2016/03/14

Bizánc: A sárkányölő/ 1. fejezet

Az Úr 958. esztendeje, Szent György havának első napja*

Az amasztriszi hajós mogorva képpel mérte végig a kocsma részegeit és a kikötői népek kedvenc helyét, aztán rámarkolt a borral teli kupára, amivel elészaladt az ismerős kocsmáros. Nem szóltak egymáshoz, de a bőrkötényes férfi alig észrevehetően biccentett. Karniosz ebből a szokásos jelből tudta, nemhiába jött el ma este.
 Sosem lesz vége ennek a napnak – dünnyögte kimerülten, és beljebb ballagott.
Kora hajnalban kelt, egy teljes nap fáradtsága ivódott be vén csontjaiba, amin csak keveset oldott a torkán leengedett savanyú bor. Őszes haja csapzottan simult a fejére, aszott bőrét a tengeren sötétbarnára cserzette a nap, nyaka is vörhenyes pírral sötétlett, míg szétnyílt inge alól, fakó mellkasáról tétován tűnt elő néhány deres szőrszál.
A jó üzlet reményében feltűnés nélkül odaballagott a félreeső asztalhoz, majd a tengerészek hanyag pimaszságával levetette magát a csuhással szemközti padra. Tekintete kíváncsian szaladt végig a hangoskodó matrózokon – ismert közülük párat –, miközben krákogott egyet; a bor olyan rossz volt, hogy kaparta a torkát, és legszívesebben kiköpött volna. Fél szemmel azonban már az idegent kémlelte.
A kopott asztal túloldalán a köpenyes kézfeje olyan fehér volt, hogy azonnal látta, nem dolgos földművelő népből való. Nem is egyházi ember, azok a keresztet is kívül hordják, és nem lehet arab kalóz sem, mert nincsenek rajta hivalkodó aranygyűrűk. Nagyúr lehet inkább. Posztóruhája alatt bizonyára díszes köntöst visel, illatos és könnyű palotai holmit, meg karátos fegyvert, ritka darabot.
 A nevem Karniosz, nagyuram – bökte oda félvállról.
 Úrnő – szólt halkan a szürke csuhás alak.
A kapitány homlokába gondterhelt ránc szaladt. A nő még a kocsma borgőzös, sötét szegletében is gondosan eltakarta az arcát, de termete apró, ujjai tényleg finom metszésűek, mint a római szobroké. Hallva a női hang üdeségét Karniosz hamar helyesbítette a megszólítást:
 Ez nem finom hölgyeknek való hely, úrnőm.
 Tudom.
Egy rangos nő az asztal túloldalán, azt a mindenit! Rögtön látnia kellett volna, hogy egy dámával van dolga. Remélte, nem kell megvédenie a részeg matrózoktól, akik itt gyakran verekedésbe fojtják italos kedvüket. Az öreg megvakarta kopaszodó fejét, ujja alatt zsírosan összetapadt tincsek rendeződtek másfelé a szikár koponyán, és tekintete nyugtalanul járt körbe a zsúfolt helyen.
 Mit akarsz tőlem? Porszem vagyok én ahhoz, hogy kivigyelek a tengerre. Csak egy kis rozzant halászhajóm van, nincs lakosztálya, se személyzete.
 El kell jutnom a gordelani kikötőbe.
 Konstantinápolyba?
 Igen. Megfizetném az árát, kapitány – tette hozzá a takarásban megbújó nő, és oly halkan beszélt, hogy Karniosznak alaposan hegyeznie kellett a fülét, még úgy is, hogy nem túl feltűnően közelebb hajolt.
Karniosz gyanút fogott. Talán ezt a nőt keresik a katonák birodalomszerte? A múlt napokban a prefektus emberei felforgatták az egész környéket, az amasztriszi kikötőt meg a környékbeli városokat, mert módfelett kerestek egy nőt. Még nem találták meg, és az a szóbeszéd járta, hogy vérdíjat tűztek ki rá, magas jutalmat a nyomravezetőnek, de Karniosz akárhogy törte a fejét, nem jutott eszébe a keresett személy neve. Pedig ebből akár még sok pénze is lehetne! Okos tekintete mohó kíváncsisággal csillant, pénzért ugyebár minden lehetséges, de nem akart bajba keveredni. Ujjat húzni a prefektussal meg a birodalmi gárdahadtest katonáival nem kifizetődő még Amasztriszban sem, feltéve persze, ha egyáltalán ez az a nő, akit keresnek.
 Mindenki oda tart a kiválasztásra. Vannak sokkal nagyobb hajók, és kényelmesebbek is, miért épp velem mennél Bizáncba?
 Azt beszélik, megbízható vagy.
 Beszélik, beszélik! Mindent beszélnek! Na persze, ami igaz, az igaz, Amasztriszban rajtam kívül senki sem megbízható, úrnőm – mondta nyájasan, amitől inkább tűnt tökelütöttnek, mint udvariasnak.
 Oda akarok menni, és nem verném nagydobra, ez minden – jelentette ki a nő.
Az öreg savószín szeme fürkészőn próbált a csuha takarásán átlátni. Remélte, egy röpke pillantás erejéig talán megakad a szeme rajta, talán ha egy kis csóvát vetne arra a fény, de a vágyott arcvonásokat sötét homályba vonta a kámzsa túl. Az úrnő arctalan alak maradt.
 Elviszel a kikötőbe, nem kérdezel és nem fecsegsz. Lakosztály nélkül, olcsón számold, ha egyáltalán a rozzant bárkáddal el lehet jutni Gordelanig – szólt egyre kételkedve, amire a férfi felhorkant.
 Még hogy el lehet jutni! Százszor is megjártam az utat! – Kihúzta magát, majd belekortyolt a borba. Tekintetét le sem vette az idegenről. – Lehet róla szó, de a prefektus egy nőt keres mindenfelé, aki állítólag felségáruló – vette még komolyabbra a szót, sejtelmes hangsúllyal. Gyanakodva hunyorgott, több pénzt akart kicsikarni, napbarnított képén pedig látszott, hogy a nagy kockázat fejében csupán egy kövér erszényt vár.
 Csssss, csendesebben! – intette le az úrnő, finom ujjai egy pillanatra csitítón megfeszültek, majd az asztalra simultak.
Az öreg közelebb hajolt.
 Ez nagyon súlyos vád. Meg sem kérdezem, mi a bűnöd, úgyis azt mondanád, hogy ártatlan vagy, de felségárulásért az egész impériumban halálbüntetés jár, ugye, tudod?
Belépett pár újabb matróz, Karniosz kapitány tekintete futólag ismét körbepásztázta a helyet, remélte, nem fognak ki épp most ellenőrzést, mielőtt megkötne egy ilyen jónak ígérkező, bár meglehetősen kockázatos üzletet.
 Jól van, amit nem tudok, azt nem kell jelentenem. Persze csak ha megfizeted az árát. Bizonyára nem téged keresnek annyira – tette hozzá az öreg és rákacsintott, szót értenek ők egymással, bizakodott. A nő sóhajtott, mint aki habozik, így kisvártatva a kapitány folytatta.
 A halászhajókat nem ellenőrzik a kikötőmesterek meg a katonák, pillanatok alatt kint vagyunk a nyílt tengeren, de ahová megyünk, ott más a helyzet. A gordelani kikötőben jól jönne egy ember, ha nem akarsz fennakadni az első ellenőrzésen. Ismerek valakit, aki segíthet. – Újabb csend következett, amibe Karniosz kapitány türelmetlenül belesóhajtott.
 Öt arany – szólt végül a nő.
 Tizenöt – vágta rá a hajós rögvest. – Ismerem a hajóvámost, tartozik nekem, segít majd.
 Rendben. Úgy hét arany.
 Legyen tizenkettő, és előre kérem! – húzta ki magát, mintha ez lenne az utolsó ajánlata.
 Legfeljebb tíz. Nincs több!
 Add most, és akkor megegyeztünk! – tartotta a markát az asztal fölött. Az úrnő az övéhez nyúlt és feltűnés nélkül leoldott róla egy erszényt. Megcsörgette az aranyakat, hogy testének árnyéka jól eltakarta a kíváncsiskodó szemek elől, majd gyorsan vissza is kötötte, mielőtt más is meglátná.
 A hajón megkapod, induláskor – mondta csendesen, mire az öreg megadón felsóhajtott.
 Legyen úgy! – Azzal Karniosz röviden kezet nyújtott volna, de a nő nem fogadta el.
A férfi a saját tenyerébe meredt, a hajókötél okozta bőrkeményedések és a durva, göcsörtös ujjak riasztónak tűnhettek. A bőr apró ráncaiba lemoshatatlan koszként foltokban beette magát a kátrány, így Karniosz kínjában inkább lekotort az asztal széléről egy árva kenyérmorzsát. Végül piszkosszürke inge alá nyúlt és ráérősen vakarózni kezdett. Szemvillanás alatt bizalmaskodóbb lett és még halkabban beszélt.
 Tíz aranyért eljuttatlak oda. A nevedet se kérdem, hacsak meg nem mondod magadtól, de a gordelani kikötő Bizánc nagy falán kívül esik, még ha egészen közel is van. Utána a legszigorúbb ellenőrzésen, a fal városkapuján már magadnak kell átjutnod. Feltéve, ha oda igyekszel, és nem máshová.
 Az már az én dolgom.
 Ott most mindenkit átvizsgálnak, egy kutyabolha se jut be vámfizetés meg mustra nélkül. Gondold meg, mit teszel, ha elkapnak, bitófa vár! Nagyurak helye az a város, és a kiválasztás miatt megbolondultak arrafelé a népek.
 Úgy tűnik, errefelé is.
 Na, igen – fintorgott az átutazó tömegre gondolva, majd befejezte a vakarózás szertartásos mozdulatsorát, és egy öblöset félreböfögött. – Talán szerencsével jársz – tette hozzá, és lemondón vállat vont, majd ködös tekintettel meredt a matrózokra.
 Úgy látom, tudnál jobbat is, hogy bejussak a városba.
 A Juliánuszt – fordult oda lelkesen az öreg, bozontos szemöldökét felhúzta és a fejét mélyebbre hajtotta, majd’ ráfeküdt az asztalra.
 Az a Szent Palota kikötője! – sziszegte a nő csendesen, keze megint a megkopott asztal lapjára feszült.
 Úgy ám! A császárnők kikötője a palotavárosban, egyenesen a Daphné Palota falai alatt. A Jusztícia kapu nyílik ott, ismerem a toronyparancsnokot, bejuttathatlak oda, de az sokkal többe kerül.
 Bolond ötlet! Nincs bejárásom oda, a palotavárosban rögtön elkapnának. Oda nem lehet csak úgy bemenni!
 Azt nem tudhattam, hogy nincs bíborgyűrűd! Ámbár szerezhetek azt is, ötven aranyért. Minden ellenőrzést megúszhatsz vele, és szabadon járhatsz, kelhetsz a palotában, ha senkinek nem szúrsz szemet. Ha elkapnak, akkor halál fia vagy. Nem mindegy neked, hogy egy felségárulással vádolnak, vagy kettővel? – Karniosz ismét megvonta a vállát, aztán komolyan belekortyolt a borba. Azon tűnődött, vajon hogy nem kapták el eddig a nőt, ha nincs palotai jelgyűrűje? A katonák napok óta mindenkit átvizsgálnak, lehetetlen, hogy őt nem csípték el legalább egy ellenőrzésre. Csak bíborgyűrűvel úszhatta meg, melyen a Szent Császár sárkányölő jegye látható. Ezrek dolgoznak és élnek a Szent Palota falain belül, az őrkatonák ismerik a magasabb rangúakat, de még azok is büszkén hordják a bíborgyűrűt, a palotai hivatalnokok meg rabszolgák pedig se ki, se be nem jutnának nélküle. Karniosz nem értette a dolgot, és egyre bizonyosabbnak találta, ez a nő az, akit keresnek.
 Nem kell gyűrű, Gordelanba megyünk. A többi már az én dolgom.
 Nem kérdek én semmit, benne van az egyezség árában, ugyebár. Csak segíteni akartam. – Azzal az öreg szélesen elvigyorodott, hát mit érdekli őt ez? A gondolatai mégis ekörül jártak. Az úrnő ezek szerint nem palotai dáma, még ha igencsak magas rangú is. Van nála arany, de az alig éri el az ötvenet, ezt abból gondolta, hogy hajlott volna egy új egyezségre. Elvehetné tőle, aztán kíméletlenül feladhatja a katonáknak a vérdíj fejében. Vajon megúszná, ha feladná ezt a felségárulással vádolt kis úrnőt, akinek olyan fehér a keze, mint a gyolcs? Az attól is függ, hogy ki ő, és valójában miért keresik.
 Akkor Gordelan. Mikor mennél?
 Mielőbb.
 Jól van. Holnap hajnalban indulhatunk. Hat matrózom van, eléggé kelekótya banda, előttük ne szólj, én meg azt mondom majd nekik, hogy néma vagy. Jobb, ha ezt a hangot nem hallják meg, még gyanút fognának a kilétedet illetően. Férfigúnyát ölts, akkor biztonságban leszel, minden tekintetben – tette hozzá Karniosz kapitány sötéten, és végigmérte a mozdulatlan alakot. Cseppet sem érdekelte, mit szól ehhez a tervhez a megbízója, innentől a kapitány mondja meg, mit csináljon.
 Útközben hátha megcsípünk egy méretes kékuszonyút is, a tengeren az ám az igazi zsákmány! – Azzal elégedetten bólintott. Orrcimpája kitágult, annyira megnézte volna csuha nélkül is, kivel kötött ilyen jó üzletet. Azt a mindenit! Tíz arany. Kirabolhatná, egyedül van, sok pénzzel. – Korán reggel, pirkadatkor. A Kék Medúzát keresd! Rozzant kis halászbárka, de nem feltűnő, és ha baj van, elég gyors is. Nincs lakosztálya, nem kényelmes, személyzet nincs, jóra ne is számíts! – Legyintett és fáradtan hátravetette a fejét, hosszú kezeit egymásba fonta szikár mellkasán, látható jelét adva ezzel, hogy végeztek.
Az idegen felállt az asztaltól, és a zsúfolt kocsma izzadságszagú, óbégató részegei közt lesunyt fejjel, feltűnés nélkül távozott. Senki sem törődött vele. Karniosz kapitány egy darabig azért követte a tekintetével, majd elgondolkodva megforgatta kupáját az ujjai közt.
Tíz aranyért már jobban járna, ha feladná, és nem kockáztatna. Még őt is bitófára küldhetik, ha elkapják őket, és megtalálják a nőt a Medúzán. Nem ér annyit.
A matrózokat fülelte, arról beszéltek, hogy az amasztriszi kikötőt blokád alá vonták a császári katonák, vörös lobogójuk alatt egy lélek sem mehet se ki, se be. Pár napja minden ellenőrzést megszigorítottak, ennyire még soha senkit nem kerestek. A kis rozzant bárka nem jut ki a tengerre ellenőrzés nélkül, ebben Karniosz teljesen biztos volt.
A kapitány úgy érezte a zsigereiben, itt az ideje utánanézni, hogy pontosan mekkora jutalmat is tűztek ki ennek az ismeretlen dámának a fejére.


Egy órán belül meg is tudta. Dühödt képpel markolta a kupáját, egy húzásra lehajtotta a bort, végül pedig vérben forgó szemmel, haragosan csapott az asztalra.
 Azt a mindenit! – Az odaforduló arcokkal mit sem törődött. Kitámolygott a kocsmából, az ajtó előtt nagyot köpött a porba. Megigazította ingnyakát, majd útnak eredt a hűvös éjszakába, hogy aludjon pár órácskát a Kék Medúzán.
Száz arany a lányért.
A dolog még gyanúsabb, mint eddig. A mezei felségárulókért nem szokás ilyen sokat fizetni. A lány neve Anasztázia, állítólag hérakleiai, és ritka zöld szemű. Fiatal nő. Vajon mit követett el ez a szerencsétlen? Egy felségáruló nemest azonnal felkoncolnak. Ha erre gondolt, beleborzongott. Itt valami nagyon nincs rendjén, mert ez a nő mégiscsak magas rangú dáma lehet. Száz arany. Mégsincs jelgyűrűje. Nem értette, és majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogyan lehetséges ez. Száz aranyat kapna érte, aztán az ördög már vinné is a lelkét a pokolba, ha elárulná ezt a lányt. Azt a mindenit! Tíz aranyért gondolkodás nélkül feladta volna, százért nem.


Karniosz kapitány a móló végén állt két lépésre a dagályban ringatózó Medúzától. Vígan fütyörészett. A majd csábítóan csengő tíz aranyra gondolt, miközben öblösen csobogott, ahogy a tengerbe vizelt. Álmosan nézett körül. Az éjszaka csillagleplét megbontotta a puhán lopakodó, fátyolos pirkadat. Mogorva árnyakként vesztegeltek a hínármocskos kikötőben a sós víztől és a napsütéstől már törékennyé rozzant, bűzös halászbárkák. Belsejükből csak itt-ott tűnt fel bizonytalanul egy-egy távoli olajlámpás tompa fényszeme. A vékony, opálos ködfoszlányok egymásba kapaszkodtak és csíkokban lebegtek a fekete víztükör fölött, amely lassanként magába ette az immár erőtlenül elillanó sötétet. Bágyadt szélcsend honolt a vitorlák közt, az árbocok, melyek máskor részegen imbolyogtak, most mozdulatlanul üldögéltek a helyükön. A halászok készülődtek a vízre, mint ilyenkor mindig. Fáradó mécs égett a Medúza fedélzetének korlátján, apró világa a vízfelszín töredezett tükrébe mintha sokadmagával, darabokban pottyant volna bele.
Anasztázia messziről figyelte a vén tengeri medvét és a Póntosz Euxeinosz* halászait, mint készülődnek az indulásra, hogy mindennapos harcukat megvívják a tengerrel néhány betevő falatért. Nem bízott a kapitányban, még ha jó helyről ajánlották is neki; tudta, egész Amasztriszban ő a legnagyobb gazember, és mégis, most egyedül ez a vén zsivány segíthet rajta. Köpenye zsebébe nyúlt, hogy kitapintsa az erszényt, amit ígért neki. Minden rendben lesz, gondolta, átjutnak a blokádon, meg kell történnie. Keserűen elfintorodott, ahogy erre az útra gondolt, de el kell jutnia Gordelanba, a Bizánc melletti kis kikötővároskába. Miért is nem ment oda rögtön?
Elindult a mólón, halk léptei alatt nyögve nyikordultak a simára kopott deszkák, a víz nyughatatlan szenvedéllyel nyaldosta odalent a tartópilléreket. Ahogy odaért a kapitányhoz, már egész világosban derengett az ég alja. Bíznia kell benne, nincs más választása, nem maradhat itt örökre. Az öreg nem mozdult, a tenger látóhatárán ringatózó sárkányfejes császári hajókat kémlelte.
 Jó reggelt, úrnőm! – bólintott oldalra a vén hajós, de nem fordult meg, továbbra is a tengert nézte, a rettentő hadihajókat. A ködcsíkok oszladoztak, és egyre több távoli hajó derengett, a blokád félelmetes vonala.
 Jó reggelt, kapitány! – szólt a lány. Megfordult benne a gyanú, Karniosz talán meggondolta magát, és mégsem indulnak el. Feladta volna, és hamarosan már katonák jönnek érte, hogy vasra verve elvigyék? Száz aranyat tűztek ki, hamarosan elárulja valaki, ha nem ez a vén hajós, hát akkor valaki más.
Anasztázia jól tudta, Amasztriszból Gordelanba egy hajóútért csupán néhány rézpénz a bér. A száz arany igen csábító egy tengeri medvének, ráadásul kevésbé kockázatos, mint segítséget nyújtani egy módfelett keresett illetőnek potom tíz solidusért.* Őrültség volt megkérni erre, fel kellett volna szöknie egy hajóra, de a katonák annyira szigorúan ellenőrizték az utasokat, hogy amikor megpróbálta, egyszerűen nem tudott észrevétlen közelebb férkőzni a hajókhoz. Sápadtan lépett a kapitány mellé a móló legutolsó deszkájára, épp csak elfértek egymás mellet egy vonalban.
 Amasztrisz kikötőjét blokád alá vonták. Egy szemhunyásnyit se aludtam, egész éjjel azon gondolkodtam, hogy juthatnánk át, úrnőm.
 Már tegnap is tudtad ezt – szólt szomorúan a lány. Hiába a tíz arany, az alku, nem jut ki ebből a városból soha. Szárazföldi úton, gyalog hetekig tart, mire Bizánchoz ér, és legalább félszáz ellenőrző ponton kellene átjutnia. A tengeren csak két kikötő, mielőtt a nagy falhoz érne.
 Honnan tudják, hogy te vagy az, akit keresnek? – kérdezte az öreg elgondolkodva.
 Mire gondolsz?
 Miből tudják biztosan? Ismertetőjegy, tudod! – fordult oda Karniosz, és választ várva toporgott egy kicsit.
Anasztázia elmosolyodott magában.
 Úgy hallottam, minden lányt a palotába visznek, akiről azt gyanítják, hogy én lehetek. Engem keresnek, igen. Túl sajátos jegyeim vannak, kapitány, nemigen öltöztethetsz be matróznak. – Lemondó hangsúllyal lehajtotta a csuklyát, hogy most először szembenézzen a vén hajóssal. Az öreg kis híján hátrahőkölt a döbbenettől, szinte még gyermekleány nézett rá olyan nyílt és tiszta tekintettel, amilyen ritkán adatik meg egy olyan vén gazembernek, mint ő.
 Azt a mindenit!
 Ritka zöld szemem van. Átok ez nekem, hidd el! – sóhajtotta, és a távoli hajók felé pillantott.
 Sokan ölnének azért, hogy e bájnak csak tizedével is rendelkezzenek! – Azzal ő is felsóhajtott, ámbár a szemében kéjes öröm csillant, mint a férfiakban általában, ha nekik tetsző látványra lelnek. Karniosz eldöntötte, segít ennek a lánynak. A szokásosnál is sötétebb tengerre meredt, elmélyülten figyelte a kifutó halászhajókat. Még sosem vállalt ilyen nagy kockázatot, mint amire készült.
 Akkor hát, Isten óvjon, Karniosz kapitány! – szólt a szép úrnő, és megfordult, hogy visszamenjen a városba, hogy folytassa a hetek óta tartó rejtőzködést, és elemózsiát vegyen a péknél. Néhány lépés alatt visszavette a csuklyát, örült, hogy az öreg nem adta fel azért a száz aranyért. Meg kell próbálnia felszökni egy nagyobb hajóra, nincs más megoldás, különben kifut az időből.
 Hová mész? – horkant fel a férfi, és utána lépett. – Átviszlek, ahogy megegyeztünk, bár nem úgy, ahogy terveztem.
 Azt hittem, meggondoltad a dolgot. A blokád miatt.
 Nem, dehogy! De a bitófát elkerülném, ha nincs ellenedre. Úgyhogy készülj fel rá, igen kényelmetlen utad lesz. Már mindent előkészítettem. Gyere! – Azzal a Medúzához lépett, felkapaszkodott a fedélzetre, a lány pedig követte.


Karniosz kapitány köhögése végigbukdácsolt a hajó oldalán csobbanó hullámokon. Matrózai behúzták az épp csak szelet fogott vitorlákat, és kivetették a horgonyt is. Bevárták az ellenőrzést. Egy szemvillanás alatt kibontakozott a közeledő császári dromón orra, és lendületesen melléjük simult. Egy kisebb ház méretű sárkányfej haladt el előttük, torkában látszott a tűzokádó szifon szája, amit a csatákban használtak. Ember nagyságú fogak vicsorítottak, a szem csak mereven bámult rájuk, és Karniosz jól tudta, ilyen minden római hadihajó orrának mozdulatlan grimasza.
 Még csak most indultunk, nagyuram! – kiabált fel Karniosz a magas fedélzetre.
 Nem futhattok ki a kikötőből engedély nélkül! – bömbölte a fenséges császári hajó kapitánya. Harcias kiállással adott utasításokat az embereinek, hogy átvessenek egy pallót, miközben a felé nyújtott tálcáról elvett egy darab sajtot. Az egymás melletti közelségben még jobban kirajzolódott a két hajó közti különbség. A hatalmas dromónon vagy háromszáz katona és rabszolga volt, vezényszavak szüremkedtek ki a hajótestből, evezőlapátok kezdtek húzni az ellenkező irányba, hogy a gályarabok megfogják a sárkányhajó lendületét, és evezőikkel teljes erejükből lefékezzenek. A fordulásra rásegítő orrvitorlákat fürgén bontották meg az árbocokon, gyors kezek dolgoztak, látható szakértelmük még fenyegetőbbé tette a római flotta tengeri haderejét. A sárkányágyúból lőtték ki az ellenségre a vízzel elolthatatlan híres görögtüzet, mely legyőzhetetlenné tette az impériumot a nyílt tengeren. A hadsereg nemigen tette közszemlére ezeket a hajókat, így csak az nézhette meg, aki itt szolgált, vagy aki találkozott velük egészen közelről. Csak egy embert kerestek, de Karniosz kapitányt kiverte a víz, nem szívesen húzott volna ujjat a katonákkal.
 Császári engedély – motyogta fogai közt az öreg, és megadó tekintete végigfutott a vén Medúza sótól fakóra kopott fedélzetén. Emberei ásítozva figyelték a katonákat, akik egy perc múlva felfegyverkezve rontottak a bárkára, a szintkülönbség miatt kis híján végigcsúszva a meredek pallókon.
 Parancsunk van minden hajót átkutatni! Felségárulót keresünk!
 Azt itt nem találtok – jegyezte meg nyugodtan az öreg, és színpadias legyintését követően csípőre tette a kezét. – Ez egy üres halászbárka, csak az időnket fecsérlitek.
 Senki sem hagyhatja el a kikötőt ellenőrzés nélkül, ez az új parancs! A halászhajókat is átvizsgáljuk, már tegnap óta! – darálta a császári kapitány unott közönnyel és teli szájjal, láthatóan maga sem hitte, hogy a halászok közt lelné meg a szökevényt, így jóízűen rágcsált a korlátnál állva. Valószínűleg azért küldött csak négy fegyveres katonát, akik hamarjában szétszéledtek, eltűntek a bárka gyomrában, és nagy léptekkel végigrontottak az alsó, felső fedélzeten egyaránt. A színes egyenruhájú katonák sietve kutakodtak, de végül nem találtak semmit. Hárman már visszaértek az alsó szintről, a negyedik még késlekedett.
 Kit kerestek ennyire? – kérdezte az öreg kíváncsian, de nem is várt választ, mert a negyedik katona is előbújt, és felkiáltott a kapitánynak:
 Senkit sem találtunk, uram! – majd tekintete a fedélzeten egy nagyobb rongykupacra siklott. – Az meg ott micsoda? – kérdezte, és gyanakodva a rongyokba tekert emberi test felé bökött. Közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye. A másik három már kötelekbe kapaszkodva visszamászott a nagy hadihajóra.
 Ó, az csak az öreg Borisz – legyintett Karniosz, sietve keresztet vetett, majd folytatta –, már nem mozog, halott.
 Nem temettétek el otthon? – lepődött meg a katona.
 A tengeri medvéket a tengerbe temetjük. Nincs pénz ilyesmire, családja sincs, úgyhogy kivisszük a vízre.
 Miért nem dobjátok ki most? – tette csípőre a kezét, és fürkészte a vén halászt.
 Túl közel a part, uram, kisodorhatja a víz. Beljebb kell vinnünk szegény Boriszt, ott majd megadjuk neki a végtisztességet, mondunk érte egy imát is.
A férfi továbbra is kételkedve méregette a kapitányt és a holttestet. Aztán gondolt egyet és belerúgott, de a kupac mozdulatlan maradt.
 Mi az, katona? – kiabált le a császári kapitány.
 Egy embernek látszó dolog, uram!
 Ellenőrizd! – szólt a parancs, és a katona intett a matrózoknak, hogy bontsák ki a hullát a szürke gyolcsokból.
 Már bűzlik – nyögte az egyik halászfiú fintorogva, de azért odaléptek a testhez, és feltételezhetően a fejénél elkezdték lehámozni a rongyokat. Hamarosan előbukkant a holttest feje búbja hosszú, ősz hajszálakkal, mire a katona felkiáltott.
 Rendben van, nem őt keressük! – Majd nagy lendülettel felkapaszkodott a kötélen, és fürge mozdulatokkal a saját hajóján termett. – Egy hulla, uram! Férfi – tette hozzá sokatmondó hangsúllyal.
 Rendben van, mehetünk! – intett embereinek a kapitány, és többé pillantásra sem méltatta a kis halászbárkát. Behúzták a pallót, aztán nagy mozgolódás kezdődött a hatalmas sárkányfejes dromónon. Egy perc múlva mindenki ment a saját dolga után.
A Medúza csakhamar hallótávolságon kívülre került, egyre távolodtak a parttól meg a félelmetes blokádtól, és Karniosz kapitány sóhajtva közelebb lépett a holttesthez. Gyorsan szétfeszegette a gyolcskötést a szájánál.
 Kitartás, úrnőm, mindjárt kicsomagolunk! – Majd felegyenesedett, és a hajókorláton áthajolva köpött egyet a tengerbe. – Remélem, a vén Borisz megbocsátja, hogy lenyúztam a fejbőrét – dünnyögte magában. Aztán összehúzott szemmel figyelte, milyen látványosan és fürgén dolgoznak a matrózai, hogy majd kivethessék varsáikat a mélybe. Elvégre Gordelanba nem mehetnek üres kézzel. Ott a friss halat most minden mennyiségben el lehet adni, hiszen a kiválasztásra igyekvő népek éhesek.


Félóra múlva a Kék Medúza jó szelet kapott és sebesen hasította a Póntosz Euxeinosz vizét nyugatra, a gyönyörű Bizánc felé. Karniosz kapitány tekintete a tenger távoli horizontjáról a titokzatos lányra tévedt. Szép és nagyon fiatal. Vajon mit követett el, hogy felségárulás miatt keresik? Odament hozzá és leült a korlát tövébe a napszítta fedélzeten. A matrózok nem mertek szólni az úrnőhöz, bár olykor rajta felejtették a tekintetüket. Karniosz kénytelen volt beavatni őket, és dupla fizetséget ígért nekik, ha tartják a szájukat. Csak a vén Borisz holttestének megcsonkítását vették zokon a lány megmentése érdekében, és folyton keresztet vetettek, ha eszükbe jutott, mire vetemedtek érte.
 Köszönöm, Karniosz.
 Még ne köszönj semmit, úrnőm! Ha Gordelant is ilyen szigorúan ellenőrzik, nagy bajban leszünk. Úszni tudsz?
 Csak ha nem csavarsz vissza ezekbe a rongyokba! – Azzal fáradtan a kupacra bökött, majd a cinkosságuk tudatában megkönnyebbülten összemosolyogtak.
 Bocsáss meg, hogy ilyen undorító módszerrel tudtalak kihozni, de nem akadt jobb ötletem.
 Bevált. – A lány felsóhajtott, mintha maga sem hinné, hogy végre kikerült a városból. Fájlalta az oldalát, de egy szóval sem panaszkodott, csak felszisszent egy kicsit, mire az öreg sajnálkozva pillantott rá. – Furcsállod, miért akarok Bizáncba menni, igaz? Ott kereshetnek a legjobban.
 Úgy egyeztünk, hogy nem kérdezek – vont vállat a kapitány, de a tekintete elárulta, lassan még a tíz aranyról is lemondana, ami a zsebében lapult, csak hogy megtudja, ki ő, miért keresik, és miért megy oda, ahol a legbizonyosabb, hogy elkapják. De nem kérdezett, megegyeztek. Nyelt egy nagyot, az úrnő előtt azért mégsem akart köpködni.
 Így van, megegyeztünk.
 Ha magadtól elmondod, az más – sandított rá, de a lány nem tűnt beszédesnek. Lábáról is letekergette a kopott, szürke gyolcsot.
 Miért nem adtál fel nekik? – kérdezte végül Anasztázia, ahogy az öreghez fordult.
 Túl sok az a pénz nekem, úrnőm, nem tudnék mit kezdeni vele. Halász vagyok. Egyszerű ember.
 Pedig nem úgy beszélsz, mint egy műveletlen halász.
 Eredetileg papnak tanultam, de korán kiderült, hogy alkalmatlan vagyok Isten szolgájának.
 Akkor tehát mondd az igazat, miért nem adtál fel? – szegezte neki határozottan.
 Jól van. Mert féltem – kezdte halkan a férfi, nehogy az emberei meghallják. A lány pedig még nagyobb érdeklődéssel nézett rá. – Úgy gondoltam, bajba keverem magam, és bosszút állnak rajtam a rokonaid, ha miattam bitófára kerülnél. Túl nagyok ők hozzám. Nem húznék ujjat velük.
 A császári katonáktól mégsem féltél.
 Kiszámíthatóbbak, mint egy láthatatlan, befolyásos ellenség. Hidd el, én már csak tudom. – Azzal felállt a helyéről és vörösödő fejjel ráüvöltött a matrózokra. – Feszesebbre húzd azt a kötelet! Hadd duzzadjon az a vitorla! – majd visszafordult a lányhoz. – A kabinban találsz egy kis ételt meg egy ágyat. Pihenj le, holnap kora reggelre Gordelanba érünk.
A lány feltápászkodott és szétnézett, a tengeren a császári hajók már csak apró, jelentéktelen pontoknak látszódtak a távolban. A fővitorla megfeszült, a kötelekkel a tenger sajátos ritmusában játszadozott a szél. Néha meglendítette a nagy árbocrudat vagy nagyobbat dobott a kis bárka hullámzásán, amitől az egész hajó álmosítóan ringatózott és nyikorgott.
 Nem követtem el semmit, nem azért akarnak megtalálni, Karniosz kapitány. Ha eljutok a városba, minden megváltozik, mert jelentkezni fogok a versenyre.
 A kiválasztásra?
 Igen.
 A császár helyében én gondolkodás nélkül kiválasztanálak – kacsintott rá biztatón.
 Köszönöm.
 És ha előbb elkapnak?
 Akkor végem – rázta meg a fejét a lány.
 Megölnének? – nézett kérdőn a kapitány, és könnyedén kikönyökölt a korlátra.
 Nem, nem ölnének meg. Ha elkapnak, a halálnál is rosszabb sors vár rám.
 Van a halálnál rosszabb?
 Van. A neve Satirus nagyúr. Feleségül akar venni, ezért mindennél fontosabb, hogy mielőbb jelentkezzek a versenyre… – sóhajtotta gondterhelten.
 Te jó ég! Ismerős a név, ám a te ellenséged annál sokkal nagyobb úr lehet. Arra gondolok, aki így felbolygatta az egész birodalmi hadsereget. Satirus erre nem képes – biccentett a blokád felé a fejével. – De nem ám!
 Satirust mindenki ismeri.
 Ezek szerint nem akarsz hozzámenni – szólt megértőn Karniosz, és mindketten a távolba révedtek a tenger fekete vizű horizontjára.
 Már van öt felesége, hatodiknak akar.
 Nem vagy hatodik asszonynak való, az biztos – kuncogott az öreg.
 Van valaki, aki nála is jobban meg akar találni engem. Ez az ember pedig nem más, mint a hatalmas Kratérosz nagyúr.
 Hm – nyögte zavartan Karniosz kapitány a név hallatán. – A prokonzul? A nagy hadvezér? Ő valóban elképesztően magas rangú úr, azt beszélik, az imperátor barátainak egyike. Ő is el akar venni?
Erre összenéztek, és a lány vígan felnevetett.
 Nem, dehogy. Ő az apám.
 Azt a mindenit! – horkant fel a vén hajós, és egyszerre még jobban összezavarodtak előtte a dolgok. Egy fikarcnyit sem bánta már, hogy nem adta fel a lányt, bár kezdte megérteni, jobb lesz, ha nem akar ennél többet megtudni. Még bajba keverheti magát. Satirus különben is tényleg nagy gazember, messzire ér a keze. Neki lehet, hogy többet is megér ez a lány száz aranynál. A lánynak meg nem is kell megtudnia, hogy elárulta neki. Egy olyan lekötelezett, mint ő, mindig jól jöhet egy hozzá hasonló tengeri medvének. De hogy Kratérosz leánya, azt a mindenit, nem kellene ujjat húzni velük, igazából egyikükkel sem. Ha valaki, hát ő nagyon jól tudta ezt.


Gordelant a hatalmas hajóforgalom miatt nem vehették vesztegzár alá, így is akkora káoszt okoztak az ellenőrzések, hogy alig lehetett kikötni.
Párás reggelre ébredtek a tenger hullámain. Mire kikötöttek, már kivilágosodott az ég, rongyos, piszkosszürke felhők borították, és nagy, kövér szemekkel zuhogott az eső. Sokaknak nehezítette meg az életét, akik nem szentségeltek, azok búskomor beletörődéssel tűrték, hogy mindenüket átitassa a víz.
A kikötő magasított főterének kékesszürke bazaltkő burkolatára öblös csattanással engedtek le egy széles pallót a Néreuszról. Korábban már karvastagságú kötelekkel a rakpart asztal méretű bakjaihoz kötözték, s Anasztázia csillogó szemmel figyelte, még soha nem látott ekkora tárhajót.
Emberek kiabálása hallatszott, aztán megriadt, toporzékoló lovakat tereltek lefelé az óriási hajótestből. Különös férfiak kísérték őket, akik rövid, idegen szavakat használtak, forgolódtak a lovaik körül, hogy megnyugtassák őket. Végül egy magasabb rangúnak látszó lovas jelent meg közöttük. Félelmetesnek tűnt, fekete, díszes köpenye denevérszárnyként feszült rajta vizesen, nyerge aljára kötve pajzs, oldalán szablya, köpenyszéle alatt míves íj és vakítóan megcsillanó, díszes tegez lapult. Előresietett, görögül utat kért az embertömegben, hogy a lovakat leterelhessék a hajóról, és elindulhassanak végső úti céljuk felé.
Anasztázia még soha nem látott ilyen szép lovakat, szinte hömpölyögtek lefelé a pallón a hajó belsejéből. Bizonytalanul toporogtak, ahogy beleszippantottak egy szürke, idegen világ esőszagába. Fejüket emelgették nyugtalanul, és hiába az ilyen utakon a felfüggesztés, néha megbicsaklottak elgémberedett lábaikon. Messziről hozhatták őket. Párálló üstöküket vadul áztatta a sistergő felhőszakadás. A ménes lassanként megindult az előváros felé, az emberek szabad utat engedtek a lovaknak. Sokan megcsodálták őket, ámulattal, mégis gyanakodva nézték, amint áthaladnak a téren. Némelyek talán azt hihették, épp valamiféle barbár támadás éri a várost, a bámészkodókból előtűnt pár tétova, egészen kétségbeesett tekintet.
 Átkozott magyarok! – kiáltotta a hangzavarból odalépve Gaianus, a hajóvámos, aki a kicsit alacsonyabban húzódó mólón Karniosz elé sietett. Léptei inkább huppantak, mint kopogtak a deszkákon. – Egyetlen lovuk többet ér, mint ez az egész rohadt kikötő! Ki nem állhatom őket. Láttátok ezt? Száz lovat hajóztak be, a vám, amit fizettek érte, elég lenne, hogy csak henyéljek az életem hátralévő részében. Ajándék lesz a császári menyasszonynak! – énekelte fejhangon, gyűlölködő utánzással, hogy még a frissen borotvált tokája is beleremegett. – Ezt mondja nekem, és csak néz. Néz nagy komolyan, mintha azt feltételezné, hogy nem tudom, mit akarnak itt. Olyanok ezek, mint a kísértetek, egyszerűen kiráz tőlük a hideg. Titokzatosak és gazdagok, mindig fizetnek, és sose beszélnek! Nem hittem, hogy ide még így jöhetnek a hunok. Ajándékkal. Nem lesz ennek jó vége, Karniosz! Barbárok ezek mind, mit se változnak!
Anasztázia szívesen megkérdezte volna, mifélék ezek a hunok, vagy magyarok, aminek a vámos nevezte őket, mert semmit sem tudott róluk. Vagyis inkább keveset a vén Pardiosztól. Tudta, hogy a Póntosz-tenger túloldalán élnek, messze északon, hatalmas kiterjedésű, végeláthatatlan sztyeppéken, és nincs még egy nép, amelyik úgy ért ezekhez az állatokhoz, mint ők. Az öreg rabszolga még a nyelvüket is beszélte, de ritkán mesélt róluk, akkor is keveset. Anasztázia inkább eltakarta az arcát, és csendesen meghúzódott Karniosz mellett. Nem úszhatja meg az ellenőrzést, tekintete óvatosan fürkészte, merre menjen majd, és gyakran lehajtotta a fejét. Az eső ezüstösen zuhogott mindenre, mintha dézsából öntenék, a csuklya szélén kis patakokban csobogott le a kövezetre, a szétrebbenő víz pedig opálos homályba burkolt mindent.
 Remélem, sok halat hoztál, öreg barátom! – kurjantotta a férfi, majd rövid, bizalmas pusmogásba kezdtek egymással, Karniosz kapitány és az apró termetű, kalapácsképű hajóvámos. Vigyorgott, amikor megtudta, a vén tengeri medve miben is sántikál. Gaianus nyereséget szimatolt, és átszellemülve nézte a szürke csuklyás alakot, aki lehajtott fejjel állt előtte. Ő az, akit keresnek. Száz aranyat ér! – futott át rajta, miközben megelégedettségében kisimult arcát tovább mosta az eső.
 Isteni szerencse, hogy hozzám jöttetek! – Aztán bólintott, de kaján vigyora mutatta, sejti a veszedelmet, ami a lányra várt, miközben a vámos zsebébe vándorolt két kis aranysolidus, a császár képével.
 Most Albinus ad a halért a legtöbbet, két rézpénzt. Oda vidd a szállítmányt! Azonnal fizet, megugrott neki az üzlet. Olyan tömeg özönlik Bizáncba már napok óta, amilyet ez a város még nem látott. – Azzal intett néhány hivatalszolgának, hogy jöjjenek közelebb. Az egyik titkár bőrrel gondosan betakargatott agyagtáblát hozott, a másik kettő sátrat tartott a vámos fölé, miközben beírta a vámot, dátumot, nevet, meg a halrakomány mennyiségét. Az írnoksegédek minden erejüket arra fordították, hogy a puha masszára egy csepp víz se kerülhessen. Kimoshatja az egész napi forgalmat, amit addig rögzítettek, estére kelvén nem lenne mit felvezetni a Magister Officiorum pergamenjeire, amit mindennap el kell küldeniük a palotába a nagy tudású eunuchoknak. Ha nem teszik meg, az fővesztéssel járó bűn. Gaianus elhessegette őket felfelé, aztán a tolongó tömeggel nekiindultak a széles mólóról a kikötő tárhajókhoz magasított, kövezett főterére.
Gordelan zsúfolásig telt, és olyan forgalmat bonyolított, ami láthatóan megterhelte a közszolgákat. A hajóvámosok fáradt tekintettel fogadták az érkezőket, nyomukban sátras írnokok igyekeztek az agyagtáblákkal, küszködtek az esővel. Gaianus folyamatosan beszélt. Elmondta, hogy a kereskedők iszonyatos mennyiségű élő állatot hoztak Bizánc falaihoz, melyek itt találnak gazdára. A város szükségletei a kétszeresére nőttek, de az állatokat négynapos karanténban tartják a törvényben meghatározott élőállat-kereskedelmi előírásoknak megfelelően, mielőtt vágóhídra mehetnének. A friss hús jó pénzért kelt, és a karantén alól csak a halszállítmányok képeztek kivételt. A vágóhidak mészárosai a négynapos vámfizetési igazolás bemutatásával vásárolták meg az állatokat, a hajóvámosok már éjt nappallá téve dolgoznak, hogy kiadják a hivatalos igazolásokat az érkeztetési dátumokról. Még a lovakat sem lehetett a négynapos karantén nélkül bevinni Bizánc falai közé.
 Aztán még az utasforgalom is a többszörösére növekedett, ezért a császári hadtestből tagmatakatonákat vezéreltek át. Kőhajításnyira vagyunk Konstantinápolytól, és mindegyikük csak azt reméli, megtalálja Kratérosz leányát. Aki jelenti a felettesének, az bizony öt arannyal lesz gazdagabb, noha százat írtak már ki a fejére.
 Azt hittem, többet – morogta Karniosz, és biztatóan Anasztáziára kacsintott.
Az emberáradatban a lány jó esélyét látta, hogy ellenőrzés nélkül átcsusszanjon a katonák gyűrűjén a kikötő egy hátsó szeglete felé. Már kinézte magának, merre induljon el.
 Gyertek! – hívta őket Gaianus, de Anasztázia nem hitte, hogy száz arany ellenében azzal a kettővel lefizethető lenne, amit Karniosztól kapott. Bármilyen szívességgel tartozik is a kapitánynak, ez biztosan nem az a nap, amikor azt lerója. Ahogy felértek, körülkémlelte a hatalmas főrakteret, ami hemzsegett az ellenőrzéseket végző katonáktól és a morgolódó, magukat zaklatva érző emberektől. Anasztázia gyomra összeszorult az idegességtől, a katonákon kívül megpillantott pár sokkal veszélyesebb alakot fekete turbánokban, és beléhasított a félsz, nem akarta, hogy elkapják. Azonnal indulnia kell, hogy ezen mielőbb túl legyen. Hirtelen Karnioszhoz fordult, és félrevonta a tér oldalában húzódó kőpárkányhoz, amelyen vígan táncoltak az esőcseppek, mellettük pedig a mélybe, egyenesen a tenger vizébe ömlött a felhőszakadás.
 Karniosz, nem kevernélek bajba, elköszönök.
 De hát Gaianus segít!
 Nézz körül! Hogy segítene? Hiszen ha akarna, sem tudna.
Az öreg kétségbeesetten pillantott a lányra, miközben sisteregve mosta az eső, és olyan képet vágott, mint aki epét nyelt. Aztán körülnézett kicsit jobban, valóban mindenfelé katonákat látott, perlekedő asszonyokat és leányokat, akiket erőszakkal hurcoltak el, bizonyára a palota irányába.
 Tartottad a szavadat, kapitány, tartom én is! De ebben a vámosban egy kicsit sem bízom, úgyhogy most megyek! Mindent köszönök!
 Várj! Hogy segíthetnék?
Anasztázia körbefuttatta tekintetét az embereken, majd sóhajtott egyet és a zsebébe nyúlt.
 Nézd azt a lányt, ott, aki most hajtja a birkákat a hajóról.
 Kék szoknyában?
 Igen, ő az. Menj oda hozzá és kicsit hívd félre, le a mólóra akár, add neki oda ezt az aranyat! Ha Gaianaus utánad küldi a katonákat, akkor el tudjátok terelni a figyelmet. Egy ellenőrzéssel kell átjutnom.
 Értem. Akkor menj! Igyekezz!
 Köszönöm, áldjon meg az Isten!
Mire Karniosz kapitány ismét felnézett, Anasztázia már elvegyült az egyforma, szürke köpenyes alakok között. A vén halász tekintete hirtelen megakadt Gaianus éppen hátrapillantó, önelégült cipóképén. Ujja a magasba lendült és egyenesen Karniosz felé mutatott. Írnokai kezében bizonytalanul rázkódott a kis hordozható sátor, ahogy a katonák úgy megindultak errefelé, hogy majd fellökték őket.
 A mocskos gazember! – szűrte a foga közt, és kereste, merre induljon el.
Kemény tekintetek metszettek belé a távolból, sisakok, köpenyek fordultak erre, Karniosz pedig egérutat keresett. Elterelheti a katonák figyelmét a lányról; mi tagadás, megkedvelte, egy nap talán hálás lesz érte, igen magas rangú dáma, még császárné is lehet belőle.
Hirtelen ismét megpillantotta a kék szoknyás fiatal lányt, aki termetre formázta Anasztáziát. Ugyanolyan köpenyt viselt, és éppen jókedvűen felnevetett valamin. Karniosz megforgatta kezében az egy aranyat, aztán néhány fürge lépéssel a lány mellett termett és megfogta a karját, miközben finoman háttal fordította az egyre közeledő katonáknak.
 Mit akarsz? – riadt meg a lány, még egy idegen hangzású szitokkal is illette a szemtelenséget a hegyekből jövő pásztorok lejtető kiejtésével.
 Neked adom ezt, ha elkísérsz a mólón a hajómig! Aztán rögtön visszajöhetsz.
Esőcseppek csattantak egy aranysoliduson a vénember kezében.
 Hagyjál békiben, mit képzelsz?
 Hogy örülnél egy aranynak. Csak kísérned kell.
 Hagyd a lányomat, vagy letépem a fejed! – ugrott oda egy pásztorember, Karniosz ekkor látta meg, hogy mennyi birkát tereltek a nagy tárhajóból, hogy aztán itt jó pénzért túladjanak rajta, és hogy markosabb legények is méregetik, akik valószínűleg a lány családjához tartozhatnak. A lány elgondolkodott, sok bárány ára volt az a fényes, sárga pénz, amin a császár képe csillant meg előtte. Karniosz már épp azon tűnődött, ha nem áll kötélnek, legfeljebb kicsit összevereti magát és megtarthatja azt aranyat is, mikor a lány csillapítani kezdte a kedélyeket.
 Semmi baj, hagyd csak, apuska! – markolt rá a pénzre, és tette el észrevétlenül.
 Elkísérem ezt az embert a hajójához! Nem érzi jól magát! Segítek neki, csak lekísérem a hajóhoz, ennyi az egész! Menjetek csak, apuska, maj’ utolérem a nyájat! – Gyorsan vág az esze, nyugtázta magában Karniosz, és megkönnyebbülten látta, hogy a legények meg az apa talán nem esnek neki ott helyben. A lánykára nézett és biccentett neki, azzal elindultak a városba áradó embertömeggel szemben, apuska és a pásztorlegények óvó tekintetétől kísérten. A mólón alig fértek el, pedig szekerekkel is lehetett volna közlekedni, olyan szélesen vezetett le a tengerre, de erős szembeforgalomban haladtak. Karniosz visszapillantott a térre, a katonák követték őket és egyre közeledtek.
 Miér’ akartad, hogy lekísérjelek?
 Ha bárki kérdezi, velem jöttél ide. Ezt mondd a katonáknak!
 Milyen katonáknak?
 Ezt kéne hazudni nekik azért a kis pénzért! Segítenél vele egy ártatlan lánynak!
 Hazudni? Az még rendben van, no, de nem csinálok véled sémmi olyat!
 Mi? – fordult a lányhoz hirtelen, és kicsit jobban megnézte az esőben, de a kámzsa alatt alig látott belőle valamit. Úgy tűnt, kapott már parázna ajánlatokat férfiaktól.
 Nem fogom meg a micsodádat, megírtetted?
 Semmi olyat nem kérek!
 Akko’ rendben. És mit akarnak a katonák?
 Fogalmam sincs, miért, de egy olyan szépséges leányt keresnek, mint amilyen te vagy! – Erre a pásztorlány pironkodva kuncogott, majd hirtelen megtorpant.
 De ugye nem kevernek össze véle?
 Dehogy! Csak egy perc az egész! Gyere már! – Azzal finoman belékarolt, nehogy a lányka meggondolja magát, és tovább mentek.
Mire a révben ringatózó Medúzához értek, elfogytak a szembejövő emberek, és a katonák utolérték őket, pont, ahogy arra Karniosz is számított. Fegyvercsörgéssel, goromba kiabálások közepette állták körbe őket, hogy egy tapodtat sem bírtak tovább menni.
Egy magasabb rangú közelebb lépett hozzájuk, és szó nélkül letépte a lányról a köpenye csuklyáját. Durván megfogta az arcát, hogy közelebbről megnézze. Gyakorlott mozdulatnak tűnt. Külső szemlélő azt hihette volna hirtelen, hogy csókolni akarja. A helyes kis pásztorlány úgy megrémült, hogy egész testében megfeszült. Az esőnek tartva orcáját makacsul lehunyta a szemét, melynek gödrében azonnal összegyülekezett a víz, fitos orrocskája alatt azt szűrte a fogai közt:
 Mit akarsz tőlem?
A bőrig ázott katonák izgatottan toporogtak, csizmájuk minden lépésüknél fenyegetőn döngött a nyikorgó mólódeszkán. Lehet, hogy megtalálták a lányt, akit úgy kerestek? Mind ebben bíztak, csillogó szemmel egymásra pillantgattak.
 Nyisd ki a szemed! – förmedt rá a férfi. Olyan rettegve nézett rá a szép lányka, mintha maga az ördög kapta volna el, és tartaná a kezében, szemfehérje szinte villant, ahogy segítségkérő pillantásai Karnioszt kutatták.
Az amasztriszi lehajtott fejjel állt, orra alatt legszívesebben vigyorgott volna, miközben remélte, a pásztorlánynak nem zöld a szeme, ha meg mégis, akkor legalább megnézheti vele a palotát, mert oda fogják vinni. Elmormolt magában egy rövid fohászt a kegyes Úristenhez, hátha ez egyszer meghallgatja.
Az eső csendes, monoton sistergéssel mosta a mólót. Mindenki figyelmesen várt, a megfeszített figyelem elcsendesítette őket, csak a víz folyt le rajtuk, mint mozdulatlan szobrokon. Levegőt sem vettek.
 Barna szemű az istenadta! Nem őt keressük!
Karniosz kapitány megkönnyebbülten sóhajtott, és olyan értetlenkedő képet vágott, amilyet csak bírt, mintha semmit sem értene az egészből.
Anasztáziára gondolt, a varázsos nemes lányra, Kratérosz nagyúr zöld szemű leányára, aki el akart indulni a versenyen, hogy az ifjú császár kiválassza feleségnek. Bízott benne, hogy sikerül is neki. Tekintete a kikötő főterére siklott, ott van valahol, már messze innen, és ha minden jól megy, akár még császárné is lehet. Azt a mindenit!
Hunyorogva figyelte a szentségelve távozó katonák hátát.
 Még ilyet! – sziszegte a lány, míg az arcát markolászta. – Akko’ ennyi vót, öreg?
Karniosz elégedetten bólintott. A lány magára csapta a csuklyát, aztán fejhangon kiabálni kezdett a katonák után, miközben követte őket:
 Máskor ne érj hozzám a mocskos kezeddel, megértetted? Otromba fráter! Hogy sülne ki a szemed, hát elzsibbadt az egész órcám attúl az ólomos szorításodtul! – Így ment vissza a nyájhoz a szentségelő egyenruhások után. – Ürdüg vinné el ezeket a pokolba!
A pásztorlányka a főtérről visszanézett még az öregre, és elégedetten markolta zsebében a sok barikát érő solidusát, intett, majd örökre eltűnt Karniosz szeme elől a kikötői forgatagban.
A kapitány egy darabig figyelte a népet, aztán ment még egy keveset a mólón, végül vidáman felugrott a jó öreg Medúzára, ahol emberei már várták. Kérdőn bámultak rá, hová lesz téve az a sok hal, amit útközben fogtak, mert ha nincs vevő, bizony le kell sózni az egészet, és azt az esőben aligha tudják idefent megcsinálni. A bárka gyomrában meg senkinek sem fűlt hozzá a foga, az a bűz nem embernek való kínzás. Nem mondták ki, csak némán, bamba képpel meredtek az öregre, bízva valami jó hírben.
 Albinushoz! – kurjantotta Karniosz vidáman, és hangos megkönnyebbüléssel hördültek fel a fiúk. Nyomban munkához is láttak, hogy a csordultig hallal tömött hajójukkal mielőbb átérjenek a kikötő egy másik szegletébe, ahol Albinus, a felvásárló az utolsó pikkelyig átveszi tőlük az árut.


Gordelan bazaltkő utcáit kitartóan mosta az eső. A főtér kijáratánál kőből épült, bolthajtásos kapuk sorakoztak, amire a körben álló házak behunyt szemű ablakokkal néztek, és a rájuk csapott zsalugáterek barátságtalanná tették ezt a máskor vidám és vendégszerető várost.
Anasztázia soha nem járt még itt, noha sokat hallott erről a helyről, szebb napokon. Hektor itt terelte át a lovaikat, amelyeket a hadseregnek hozatott Bizáncba Kratérosz, a nagy hadvezér. A lány figyelte a házak fekvését, ezek jelezték, merre vannak utcák, terek, meg a katonákat; tudta, hamarosan az ő karjába is belemarkol egyikük, és kéri majd, hogy a szemébe nézhessen. Ha nem hagyná, fegyverrel is fenyegethetik, kényszerítik, aztán elhurcolják a palotába, hogy a mesés jutalom fejében Kratérosz lába elé vessék. Csakhogy akkor biztosan nem jelentkezhet a kiválasztásra.
Az idegességtől rosszul érezte magát. Több hete már, hogy megszökött, de azt is tudta, milyen veszélyes ez az ember, aki elől menekül és aki miatt ide jutott. Undorral gondolt rá, és fojtogatta a borzasztó félelem, mi lesz, ha a szírek kapják el és nem a katonák.
 Hé, te ott! – kiáltotta az egyik katona.
Itt az idő. Anasztázia összegörnyedt, és úgy tett, mintha köhögni kezdene, tenyerébe készített hét aranyat, hátha a katona megvesztegethető vele. Csak fényes, fekete bőrcsizmáját látta maga előtt a latyakos kövezeten, amint hozzá lép.
 Mutasd az arcod! – förmedt rá, és letépte róla a csuklya átázott szövetét. Belenézett a büszkén rápillantó arcba. Anasztázia egy pillanatig bágyadtan nézte a magasból alásodródó vízcseppeket, meg ami a tetőkről szánkázott alá. A férfi rábámult, tekintetében ott bujkált a felismerés, ő az, akit keresnek! Anasztázia hagyta, hogy a katona rácsodálkozzon, majd mielőtt az megszólalhatott volna, kacsintott egyet és kíváncsian felhúzta egyik szemöldökét. Félreérthetetlenül biccentett neki, hogy nézzen a tenyerére, mielőtt még másfajta ajánlatra gondolna. Csillogó aranysolidusokat mosdatott benne a víz, amin látszott, hogy jóval több, mint amit a felettesétől kaphat, ha elárulja őt. A katona elmosolyodott, majd észrevétlenül átvette a pénzt, és hátrakiáltott a társának: – Ez is kék szemű!
 Akkor engedd el! – kiabált vissza a másik, és közben lázasan tovább ellenőrizték az átmenő forgalmat. Anasztázia minden erejét összeszedte, hogy szabadulásában átbotorkáljon a főtér legközelebb eső kapuján és véletlenül se sodródjon egy újabb katona vagy egy turbános közelébe. Azt hitte, a szíve is kiugrik a helyéről. Ahogy átvágott a főutcán, megpillantott egy kisebb teret, ahol hatalmas ponyvasátrak akadályozták meg, hogy elázzon a piacosok áruja. Itt nem látott sem turbánosokat, sem katonákat, gondolta, vesz valami kis ennivalót, mert kóválygott az idegességtől és az éhségtől. Nem beszélve arról, hogy útbaigazítást afelől, hogy hol találhatna még szabad szállást, leginkább tőlük kaphat. Egy öregasszony kis dézsában tartott valami fehér férgeket, amilyet Anasztázia még soha nem látott. Belebámult, de nem merte jobban megközelíteni őket, sosem látott még ilyen különös jószágokat. Az asszony halat és rákféléket árult még, de ezt az ismeretlen dolgot a dézsa vizében tartotta. Bizonyára ehető lehet, gondolta. Fölé hajolt a víznek, míg a vénasszony valakivel alkudozott egy nagyobb halon, aztán tovább akart menni. Tett is egy lépést, amikor egy szembejövő, szakállas, nagydarab férfi véletlenül, de lendületesen meglökte. Hiába kért elnézést, a lány nekiütközött a dézsának, megkapaszkodott benne, de ujjbegyeivel akaratlanul is beleért a vízbe.
 Ne nyúlj hozzá! – kiáltotta az öregasszony, amikor észrevette, de már túl késő volt. Az ezernyi apró lábbal megáldott férgek közül az egyik felemelkedett, és hihetetlen gyorsasággal forgott egyet maga körül, miközben belemart Anasztázia kézfejébe. Aztán visszacsobbant a vízbe a többi közé. A lány holtsápadtan bámult fel az öregasszonyra, miközben elugrott a dézsa mellől.
 Ezek kígyók? – és megfogta a sebet, amit a kis fehér dög ejtett rajta.
 Azok! Nem szabad fogdosni, a tengeri kauszoszok az eső miatt most idegesebbek a szokásosnál.
 Véletlen volt!
 Láttam. Mutasd a kezed! Remélem, nem lesz komoly bajod, kora reggel lefejtem a mérgüket, nem sok maradhatott bennük.
 Minek teszel az asztal szélére mérges kígyót?
 Ez a legjobb árum! Még szép, hogy odateszem!
 De veszélyes!
 Te meg minek nyúlkálsz bele a más dolgába?
 Meglöktek.
 Engem is mart már meg, ne aggódj! Ha hányni fogsz és rosszul leszel, azon ne csudálkozz, de jobb lenne még most elindulnod az ispotályba. Igyál sok vizet, rettentő szomjas leszel, talán lázas is, meg egyél sajtot, ha elmúlik a hányás, oszt holnapra semmi bajod nem lesz, de azért… Gyere, ülj le, adok egy széket, ha akarod.
 Nem szükséges, jól vagyok.
 Na, a tejes ott van bennebb, ott vehetsz sajtot!
Anasztázia bólintott, miközben a nő egy darabot tépett a szoknyájából, és bekötötte a lány kezét. Hálás képpel figyelte az igyekezetét, aztán összenéztek. Már éppen kigondolta, hogy utánakérdez tőle némi szállásnak, amikor az asszony nagy csodálkozva felkiáltott:
 Neked zöld a szemed? Csak nem te vagy az, akit úgy keresnek?
 Nem én vagyok! – jelentette ki Anasztázia, és úgy érezte, leszakad a karja. Miféle kígyók ezek pontosan? Még meg akarta kérdezni, de az öregasszony hisztériázni kezdett, hogy jöjjenek a katonák, mert megtalálta a lányt. Anasztázia alig tudta kiszakítani magát a vénasszony szorításából, amivel a karját fogta, és úgy kapaszkodott bele, mintha többé nem akarná elengedni. Kicsit meg kellett lökni, így az asztaláról halak csusszantak a bazaltkőre, ami csicsogott a sártól. Ahogy tudott, gyors léptekkel menekülésre fogta a dolgot, és sikerült valamelyest eltávolodnia a piactól.
A csuklyát visszahajtotta a fejére, miközben kinézett magának egy nyugodtabb sarkot, ahová félrehúzódhat hányni. Már megroggyant a lába. Alig néhány lépés, ott megtámaszkodhat a falnál.
Újabb hajók kötöttek ki egymás után, emiatt egyre áradt a kikötő felől a végeláthatatlan, zsivajgó embertömeg. Mindenki a bizánci nagy fal felé indult, Konstantinápoly városába, a kiválasztásra, akár a zarándokok.
Anasztázia újra megszédült, amitől aztán úgy elvágódott a földön, mint akit nagy lendülettel pofon vágtak. Csak azt vette észre, hogy fekszik. Az eső ráverte arcára a sarat. Fröcsögő léptekkel mentek az emberek a mocsokban, közelről látta kecskék, meg birkák totyogását, és asszonyok csivitelő csapatának vitorlaként lebbenő szoknyaredőit, akik elhaladtak közvetlenül az orra előtt. Aztán fekete hasítottbőr csizmák közeledtek felé a sokaságban. Szírek. Az egyik csizmás lábszáron felismerni vélte a jelet. Olajág! Satirus nagyúr jelképe!
 Kelj fel, az istenért! – nyögte magának keserűen és halkan. A rátörő félelem erőt adott, hogy feltápászkodjon.
Egy fiú akart neki segíteni, akinek az egyik szemét pántra fűzött, féltenyérnyi bőrdarab takarta. Szerencsétlen gyerek alig lehet tízéves, vajon hogy veszíthette el a jobb szemét? A szavait nem is hallotta, csak azt látta, hogy a gyerek tátog. Már bőrig áztak. Kicsi fejére rátapadtak vizesen elnehezült, göndör fürtjei. A világ lelassult és elcsendesedett. Anasztázia továbbra is szédült, de hamarosan ismét felnézett. A fiúba kapaszkodott, aki megtartotta. A fekete ruhás szír gárda tagjai egyesével kapták el az átutazókat, alaposan átfésülték a méltatlankodó emberek tömegét, senkit sem hagytak ki. Turbánjaik fürgén hánykolódtak a tömegben, ahogy egymásutánjában az arcokhoz fordultak, mohón kutatva Kratérosz lánya után. Egy ismerős szempár jelent meg Anasztázia előtt. Omar lépett oda egy nőhöz! Ismerte őt, Satirus vicsorgó kutyáját, akire még így is csak megvetéssel pillantott. Most elfogják és mindennek vége!
Ekkor egy másik szír férfi futólag kíváncsi pillantást vetett a csuklya alá, majd nem is törődve a beteg lánnyal, tovább sietett. Satirus embere nem ismerte fel őt, Anasztázia pedig majdnem elsírta magát a félelemtől, alig tudta megőrizni ép eszét. Gondolatai teljesen összezavarodtak, egész testében reszketett. A némaságban hallotta saját szíve dobbanását, vére a fülében zúgott.
A távolban Gaianus tűnt ki a mozgolódásból, a hajóvámos. Veszettül tolakodott előre, és látványosan őrjöngött, hogy nem találják a lányt, nyál fröccsent a szájából, dühödt üvöltözésébe még a tokája is beleremegett. Kétséget kizáróan számított arra a száz aranyra.
Anasztázia a fiúra nézett. A sarokba akart menni, a következő pillanatban pedig már hányt. Az az átkozott kígyó! Meghalhat? Hogy hiányzik most Tabucco, a szép egyiptomi gyógyító leány, négy, vele egyidős rabszolgalányának egyike, akiket Kratérosztól kapott a tizedik születésnapjára. Otthon hagyta őket a hérakleiai birtokon, és rabszolgái ebben a pillanatban jobban hiányoztak neki, mint valaha.
Újra öklendezett, de már nem tudott mit hányni. Milyen jó lenne, ha most vele lehetnének, a gordelani kikötő vénséges épületének fala tövében. A kétségbeesés, elhagyatottság, betegség magányában, ebben a minden mocskot kioldó esőben. Máris jobban lesz, mindjárt elmúlik ez a furcsa félelem, mindjárt elmúlik. Pardiosz, segíts! Jaj, mennyire hiányzik az a vén rabszolga is!
A rettenetes rosszullét szörnyűségeket ültetett a lelkébe. Nemcsak félelmet, hanem fájdalmat is. Anasztázia mélyen eltemetkezett a csuklya biztonságába, és a fal mentén lekucorodott a latyakos kőre. Sírt, maga sem tudta, miért. Kicsire összegömbölyödött, miközben csapkodta az eső. Ha atyja látná így, őrült haragra gerjedne.
 Gyere, elviszlek az ispotályba! – A fiú szavaival hangok robbantak a fülébe, a zsivaj elviselhetetlen lármává duzzadt, ami agyon akarta nyomni.
 Nem – nyögte Anasztázia, minden erejét összeszedve igyekezett nem nézni a fiúra, és még jobban eltakarta az arcát előle, nehogy ő is felismerje. Ahogy reszkető kezére nézett, látta, milyen véres a kígyómarástól, és foltos, ebből sejtette, még nem telt el sok idő a marás óta. Kellene valami biztonságosabb hely, ami semmiképp sem lehet az említett ispotály. A katonák ott is ellenőrizhetnek.
 A közelben van, ott majd segítenek rajtad, ilyen betegen nem maradhatsz itt! Még agyontaposnak.
A fiúnak igaza van, gondolta magában, és feltápászkodott a földről. Nem maradhat itt, errefelé hemzsegnek a katonák és Satirus emberei is.
 Ismersz valakit ebben a városban? – Alig tudott beszélni, elzsibbadt a nyelve. Összekapaszkodtak, hogy a következő utcáig eltámolyogjanak.
 Nem vagyok idevalósi.
 Izauriai vagy, hallom a beszédeden. Mi a neved, fiú?
 Antomiusz.
 Antomiusz, miért segítesz nekem?
 Megsajnáltalak, ahogy ott feküdtél a sárban. Beteg vagy, az ispotályba kell menned! – nyögte a kölyök, aztán megint megtámasztotta, hogy tovább mehessenek. Izmos emberke létére nehezen vitte a terhet, amit Anasztázia jelentett számára, miként belekapaszkodott. Megálltak a félreeső sikátorban, ott a lány a falnak dőlt.
 Menj utadra, fiú, most már megleszek.
 Nincs dolgom.
 Menj! – kiáltott rá hirtelen, érezte a félelmet, hogy mindjárt felismerheti és még el is árulhatja. Úgy vélte, most képtelen lenne elfutni üldözői elől. A kölyök hátrébb lépett a határozott parancsra.
 Biztos vagy benne? – kérdezte sápadtan, az eső patakokban csorgott le róla, szánalmas látványt nyújtott.
Anasztázia a zsebébe kotort egy kósza rézpénzért.
 Nesze, vegyél magadnak egy köpenyt! – Azzal felé dobta az érmét, amit a fiú elkaphatott volna még a levegőben, de nem tette. A réz csilingelt a bazaltkövön, a gyerek szomorúan bámulta, ahogy elgurult mellette, és lustán elfeküdt a kövön egy kis tócsában.
 Nem pénzért segítettem! – kiáltotta sértődötten, mintha megalázó lenne számára a fizetség.
 Nem is azért kapod! – Anasztázia lassan tovább botorkált, támolygott még, a falba kapaszkodott, hogy ellensúlyozza a szédülést. A fiú szánakozón nézett utána.
 Jól van, jobb is így, még elkapnám a nyavalyádat! – dohogott, részvéttel teli tekintete lassanként megállapodott a földön, ahová az érme gurult, felkapta, majd elinalt vissza a kikötői kapuk felé.
Anasztázia nem akarta bajba keverni. Nagy szerencsétlenség történt, és egyre rosszabbul érezte magát, de már alig emlékezett rá, mitől. Kíntól eltorzult arccal sírt, miközben kétségbeesetten kopogtatni kezdett a következő ajtón. Az eső továbbra is mosta a szürkéskék utcákat. Aztán erőtlenül bezuhant egy idegen ház kinyíló bejáratán, és mire földet ért, már nem tudott magáról.



*               Április.
*               A Fekete-tenger korabeli neve
*               A bizánci aranypénz megnevezése