncot, később majd átírom, most az elejét kell átdolgozni. De hogy csináljam?
Így kezdtem a tudatos írást, azt a két fejezetet leszámítva, nagyjából mindent kidobtam, és elkezdtem pár novellát írni, írósulizni, építkezni, kritizálni, kapcsolatozni.
Végül egy nap arra ébredtem, hogy ahan, ez mind szép és jó, de akkor most már írjunk is valamit, mert ha nem tudom ezt a kidobandó kéziartot átdolgozni, akkor kemény meló vár.
Beleolvastam. A narráció nagyon rossz.
Sírtam. Mert fájt a felismerés, persze idővel megtanultam nevetni is és elengedni azt a rossz szöveget.
Akkor már tudtam, hogy ez javíthatatlan, és ki fogom dobni, de hátha lesz egy két jelenet benne, ami használható, így inkább félretettem és elkezdtem az új verzió megírását.
Eldöntöttem, hogy egy magasra helyezett omnipotens nézőpontból fogom majd össze a történéseket, mert nehezen viselem a narrációs kötöttségeket. Pedig azok vannak ám jócskán, nem is hinné az ember mennyi, míg nem szembesül velük. És bizony ez egy nagy eposz, az E/1 kereteit messze szétfeszíti és nem akartam krónikás mesélővé előlépni sem, aki mindent tud utólag és néha elköpi, hogy: " hej, akkor még nem tudhatta az a szereplő, mi vár rá". Egy lebegő isteni szem akarok lenni, aki mindent lát és bárhol ott tud lenni, sosem ítélkezik, sosem köp el előre semmit, nem mondja meg a frankókat, szabadon hagyja a szereplőket. Egy szem akarok lenni, időben és térben, de hogy ne essek szét, kell valami kötés, ahogy a lufira is kötünk madzagot, a 10. századi téridő megfelel, abban maradhatok. Koherens és valós időként tekintve rá.
Innen viszont a narráció a sok szereplő esetében szét fog folyni, kivéve abban az egyetlen esetben, ha erősre fogom a fókuszokat. Ez az egy esélyem van, hogy működjön a regény. Vagyis a szemem, ami vagyok, úgy tud zoomolni, mint semmi más a világon. Rohadt nehéz lesz, mert ha rosszkor zoomolsz, rossz helyen, elcseszed az egészet. De ezt már nem lehet tervezni, ezt meg kell csinálni írás közben, hiszen ez az elsődleges eszköztár. És a zoomolás sejtig ható legyen, gondolatokra is vetüljön, hiszen egy mindent látó szem vagyok.
Sosem mondtam ki, de ma már tudom, hogy ez volt a kulcs Bizánchoz, nem a felkészültség -persze az is-, de kellett egy rendezett, kigondolt narráció. Valami elképesztően nyugodt szemszögből, ahonnan rá lehet látni az egész városra.
Ha így nézel a regényre, ez egy kísérlet, nem találtam fel a spanyolviaszt, vannak hasonlók, de be kell vallanom rugalmasan és erős váltásokkal dolgoztam, amiből megszületett a regény, és ami magával hozta azt a hozadékot, hogy nincs felmentésem semmilyen történés alól. Innentől kezdve mindent meg kell mutatnom. És mégsem. Mert a sok szereplő izgi, közelről is azok, mintha nem lenne könnyű eldönteni ki is a főszereplő, persze elég, ha én tudom. De van valami, ami félelmetes ebben, hogy újra kell tanulnom szemnek lenni, és letekinteni, nem lenézőn, hanem szeretettel, azzal az isteni hatalommal, amit a narrációm nyújt, és mégis kell korlát, ami mögé nem látok. Igen. Isteni hatalmam vak bizonyos dolgokra, mert a jövő ismerete számomra megengedhetetlen, egész egyszerűen azért, hogy ne lőjem le a legnagyobb rejtélyeket, a később kibontakozó antagonistámat, aki ha most ha elmondanám éppen mit csinál, lelőném a regény végét.
És igen, ez a másik kulcs, csak szigorú kronológiában lehetek hiteles, nem látok a jövőbe és nem látok be minden ajtó mögé, csak azokhoz jutok el, akik éppen a regény cselekvőfolyamát viszik előre a hátukon.
Az alattomban intrikálók tömege nem is annyira érdekes, egy lesz csak, akire idővel fény derül, a többiek tevékenysége néha csak felvillan, de lényegtelenek a történetem szempontjából.
És ezt tartom is.

De rohadt nehéz, vért izzadok vele, a jeleneteim elsőbbségeket követelnek maguknak nagy hangosan, a szereplőim veszekednek, saját maguknak követelik, hogy de most az én vállamra ülj, te szem! Gyere már és menjünk! Becsuktam rájuk az ajtót, amikor befejeztem az első részt. Jaj, mennyire hiányoztak! És most...
Óvatosan nyitottam rájuk az ajtót, és csalódottan tapasztaltam, hogy a szereplőim mostanában nem zsibonganak, kiestem a történetből, őket vastagon belepte a por és lélekben leléptek máshol szerepelni, élettelen bábukként dőltek el a széken, és belepték őket a pókhálók.

Jeleneteim vannak, terveim vannak, de fel kell élesztenem ezeket a szereplőket, meg kell mutatnom nekik is, hogy van tovább.
Így érzek most, és szomorú is vagyok. Értük.
Vajon lusta lehetek, vagy csak frusztrált?
Hiszen megígértem, hogy ezek a szereplők táncolni fognak, ahogy fütyülök, körbevettem a világot a sok ígérettel és most nem mozdulnak. Valamiért nem akarnak. De miért? Mi nem jó?
Ennyire nem zártam le magamnak Anasztázia történetét, nem zártam rájuk az ajtót, persze ők nem tudhatták. Nem nyírtam ki őket. Csak hanyagolva voltak. Épp nyúlok a portörlőért és felhúztam a redőnyt is. Ébresztő drágáim, ezer a dolog, keljetek fel, indulás van. Nem mindenki tér vissza, én már tudom, de mindenkinek van még dolga, nagyon fontos dolgai, gyertek gyertek, szükség van rátok. Remélem az ígéretek, amiket tettem, nem üresítik ki bennem a szereplőimet. Máris jobb egy kicsit, hogy ezt elmondhattam.
Egyszóval, amikor megírtam Bizáncot a sok nézőpontkaraktert élveztem és imádtam. Most nyomaszt inkább, az a lehetőség is, hogy akár újakat is kezdhetek -a szabadság nyomasztó is?-, és az is, hogy talán ez egy ki nem mondott elvárássá is fajul. Nem kedvelem az elvárásokat, szeretek szabadon alkotni, de ha nem teljesítek ígéreteket, az elkezd bennem bűntudatként munkálkodni, szóval szeretem teljesíteni, amit ígérek. Ergo le kell vetnem ezt, mint rémképet. A legnagyobb tanulsága számomra a folytatásos második kötetnek az, hogy ezt meg kell tanulnom kezelni és levetni az idegen elvárásokat, amiket csak magam rémképeként hoztam létre, teljesen feleslegesek, megakadályozzák a munkámat, annyira frusztrálnak, hogy görcsössé válok, görcsben pedig nem alkotómunka, hanem szorongás folyik.
Szabadon alkotok. Nincs irracionális kötöttség, csak képzelem, az van, amit én szeretnék. Hisz mi más lehetne?
Ideje kimondanom: Nem érdekel, mit várnak az olvasók, most az érdekel, amit kigondoltam és ebben kell teljesítenem. Az olvasók elvárásai majd később jelennek meg úgyis, biztos lesz, akinek akkor is csalódást okozok majd, bármit teszek és lehúzza. Na és? Ez nem baj. Azt tudom vállalni, amit magamból írok meg és nem elvárásoknak megfelelően. Muszáj megszabadulni tőlük és visszanyerni a letisztított íróterepemet, meghagyni az eszközeimet, és eltávolítani azt, ami zavar.

Nagy lelki munka ez, aki nem volt még benne, nem tudja milyen, és azt hittem, ez kezelhető könnyedén.
Legyőzöm a mumusaimat. Ahogy kell. Csak így nem az a haladás van, amit terveztem. Néha a harcra, a lelki munkára is kell időt szánni, nemcsak az írásra. Vagy az is lehet, hogy ez is hozzá tartozik. Az már biztos, hogy fogok levezető lelki gyakorlatokkal tréningezni ilyen esetekre. :)
Úgyhogy második részt írni is kihívás.

Van némi privát változás is, de arról majd később számolok be, még elég friss a dolog és inkább szeretnék tapasztalatokkal jelentkezni ez ügyben, mint tervekkel.