2016/05/14

Írni vagy nem írni - Hamlet után szabadon...


A dilemma nem az, hogy csináld, vagy sem. Mert az soha nem lehet kérdés. A dilemma mindig az, hogy az ezernyi képből, érzelemből, gesztusból és mozzanatból mit írj le. Ez a valódi dilemma, tudni, hogy mit írsz, nem a szavakkal kell zsonglőrködni, hanem a gondolatokkal, a tartalommal. És nem árt, ha ebben jól válogat az ember a mélyen benne rejtező képlékeny világból.
Van azonban egy jelenség, amikor a belül rejtező világom zavarossá válik, mert felzaklat valami. Olyankor aranyat ér egy kis pihenés, és ha minden leül, megpillantom a következő lépést.
Belefutottam egy csomó lehetőségbe és szeretnék élni velük. Ehhez pedig dolgozni kellene, miközben itt ülök a tavacskám fölött és várom, hogy a felkavart állóvíz leülepedjen és újabb rajzolatokat fedezzek fel a mélyén, amik inspirálnak.

Ráadásul van egy komoly problémám is, amit próbálok tudatos eszközökkel kezelni, és ez összefüggésben áll azzal, ahogyan, és amit írok, meg ezzel a felkavarodottsággal is. Amikor ilyen zavaros a világom, elveszítem a hitemet, és erre próbálok inkább egy új lehetőségként tekinteni, minthogy pánikba essek. Hagyom, hogy kattogjon az agyam, mint valami nagy gépezet és sipítanak a fogaskerekek néha, annyira beindul. És ötletel, meg mindenfélékkel traktál. De nem vagyok összehangolódva vele. Érzelmileg nem tudom követni ezeket. Most például nem hiszek a szerelemben. Lehet, hülyén hangzik, de nem hiszek benne, hogy két ember érzései megválthatják a világot. És közben ez az alapkoncepcióm, ez a premisszám lényege, ez tartaná össze a történetet a végéig. Hülye helyzet, nem igaz? Mikor elkezdtem a regényt, más voltam, több remény és hit volt belém szorulva, amikről azt gondoltam, érdemes és kell is írni. És most ebben a tekintetben a lehető legmélyebben vagyok, mert egészen máshogy látom, mint ahogyan belekezdtem a dalba. Most elcsuklott a hangom és ebből a hitetlenségből ki kell jönnöm valahogy. Igaz az író akkor profi, ha mindenről tud írni. Hogyne. De nem visz előre, ha elveszítem a fonalat a szereplőimmel, ha a szimbiózisunk más hullámhosszra lép, amiben én elveszek, nem érzem át, amit éreznek, és így ők is elvesznek. Ezt nem tehetem velük. Afféle cserbenhagyónak érzem magam, hogy otthagytam Kagant a folyóban, Romanoszt a tűző napon egy sziklán, Georginát lázasan, Kratéroszt kétségbe esve, Niképhoroszt meg Anasztázia mellett nagy duzzogva, miközben ő épp egy rejtélyt akar megfejteni. És itt van a fehér sárkányom, mindeneknek egy láthatatlan középpontja, egy elképesztő figura, akinek a motivációin napokig sírtam. Ezernyi érzelem kavarog, a szereplőim mind részt akarnak maguknak. De a szerelem, az valahogy eltörpült most a sok hányattatás mellett.
Ezt kell újragondolnom. Mert amúgy nagyon nagyon szeretem a karaktereimet, és semmi akadálya nincs, hogy írjak. Perpillanat újragondolok dolgokat a nagy nekifutás előtt és remélem akkor majd befejezem, de ehhez az kell, hogy a szimbiózis helyreálljon és ismét megtaláljam a hangot, amin el kell énekelnem ezt a dalt.
Mert szeretném. Mert megérdemlik a karaktereim, és mert fontos számomra ez a történet.
Beiktattam egy kis pihenést.
Jó lesz. Csak néhány nap. Addig átrendezem az író-fészkemet, az jót szokott tenni.
Nézek egy sorozatot, amiben van szerelem, nem is akármilyen és tetszik nekem. Nem nyálas, és kedves, jópofa. Kíváncsian várom, mi lesz velük később, és arra gondolok, hogy az olvasóim is ugyanilyen kíváncsisággal várják, hogyan alakul majd a szerelem Bizánc második részében. Igen, ez egy jó kapaszkodó.
Majd jelentkezem, ha észhez tértem... :)