2017/02/18

Öt kudarc után...

Öt kudarccal kellett szembenéznem mostanában. Mindig csak a jókról írunk, mindig csak a sikereket nézzük,hát most hoztam mást. Nézzétek mit hoz ki belőlem a bukás:

Akartam egy pályázatra nevezni, kivártam a sorát, de nem kerültem be. Tudom miért, és ezzel semmi gond, nem pofára ment és nem a szakmai része volt a gond, hanem jobbára az időhiányom és megkezdett profilom ott, ahol szűz arcokat vártak és lightos témákat. Na, nekem volt (van) egy anyagom, ami minden tekintetben megfelelt volna, kivéve a lightosságot. Az nem fog menni, főleg amikor szerelemről  van szó, olyankor kőkeményen kimondom az igazat, az meg néha (soha) nem kell a piacra, az emberek nem szeretik az igazságot, csak hadoválni róla és önbutításuk igazolásaiként felmutatni. Az igazság különben sem egy egyszerű téma, mindenki a magáéban hisz vakon, így nem könnyű még érinteni sem. Majd egyszer. Még nincs itt az ideje.
Szóval bukás 1-es megvolt. Semmi gond, menjünk tovább, van ám éppen elég dolgom.

Akartam egy másik pályázatot, de éppen Bizánc végét írtam, így kábé egy tízperces összedarabolással toltam össze egy novellát, ami picit széthullott, de azért beküldtem kíváncsiságból,lássuk a medvét. Mire kezdett kirajzolódni mi ez az egész pályázat, elkezdtem szurkolni, hogy Úristen csak nehogy bejussak, mert ide nem is akarok.
Hál égnek, nem ment be a cuccom és nagy megkönnyebbüléssel sóhajtottam, aztapaszta, ilyen még nem volt, hogy mégse akarjak jelen lenni valahol.
Spéci bukás 2 megvolt. Tanulságokkal. Nem kell már nekem pályázgatni összevissza, ha van olyan profi felületem, ahol megjelenhetek pályázgatás nélkül is.

Akartam  egy forgatókönyvet írni, megvolt az ötlet, meglett a rendező (akinek rendkívül hálás vagyok ám, mert tök jókat mond), de az anyag még mindig nem jó. Amikor egy történetben van potenciál, az még kevés, ki is kell hozni belőle azt az igazit, ami benne van és néha az ember nem tudja ám, hogy hogyan is fogjon hozzá. Ha hozzágondolom, az továbbra is kevés.
Ergo bukás 3 projektem technikailag egy tanulófolyamat, amiben van segítségem a továbbiakra és nincs miért feladnom. Szóval még dolgozom az ügyön, csak nem végeztem vele, amit önmagában értelmezek kudarcként, mert nem éreztem a végét eléggé. Mert lezárok vele most valamit. De fontosat.

Nekiveselkedtem Bizáncnak sokadszorra, és nem, nem akart menni. Amikor elengedtem a szigorú terveimet, elém állt egy magas, festett képű eunuch, akinek olyan szép hangja van, hogy az embernek a lelke is beleremeg. Mi már ismerjük egymást, nem játssza meg előttem a nőies szkilleket, nem nyafog, nem dobálja tollboáját, nem rejti el előlem szépséges, de valahol mélyen sebzett, gonosz mivoltát, sem szándékait. Rám nézett, és azt mondta, mutassam meg az igazat. Ő már nem jó akar lenni. Mutassam meg, hogyan intrikál, hogy mit akar Anasztáziától, hogy miért gyűlöli  annyira a hunokat és miért hal bele a szerelembe. Megfogtam a kezét és azt mondtam, igen, értelek, de akkor segítened kell, mert íróként azt ígértem az embereknek, lezárom a történetet egy harmadik résszel. Megbukom így.
Azt ígérte, kárpótoljuk az olvasókat és mindenkit. Megmutatja nekem az igazi Bizáncot.
Így négy részre csapott a tervezett trilógia.
Kagan mélyen hallgat. Biztos vagyok benne, hogy ehhez lesz néhány szava neki is.
Még nem egyeztünk meg véglegesen, de fennáll a lehetőség, hogy elbukom a trilógia feelinget és lesz egy könyv Fehér Sárkány címmel még a Fekete sas előtt. Nem akarom végteleníteni és azt sem akarom hinni, hogy nem tudok lezárni egy történetet, mert innentől már minden a lezárásokról szól. Ha nagyon akarom, meg tudom tenni ezt a befejezést, egy részben. Ám a túlírtság, le nem írtság tengelyén meg kell találnom az egyensúlyt a történetben, miközben megszakad a szívem, ha erőszakot kell tennem rajta. Ez már nem az önfegyelemről, hanem a történet velejéről szól. Vannak olyan helyzetek, amiket ki kell bontani és a regény keretek végesek. No, de még egyezkedünk, nem döntöttem véglegesen, de egy szépséges eunuch suttog a fülembe. (A szerkesztőm megöl :D ...vagy nem)
Tehát a lezáratlan lezárási kísérlet is dilemma, amit egy bizonyos értelemben kudarcnak érzek. Ugyanakkor nem vagyok hajlandó mással foglalkozni amíg nem érek a végére. Ha kitettem a pontot hátul, akkor megnézem mekkora a terjedelem, addig nem is. Az lesz a legjobb. Majd a terjedelem eldönti hány kötet legyen a vége, mert bizony sok év telik el még, mire eljutunk a célhoz.
Ez a bukás 4 projektem.

A végére egy könnyed kis kudarcot hagytam, mert közben megírtam egy tévéfilmes draftot, ez amolyan előforgatókönyv, mint a nyers kézirat a regényeknél. Egyes részei kifejezetten jól sikerültek, de ami nem, azzal perpillanat nem tudom még a megoldásokat. Szerencsére van, aki bevállalta  a bétázást, ám összességében megállapítottunk valamit, ami önismeretileg nagyon fontos számomra, hogy nehezebben boldogulok a nőkaraktereimmel, mint a fiúkkal. És igen. Ez kudarc a javából.
Azonban a kudarc 5 élményem magával hoz ezernyi más fejleményt:

Először is kurvára elkedvetlenedek, mert nem sikerül elsőre, amit akartam. Mintha mindig is ezt csináltam volna, úgy várnám el magamtól a teljesítményt. De ez nem így megy, a gyakorlatot meg kell szerezni, vannak olyan szegmenseink és mélységeink, amik előre visznek, de van, amit keményen meg kell dolgozni a legjobbaknak is. Kitartásom edződik, annyi szent. És a kitartás megment az önmarcangolástól, amit el is kerülnék, tudatosan.
Ugyanakkor a félelmeink összefüggésben állnak azzal, ahogyan a hibázástól félünk. Valójában minden félelem mögött van egy hibázásfélelem. Hogy nem tudunk kezelni egy helyzetet, hogy leesünk a magasról (mert mellélépünk), megégetjük magunkat (mert ránk borul a tésztavíz) stb.Van az az óvó félelem, ami  szeret minket és figyelmeztet, hol tudunk hibázni az életben. De van az a félelem, ami nem a létünk óvásának a félelme, hanem a komfort zóna határa. Félek repülőre ülni, félek buszozni, vonatozni, a saját létemet korlátozom és ezernyi hibát látok magam körül, amit ejthetek. De nem, egy komfortzóna kitolás a bátorság mércéje. És ha bátor vagyok, kitartó, akkor a kudarcaim mérföldkőként szolgálnak arra, hogy fejlődjek, és toljam kifelé a komfort határait. Gőzerővel. Ha megrekedek, akkor épp leültem pihenni magasra emelt komfortkőfalaim tövébe és fáradt vagyok. Pihenni is kell néha. Ha kifújtam magam, tolom tovább. Egy nap majdcsak eljutok oda, ahová szeretnék.
Ezt az erőt adják a kudarcok. Nem már csak azértis, mint egy hisztis gyereknél, ahogy régen, ma már más van. Ma már az van, hogy aha, kudarc, gyere, mutasd meg testedet, hadd szedjelek miszlikbe, mert tele vagy hasznos infókkal. Valahogy így...
Öt kudarc meg a maga nemében kész önújraépítést is generál. Új szárnyak kellenek, mert úgy jártam, mint Ikarosz.

Uff, beszéltem.