2016/09/19

Pusztai Andrea: A vörös lobogó



Az Úr 1688. esztendejét írtuk, és a január kíméletlen téllel telepedett rá Munkácsra. Az ember azt hitte, minden úgy megdermedt, hogy akár össze is törhet, mint egy üvegpohár. A lépteink ropogása a hóban erre emlékeztetett, mintha máris szilánkokon mennénk, és a világ, amiben benne vagyunk, éppen darabjaira hullana, ha nem csúszik ki alólunk. A porlepte, rideg falak hamuszürke kövét ott fentebb nemrég még labanc ágyútűz szabdalta. Az udvarra kiteregetett fehér lepedők billegtek a kötélen, mint kísértő, vén menyasszonyok. A konyhától nem messze, a befagyott ivóvizük fölött gunnyasztó jószágok mozdulatlanul tűrték a hideget, vagy behúzódtak helyeikre. A macskák nyervogva visszahőköltek a nyíló ajtóból a kandalló tüze mellé, ahogy megérezték a csípős levegőt. Mi pedig küszködtünk a téllel, miközben az életünket se féltettük annyira, mint a bennünk megmaradt utolsó reményeinket.
Az ellenség a falak előtt táborozott már második esztendeje. A távoli vezényszavak alattomosan beszüremkedtek közénk, alábucskáztak a várfokról, hogy egy pillanatra se feledjük, ők ott vannak kint, és ott várnak ránk. Így csak jobban rávetette komorságát a téli búbánat a csendben meghúzódó lakókra, akik mind lábujjhegyen jártunk, hogy ne is tudják odakint, itt vagyunk. Amennyire lehetett kiélveztük a hangtalan, csatazajmentes időt, ami karácsony óta telepedett ránk, és olyan könnyen megszoktuk így télvíz idején, mint a könnyű, prémes bekecs kényelmét. Túl hideg volt ahhoz is, hogy háborúskodjunk, hogy sebek fakadjanak, és forró vér pörögjön a szűzi hóra. Fáztunk a harc mindkét végén.
Vízkereszt után tíz nappal az úrnőmet rosszullét gyötörte, ami még azon a napon egy várva várt gyermek elvesztését jelentette számára. Erős alhasi görcsei miatt nyomban a bábáért küldött, jöjjön, nézze meg, mi lehet a baj. Úrnőm vakon hitte, hogy gyermeke Isten akaratával és a bába szakértelmével megmenthető. Amíg ő verítékes kínban fürdött és imádkozott, parancsára magam mentem az asszonyért. A bába egyfolytában morgott, míg jött mögöttem, nem győztem csendre inteni. A császáriakkal vigyázni kellett, főleg télen, amikor még a legostobább is képes követni a hóba mélyedő apró lábnyomokat.  A labanc tábor rettegésben tartott minket váron kívül és belül. Szerencsére épp fontosabb dolguk is akadt, igyekeztek nem megfagyni a sátraikban, és teát főztek, meg tüzeik köré gyülekeztek. Kockázatos volt ebben a hidegben csatangolni, ha észrevesznek, nehezen mondhatjuk, hogy csak egy sétához szottyant kedvünk, ennek a bábának meg be nem állt a szája. Épeszű ember ilyen időben ki sem dugja az orrát otthonról. Egyszóval örültem volna, ha végre elhallgat. Váltig állította, hogy gyermekkel már bővebben áldott asszonyokhoz megy, rendes szüléshez. Azt mondta, ha nincs még hasa az úrnőnek, tapinthatóan nincs benne a gyerek, akkor egyszerűen nem tud mit tenni. De én nem hagytam annyiban a dolgot, arra kértem, szedje össze legtitkosabb gyógyfüveit, ha nem is tudja megmenteni a magzatot, hozzon olyat is, melyekkel úrnőm testéből ki tudja űzni a rá leselkedő gonoszt, ami az elvetélő asszonyokat gyakran űzi a lázas halálba. A bába fiatal kora ellenére házsártos vénasszonynak tűnt, ahogy botorkálva áthágtunk az ezüst zúzmara alatt sóhajtozó erdőn. A hídhoz érve csak veregette magát, hogy ne fázzon, szorongatta füves kosarát. A Latorca jegén lopakodtunk el a császáriak tábora mellett, és beosontunk az utolsó, megmaradt alagút bejáratán. Az ellenségeink kettőt már felfedeztek a múlt évben, a legutóbbit nem sokkal karácsony előtt. A mélyből feltörő robbanás hallatán azonnal tudtam, hogy többé nem használhatjuk azt a járatot. Ez, amin a bábával haladtunk a lépcsőkön felfelé, az utolsó volt. Túlélésünk záloga, mely lent a latorcai hídnál indult, és a várban ért véget a borospincék mellett, soha nem kerülhet idegenek szeme elé. Mindig szomorúan pillantottam a már gondosan odakészített lőporos hordókra, és a járat szájában éberen strázsáló őrkatonákra, akik azonnal a jelszót követelték rajtunk. Megmondtam nekik.
Néhány órával később úrnőm tekintete csüggedten akadt meg lepedőjén, ahogy felült, látta, fekhelyét baljóslatúan borítja be a vér. A szolgálók meleg vizet és fahasábokat hordtak szüntelen, ő véres hálóingében, kibontott hajjal és verítékben úszva állt lábra, hogy kifürödjön. Szürkére vált arccal, kérlelőn pillantott rám, és én segítettem neki. A bába szerencsére olyan főzetet készített, ami csillapította a fájdalmat. Meg is kapta érte aranypénzes jutalmát. Csupán annyit tanácsolt még, hogy amint az úrnőm jobban van, pár napig sok sült májat és húst egyen, ha lehet kacsát, mert az pótolja a veszített vért.  Mire az úrnőm hat fájdalmas óra alatt elvetélt, a bába már a hetedik határon is túl járt.
Noha úrnőm gyenge volt még, belém kapaszkodva a dézsa vizébe állt, combján a sovány hús megremegett, melyen kis patakban csordogált fürdővizébe az ő drága vére. Nem ülhetett bele, kancsókkal locsoltuk testéről a bőrébe már beleivódott kínt. Ő pedig sápadtan nézett vissza az ágyra.
– Igyekezzetek már! Az ajtóm előtt férfiak várnak, három napja tanácskozunk, és most váratom őket. Nem láthatják asszonyi nyomoromat! Tegyétek, amit kell, hamar! – Kétségbeesett tekintete belém kapaszkodott. Sosem parancsolgatott így, de ezen az estén minden türelmét elhasználta már.
– Zsófiám, jó komornám! Nem inthetem türelemre őket, ez a szép spanyolfal eltakar, hívd Radics főkapitányt! Híreket hoz nekem kintről, talán a jó uramról is akad valami. És kérlek, üzenj Terkának, azt akarom, hogy ma este úgy énekeljen, ahogy még soha, hallja mindenki a várban, lent a császáriak táborában, hallja minden ember ebben az országban! Még a jó fejedelem is!
Bólintottam, és úgy tettem, ahogy kérte. Elé vontam a falat, és behívtam a várban parancsoló urakat, akik tizenkét zászlóaljnyi gyalogságot, három zászlóaljra való karabélyost, hatvan dragonyost és három század lovasságot irányítottak úrnőm akarata szerint. Aztán egy cseléddel üzentem Terkának, aki a konyhán dolgozott. Nála szebben senki sem énekelt e falak közt. A toronyba küldtem őt, ahonnan visszhangzik a dallam, és hangja elhallatszik majd egészen a hűvös, hófödte hegyekig.
Az úrnőm piros bársony köntösét kérte, melyet urától kapott néhány hete, amikor legutóbb meglátogatta, valamivel karácsony előtt. Még nem volt rajta egyszer sem, bánata, melyet nem oszthatott meg senkivel, végleg rátelepedett. Nehezebb napokon különleges ruháit vette fel, ritka, gyöngyhímzett darabokat, amikhez jó kapcsolatok nélkül lehetetlen hozzájutni. Máskor akár posztóban, mezítláb ment az emberek közé aratni, vagy szénát kötni.
A fejedelem néha meglátogatta. Titokban jött a várostromban végletekig kitartó asszonyához, és tudtam, ha látogatása kiszivárog, abból nagy baj lehet. Az úr, ha kuruc seregeivel megkísérelte megközelíteni Munkács várának kapuját, valójában a földalatti rejtekfolyosókon mindig meg is érkezett. Ha ez a császáriaknak a tudomására jutott volna, védelmünk végleg összeomlik. Amíg odakint azt hitték nincs már több titkos folyosó, a várba érkező további utánpótlás, mert mindkét általuk fellelt bejáratot berobbantottuk, addig nem is kerestek újabb járatot, és nem lövöldöztek ránk nagyöbű ágyúikkal. Türelmesen vártak, hogy kiéheztessenek, nem támadtak, csak várakoztak végtelen, gonosz türelemmel. Azt hitték, nincsenek már híreink, nincs kapcsolatunk a külvilággal, hogy hamarosan kiéhezünk, tartalékainkat feléljük, lövedékeinket elhasználjuk, aztán soványan és elcsüggedve feladjuk Munkács büszke várát.
– Soha! – kiáltotta úrnőm, szárazra törölt testére alsóneműt, gyolcsinget és a gyöngyhímzett, piros fejedelmi köntösét húzta. Hosszú haját fésültem tükre előtt, amikor az érveket hallgatva tovább ellenkezett.  – Nem adom fel a várat! Nem tehetem meg csak úgy.
– Attól félek, úrnőm, hogy már nem dönthetünk ebben a kérdésben.
– Biztos vagy benne főkapitányom, hogy elfogták azt a szerencsétlen asszonyt? Hisz az imént segített rajtam.
Mind tudtuk, küzdelmünknek ezennel vége. Radics András főkapitány mégsem mondta ki, úgy hitt úrnőm szenvedélyes akaratában, mint senki más. A bába nem tudott elosonni a labanc őrjárat mellett, a császáriak bizonyára keresik a titkos bejáratot, csak idő kérdése, hogy megtalálják. Talán az asszony a szabadulásért cserébe éppen megmutatja nekik. Talán elegendő csak a nyomokat követniük a hóban, és még a várba is betörhetnek. Túl sok a talán, és túl sok kockázatot vállaltunk.
– A végsőkig kitartunk! Menj, és ha kell, robbantsd be az alagutat, de csak akkor, ha már a császáriak jönnek befelé rajta. Amíg csend van, addig hagyd meg. A hír túl kósza, a bába talán nem árul el minket. Kitalálunk valamit.
– Caraffa tábornok új parancsot kapott a császártól…
– Mióta ő visszaért Bécsből, még nem támadtak. Ez jelent valamit.
– Térdre kényszerítenek, úrnőm! Ez itt az eperjesi mészáros! A császár gyűlöl minket! Ne hagyd, hogy megalázzanak, ha feladod magad, most még alkudozhatsz, holnap már nem! A játszma eldőlni látszik.
– A játszmát bízd rám! Vagy ennyire félted az életed? – Úrnőm metsző tekintete úgy hasított végig a parancsnokon, mint alattomos kardcsapás.
– Tudod, hogy nem a magamét féltem – sütötte le a szemét Radics.
Itt a tét nem más, mint a jövő. Ferenc és Júlia, úrnőm gyermekei. Nevelésükben magam is részt vettem, és csupán néhány szobával odébb voltak akkor. Lipót császár kisemmizte őket a Rákóczi vagyonból. Ugyan mi venné rá a császárt, hogy visszaadja azt az irdatlan gazdagságot két félárvának, akik a szemében semmit sem számítanak?
A parancsnok ősz szakállán vöröses zsírfolt éktelenkedett a szája körül, bizonyára jófajta sült kolbászt evett. Toporgott kínjában, amikor egy őrkatona kopogott és lépett be egy újabb hírrel. Úrnőm tekintete szomorúan csillogott, megtudtuk, hogy Caraffa, a császári seregek tábornoka odalent várja a társalgóban. Egyedül érkezett, fegyvertelen, tárgyalni akar. Asszonyom nem mutatta jelét, hogy rosszul érezné magát, és nem utasíthatta el ezt a látogatást. A találkozás további híreket ígért.
Alig telt bele néhány perc, úrnőm már ott állt az észak-magyarországi csapattestek főparancsnokával szemben. Rövid párbeszéd zajlott néhány nyelven, a tábornok olaszul akart volna beszélgetni, bevallása szerint hiányzott neki az anyanyelve. Már két éve is megvan, hogy az otthonától távol állomásozik, és azt remélte, a grófnővel válthat pár gondolatot az anyanyelvén. De asszonyomat hidegen hagyták a látogató efféle igényei, és bár beszélt olaszul, nem volt rá hajlandó a vendég kedvéért sem. Antonio Caraffa, az eperjesi mészáros, a hírhedt talján zsoldosvezér, a Szent Liga nagybecsű tagja, a császár leggonoszabb katonai vezére ott állt Munkács várában úrnőm előtt, és tekintetével szinte könyörgött néhány ízes, olasz szóért. A férfi közel állt a kandallóhoz, és figyelme váratlanul a díszes sakktáblára terelődött, ami az asztalon állt, a bábuk szinte kínálták magukat egy játszmára. Hosszú hónapok óta nem nyúlt hozzájuk senki.
– Szeret sakkozni? – kérdezte váratlanul, tekintete mohón felcsillant. A németet úgy törte, mintha egy falat kenyér a szájában ragadt volna, durva orrhangon ejtette a „ch”-kat, szinte olyan „k”-nak, mintha azt várhatnánk, most ez a kenyérfalat ívet képezve ki is bukik a szájából. De a hangja fenyegető mélységgel szólt, és hallatszott rajta, hogy gyakorta parancsolásra használja. Egyenes gerinc, merev tartás és fehér egyenruha. Egy labanc a várban! Édes Istenem, segíts rajtunk!
– Ritkán akad ellenfelem – válaszolta úrnőm csendesen, szinte félvállról, de láttam rajta, mielőbb le kellett ülnie, nehogy összeessen. Arra kért, ne hagyjam magára a tábornokkal, és a két tárgyaló félnek azonnal vörösbort szolgáltam fel. Azt reméltem, attól visszatér egy kis szín úrnőm arcába. A tábornok képe sokkal vörösebb volt a csontig hatoló hidegtől, kihívó mozdulataiban ott láttam a bécsi etikett prűd és merev szokásait. A cvikkerét törölgette egy zsebkendővel, féltő gonddal. Mindketten leültek a sakktábla elé, egymással szemben, és a férfi máris otthon érezte magát, hosszú lábait lazán keresztbe vetette. A szemüvegét pedig egyetlen hanyag mozdulattal pattintotta az orrára.
– Akkor lenne egy ajánlatom Helena Gräfin Zrinsky. A legszebb tét a dicsőség: ugyebár jó ideje kardoskodunk ezért a várért ezen a kihalt vidéken. Járt már Bécsben?
– Mondja ki, mit akar? Szerintem nem csevegni jött, tábornok!
– Ugyan, csak egy kissé bánkódom, amiért muszáj itt lennem. Bécs gyönyörű, még télvíz idején is forgalmas, az emberek nem bújnak el az odúikban, mint itt. Ez itt a semmi közepe, és én egyszerűen gyűlölöm már ezt az Isten háta mögötti helyet. El akarok menni innen. Érti?
– Semmi sem tartja vissza.
– De igen! Ön! Kedvem támadt sakkozni. Alkudjunk! Ha nyer, elhagyom a vár környékét, és visszavonulok. Ha veszítene, feladja nekem Munkácsot az általam szabott feltételekkel.
– Sakkozni jött? Ugyan, tábornok, ne viccelődjön! Inkább fedje fel látogatása valódi okát!
– Pontosan ez az ok. Az ajánlatom halálosan komoly. Lipót császár az elvárásokkal ellentétben, és a kis eperjesi affért követően, megerősített a státuszomban. Továbbra is az a dolgom, hogy Önt legyőzzem. Fejezzük be ezt az ostromot egy party sakkal! Még sosem játszottam nővel. Láthatja, a tét milyen komoly, nem beszélek a levegőbe. Gondolja meg! – Azzal nézegetni kezdte a körmeit, és várt.
– Ha nyerek, akkor távozik? – fontolgatta úrnőm a dolgot, és nekem valami maró kétség gyűlt a gyomromba. Ez valami trükk, a tábornok jól tudja, úrnőm igen jó játékos, sokat beszélnek erről még a távoli Bécsben is. Ez lenne ám nagy dicsőség a tábornoknak, ha úrnőmet ebben is legyőzné. De sakkon elveszíteni a két éve védelmezett várat oly méltatlan úrnőm rangjához és eszéhez. Ahogy jelenlegi helyzete is méltatlan hozzá. Ám ha nyerne, és ez a tenyérbemászó képű talján egyszerűen távozna, ez bizony minden próbálkozást megért.
– Távozom. Szavamat adom rá, Gräfin Zrinsky. – Az adott szó komoly alapnak számított a nemesek között.
– Legyen hát! Zsófia, több fényt ide! A tábornokkal sakkozni fogunk.
Gyertyatartókért nyúltam, majd a kandallópárkányra helyeztem hármat is, ami azonnal jobb megvilágításba helyezte a táblát. Dobtam a tűzre, a férfi pedig eligazgatta egyenruhája ráncait, majd megfogta a sakktáblát és megfordította, hogy a fehér színű bábuk legyenek úrnőm felé.
– Hölgyeké az elsőbbség. – Elégedetten mosolygott, miközben ebből az illemtudó alakból kifogástalan viselkedése ellenére is áradt a hideg kiszámítottság. Ha beszélt, gondolatai közt felfedezni véltem az ördög gonoszságát, a kétértelműséget és a szavak játékának gonosz célzásait, amitől levert a víz. Egyszerűen rettegtem tőle, és meredten bámultam a szemére biggyesztett okuláréját. Egy percig sem bíztam benne. Árgus szemmel figyeltem őket, és minden lépésre olyan pontosan emlékszem, mintha most történt volna. Váratlanul Terka éneklése csendült fel a távoli toronyból, már el is feledkeztem róla, megvolt tán fél órája is, hogy üzentem érte. Hangja törékeny madárkaként szállt fel a sötétkék, koraesti égre.
Megkezdődött a party. Úrnőm nyitólépése e2-ről e4-re tartott. A tábornok fülelt egy keveset, hallotta, milyen szépen, bár számára teljesen érthetetlen nyelven énekel egy leány.

Jól esik a bús szívnek
hogyha panaszolhat
ha a maga bújából
másoknak is adhat

– Remélem, nem zavarja Terka éneke a gondolkodásban…
– Ó, nem, csak nyugodtan. Legalább történik már valami.
– A kedvese pár hónapja az önök egyik ágyújának találatakor halt meg. Jóképű, fiatal fiú volt, mára talán már össze is házasodtak volna. Hallgassa, tábornok! Akarja, hogy lefordítsam Önnek? Ez a dal a legmélységesebb bánatról szól.


Ó, én édes galambom
ó jaj, hogy szeretlek
százezerszer napjában
én megemlegetlek

A férfi e7-ről e5-re lépett. Úrnőm f2-ről f4-re. Izgatottan figyeltem a játékot, így az elején még nem látszódott rajta semmi különös, a nyitólépésekre még akármilyen stratégia is felépülhet.
– Nem szükséges lefordítania. Hallom, hogy ez egy szomorú dal.


Még éjjel is álmomban
tégedet ölellek,
de amikor ébredek
csak hűlt helyed lelem
                                                    
– Tudja, ma délután elfogtunk egy füves asszonyt. Saját magam bírtam szóra, nem élvezte annyira a vallatást, mint én. Majd egy órán át kínoztam, mire kilehelte a lelkét. Nem kár érte, bevallotta, hogy protestáns. – Azzal e5-tel f4-re lépett, és leütötte úrnőm egyik gyalogját. Megszakadt a szívem belé, feszülten figyeltem, hisz tudtam, az én asszonyomat nem abból a fából faragták, aki ne tudná, mit csinál.
– A szultán legalább nem öl meg senkit, amiért az nem az ő istenében hisz.
– Most még nem, de eljön majd annak is az ideje. A szultánnak nem számít semmi. A Liga határozott célja a pogány török visszaverése.
Minden erőmmel reméltem, nem látszik rajtam, hogy szánom azt a nagyszájú bábát, akit én hívtam a várba, és úgy éreztem, a halála egy kis részben az én lelkemen szárad. Reméltem úrnőm állapota nem romlik, és képes lesz ezért még többszörösen is visszavágni. Akartam volna, hogy nyerjen, hogyne akartam volna? Micsoda öröm lenne, ha a tábornok megszégyenülve örökre elhagyná még a vidéket is. A tehetetlen düh a torkomat markolászta, alig kaptam levegőt. Feszülten figyeltem úrnőm nyugalmát.
– És mit sikerült megtudnia attól az asszonytól? – kérdezte, mint aki csak illendőségből kíváncsiságot tettet, de a válasz nem is igazán érdekli, miközben f1-ről c4-re lépett a futóval.
– Nem árult el semmit, de a lábnyomait még vizsgáljuk. A híd körül fogták el, az embereim átnézik ott a környéket. – Közben a férfi d8-ról h4 re lépett a királynővel. – Sakk.
Egyre rosszabbnak láttam a jövőnket, a királlyal e1-ről f-1 re voltunk kénytelenek hátrálni. A stratégia, amibe úrnőm belekezdett, nem tetszett nekem, ami engem illet, fogalmam sem volt, épp mit miért csinál.
– Ügyesen elinalt – jegyezte meg a tábornok, majd b7-ről b5-re lépett egy gyaloggal, amit úrnőm c4-ről a b5-re egy ütéssel védett. Egálban vagyunk, gondoltam, mindkét oldalon egy-egy gyalog a veszteség. Aztán komolyabbra fordult a játék, a huszárokkal előbb a férfi lépett g8-ról f6-ra, majd úrnőm is g1-ről f3-ra. A tábornok fenyegetve érezte a legütőképesebb bábuját, így h4-ről visszavonult h6-ra. A szívem úgy dobogott, mint még soha, visszavághatnánk a sok gyötrelemért, a várban töltött bezártságban és spórolásban elszenvedett időkért. Hogy a lovak szénáját is kézben kellett becsempésznünk, a téli tüzelőt is, a tiszta vizet…
– Tudja, tábornok, néha az életben szeretjük azt hinni, hogy van választásunk. De ez valójában nagyon ritkán adatik meg. – Így lépett úrnőm d2-ről d3-ra, és én türelmetlenül toporogtam, miért nem jön előrébb a királynővel, a futókkal vagy a bástyákkal, egyszerűen csak egyet lépett egy gyaloggal, mint aki nem is tud sakkozni. Azt hittem, sírva fakadok, oda a vár, oda az éltünk.
Fekete huszár az f6-ról a h5-re. Az ajtó előtt a vár parancsnokai toporogtak a jelre várva, Terka énekelt, ahelyett, hogy mosogatott volna, én meg kétségbeesetten álldogáltam két őrült furcsa sakkjátszmája fölött. Mindannyian eleget szenvedtünk már, ennél a bezártságnál, amiben csupán egyetlen titkos alagút a kiút, nincs semmi, ami rosszabb lenne. Csak indokolt esetben hagyhattuk el a várat, nem lehetett mászkálni kedvünkre, az élelmet beosztottuk. A tüzelőt is. A szabadságunkat is.
– Ne ostorozza magát, ha veszítene. A nők nem tudnak sakkozni. A sakk férfiaknak való, komoly stratégiai játék, amihez ész kell. Ha Ön nem fészkelte volna be magát ebbe a magasra emelt várba, már régen legyőztem volna a valódi terepen.
Úrnőmnek az asztal alatt – a férfi számára láthatatlanul – ökölbe szorult a keze és büszkén fentebb emelte a fejét. Fehér huszár f3-ról h4-re.
– Sajnálom, ha csalódást okozok Önnek a játékommal.
– A jó híre ellenére nem számítok nagy csatára, még néhány lépés és enyém a vár. Bécsben majd jól elcsodálkozik az egész udvar. Aztán továbbállhatok Erdélybe. – Azzal h6-ról g5-re lépett. Belekortyolt a borba és közben finnyáskodva nézelődött a teremben, mintha valami kivetnivalót keresne, vagy mintha azt gondolná hitetlenkedve: ez lenne az a hely, amiért az itteniek annyira küzdöttek, hogy vérüket adták érte?
Még egy lépés és végünk! A torkomban éreztem a fojtó fenyegetést, a tábornok láthatóan máris biztos volt a győzelemben. Úrnőm válasza f3-ról h4-re, amivel úgy tűnt, támadásba lendül. Azt vártam, a tábornok diadalittasan majd g3-ra lép a huszárral, de miért tenné, ha ott a gyalog könnyedén leüthetné? Nahát, ezt nem vettem észre korábban, és úrnőm stratégiája egyre jobban tetszett.
A tábornok inkább h6-ról g5-re hozta a királynőt, ebből is látszik, szinte semmit sem értek a sakkhoz, gondoltam magamban, mire a grófnő válasza egy h4-ről f5-re felhozott huszár volt. Dobogott a szívem, Terka tovább énekelt, egy újabb szomorú dalba kezdett, míg a tábornok c7-ről c6-ra lépett egy addig mozdulatlan gyaloggal. Egyre éberebben figyelte a bábukat és kezdett sokkal komorabb képet vágni. Néha az állát vakargatta, de ezután a party végéig a tekintete egyetlen pillanatra sem hagyta már el az asztali csatatér helyszínét. Még vagy tíz percig toporogtam ott, amikor először megpillantottam a reményt. Minden veszített bábuért meghasadt a szívem, és minden általunk leütött bábu egy újabb lépésnek tűnt egy lehetséges győzelem felé. A feszült csendben már nem beszélgetett a két ellenfél, Terka énekét hallgattuk, ahogy a kinti hidegben csapkolódik bánatos hangja a magas falak között. Végül a tábornok szólalt meg előbb, homlokáról letörölt egy verítékcseppet.
– Talán alábecsültem Önt.
– Talán – válaszolta úrnőm sejtelmesen, és utolsó lépésként a futót behúzta d6-ról e7-re. – Sakk matt. És most ha megbocsát… Kérem, hagyja el a várat és a környéket. A szavát adta rá. – Úrnőm feszülten sóhajtott, nem kelt fel a helyéről, a férfi pedig a tábla fölé hajolt, hitetlenül bámulta a bábukat. Megigazította cvikkerét és közelebbről is megállapította, ez nem tévedés:
– A mindenit! Ez valóban matt. Szép, nagyon szép. Gratulálok, Gräfin Zrinsky! De a játszmának még nincs vége.
– Mire céloz? Legyőztem Önt, tábornok, a szavát adta, hogy elmegy!
– Ó, igen, természetesen holnap hajnalban csapataimmal távozom innen, visszamegyek Bécsbe, az új parancsom már vár. Előbb azonban át kell adnom Önnek Lipót császár írásos parancsát. Íme, ebben itt mindent megtalál. – Azzal egy pecsétes tekercset helyezett az asztalra a ledöntött fehér bábuk mellé. Aranyszegélyű császári parancs volt, piros csíkkal jelezte, hol futja körbe a tekercset összetartó madzagocska.
– Félrevezetett! – szűkölte úrnőm fogai közt, mellkasa fel alá járt, egyre idegesebb lett.
– Ugyan, Gräfin Zrinsky, nem hazudtam, csak nem mondtam el mindent. Elfelejti, hogy mi magunk is bábuk vagyunk egy ennél sokkal nagyobb sakktáblán. Vagy Ön szerint ez nem így van?
Ebben a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a falakat, a mennyezetről por hullott alá, a gyertyák lángja megremegett, és úrnőm mélységes szomorúsággal ült a helyén, hiszen szavak nélkül is tudtuk, mi történt.
– Sakk, matt, Gräfin Zrinsky. – A férfi várt még egy pillanatig, asszonyom roskatag alakját fürkészte, majd felállt, és odament az ablakhoz.
Terka a robbanás után elhallgatott, kintről egy asszony jajgatása szüremkedett befelé, és a tábornok mélyen, kéjesen magába szívta a sokk által felderengő, egymással elegyedő káoszt és nyugalmat, amit a mozdulatlanság és a kandalló tüzének ropogása tett áthatóbbá. A férfi higgadtan beszélt az úrnőmhöz, aki mereven nézett valami távolabbi pontra, meg sem moccant:
– Ha elfogadja a feltételeket, természetesen holnap reggel Önért küldetek. Velem jöhet Bécsbe a gyermekeivel együtt, akik – első férje végrendelete szerint – Lipót császár gyámsága alá kerülnek mindketten, és ezennel visszakaphatják a hatalmas Rákóczi-vagyont. Ezt akarta, nem? Örülnie kellene, hiszen ez olyan nemes gesztus a császártól. Kivételes alkalom, ami többé nem tér vissza.
– Tudtam, hogy eljön ez a nap. Mi lesz az embereimmel?
– Sértetlenek maradnak, emiatt ne aggódjon! Amnesztiát kapnak a császártól. Ha az itt látható, írásba foglalt parancsra feladja a várat, azzal elismeri a magyar országgyűlés törvényességét, akik Pozsonyban a tavalyi év novemberének hetedik napján elfogadták Lipót császár fiúágon öröklődő, magyar királysághoz való jogát, és ebben az értelemben…
– Igen, tudom. Ne folytassa! – intette le úrnőm a tábornokot, gondolatai valahol máshol jártak. Őt ismerve már talán Bécsben, mintha érezte volna, hogy amint odaérnek, az egyezségek újraértelmeződnek. – Már vártam, hogy a császár mikor játssza ki ellenem a férjem hagyatékát.
– Nézze a jó oldalát, mostantól a főnemesi nagybirtokok elidegeníthetetlenek lesznek, az Ön fia is hatalmas vagyon örököse e pillanattól, amennyiben feladja nekem Munkács várát.
 A férfi úgy állt az ablaknál, mint aki azonnali válaszra számít, de úrnőm nem adta jelét szándékainak a legkisebb mértékben sem. Terka már nem énekelt, az ajtó előtt a várparancsnokok türelmetlenül toporogtak, és a tábornok immár távozni készült. Magára kanyarította prémes köpenyét és díszes kalapját, majd ismét a sakktábla fölé hajolt. Megfogta úrnőm fehér kezét, és tiszteletteljes csókot lehelt rá, úgy fogta, mint aki nem akarja elengedni.
– Holnap hajnalban húzasson vörös lobogót a várfokra, akkor tudom, hogy jól döntött, és küldöm Önökért a kocsit.
– Vörös lobogót? Miért nem fehéret? Az sokkal megalázóbb lenne… – Közben úrnőm óvatosan próbált szabadulni a kegyetlen kézfogásból.
– Vegye ezt tiszteletem jeleként. Méltó ellenfelem volt. Ha belegondol, Ön valójában nyert, és én nem veszítettem. A fehér lobogó nem nekünk való, Gräfin Zrinsky. A mi kapcsolatunkat megpecsételi már a vér. Amennyiben nem teljesíti a császári parancsot, visszatérek, százezer fős sereg szabadult fel nemrégiben Eger alól. Így a következő csatánk már életre-halálra szól, egy újabb ostromban egyikünk mindent elveszít, Gräfin Zrinsky.
– Köszönöm a játékot, tábornok! – szólt keményen az úrnőm, és ekkor már nagyon is határozottan kihúzta a kezét a férfi szorításából. Az még egy pillantást vetett a táblára, tekintetével átfutotta, majd újra orrára pattintotta lecsúszott cvikkerét, végül kiegyenesedve csak annyit mondott:
– És tényleg matt… A mindenit! – Azzal megcsóválta a fejét, aztán sóhajtott egyet, jelezve, soha nem bocsátja meg úrnőmnek ezt a különös vereséget, és súlyos csizmájának kopogó lépteivel a kijárat felé indult.
Ahogy a tábornok kitette a lábát, már özönlöttek is be a kíváncsi parancsnokok az ajtón, hogy megtudják, mi történt. Úrnőm töviről hegyire elmondta nekik, és hatalmas felhorkanások kíséretében kitört az éjszakába nyúló veszekedés a vár feladásáról. Ahogy az ezt megelőző három napon, ekkor is mindenki kiabált mindenkivel, kézről kézre járt a császári parancs, semmi sem változott. Asszonyok sikoltoztak és jajveszékeltek az udvaron, hallva a szócsata hangfoszlányait, gyerekek sírdogáltak, egy kutya is ugatni kezdett. Mindenkit elöntött a rettegés. A halálfélelem legrosszabb fajtája. Amikor az ember harcol, a halál egy lehetséges lépés, amivel bátran szembenézünk. De a vár feladásában volt valami megalázó és kényszerű. Attól rettegtünk mind, hogy méltóságunk elvesztésével egyszerűen lemészárolnak mindannyiunkat, amint kitesszük a lábunkat innen. Az eperjesi vésztörvénykezővel lehetetlennek tartottuk a kiegyezést. Harc nélkül egy ilyen ellenség jóindulatától függni, nincs ennél borzasztóbb érzés. Nem tudtuk, mi következik, de azt igen, hogy Munkács vára ezután már tarthatatlan. Ha nem most, akkor pár hét múlva adnánk fel az élet rendjének kényszerétől, élelem- és lőszerhiányban. A parázs vita nem tartott túl sokáig, éjfélre mindenki elkiabálta az összes haragját, és kétségbeesését. A férfiak elcsendesedtek. Úrnőm végül kijelentette, Lipót császár a magyar országgyűlés döntésének árnyékában joggal küld parancsot, ezért reggelre húzzanak a várfokra egy piros lobogót!
– De nincs vörös zászlónk – mondták többen is, és fékevesztett keresés indult valami vörös ruhadarab után, amit felhúzhatnának a zászlórúdra. A sok kékfestő között a legszínesebb egy narancssárgás kötény volt, meg egy mintás fejkendő, amiben némi piros hímzés kacskaringózott fekete alapon.
– Tűvé tettünk mindent! Felforgattuk az összes szobát, de nincs semmi vörös az egész várban, és most már kimenni sem tudunk, hogy szerezzünk! – Így jött végül Radics, majd tekintete hirtelen megakadt úrnőm kiterített köntösén. – Csak ez… Ez piros! – bökött rá a parancsnok és úrnőmre nézett.
– Az itt marad – szóltam halkan.
Miután a férfi meghajolt és távozott, mi is nyugovóra tértünk. A vár elcsendesedett, csak a tűz pattogott vígan a kandallóban. Úrnőm talán szemhunyásnyit sem aludt, én alig néhány órácskát az egyik kereveten. Nem akartam őt magára hagyni az eltitkolt vetélése után.
Hajnalban ébredtem, valami furcsa, reccsenő hangra. Úrnőm egy éles késsel szabdalta a szép, új köntösét, amit a férjétől kapott. Thököly uram úgysem hagyja annyiban, hogy a császár fogva tartsa őt. Ó, hányszor írt levelet úrnőm a szultánnak, hogy ne raboskodjon a hőn szeretett férfi, hányszor küldött váltságdíjat a Portának?  Eljött az idő, hogy a fejedelem mentse ki végre asszonyát. Minden vég valaminek a kezdete.
Zrínyi Ilona grófnő, kezében a vörös anyaggal, elindult Munkács várának feladására. Büszke, de nehéz léptekkel, konok, egyenes tartással ment a vár folyosóin, a lépcsőkön, fel egészen a legmagasabb toronyhoz. Az emberek hatalmas kiáltással üdvözölték. Megköszönték, hogy gondoskodott róluk két éven át, védelmezte őket. Némelyek esküdöztek, hogy férjéhez, Thököly Imre kuruc seregébe fognak elszegődni, ha innen egyszer kijutnak élve. A vivát-ok zengtek a magas falak között, a katonák tisztelegtek, és már készültek is a kuruc életre. Némelyek mélyet sóhajtottak, lélegzetük kis felhővé formálódott vigasztalan képük előtt, és jeges rémülettel vártak.
Ahogy felértünk, a szél hirtelen megcsapkodta arcunkat.
Úrnőm térdre ejtette magát, csak néhányan láthattuk, ahogy saját kezével húzta a kötelet, fel a vörös lobogót a magasba. Sem előtte, sem utána nem láttam őt olyannak, mint akkor. Tiszta szívéből sírt.

Az Úr 1688. esztendejét írtuk, január 17-ét.

/Megjelent "Fegyvert s vitézt éneklek" - antológiában Historium kiadó, 2014/




Terka dala, ami elhangzik a novellában, itt a ZACC-együttes előadásában:

https://www.youtube.com/watch?v=F0X6nxMDkXk


A Historium kiadó ajánlata: