2017/02/22

Válaszok az olvasóknak a szereplőimtől... *spoleres

Csak annak javaslom, hogy elolvassa ezt a bejegyzést, aki már mindkét részt olvasta Bizáncból. Ellenkező esetben bizony csúnya spoilerekbe futhat...

Nézzük csak! Játékos ötletnek tűnt, hogy az olvasók kérdéseket tehessenek fel a könyvben szereplő személyeknek. És hirtelen jöttek is ezek a kérdések, azonban furcsa élményként éltem meg. Mert hirtelen megéreztem mennyire érzékenyen belemásztunk mindannyian ezeknek az embereknek az életeseményeibe, és hogy az olvasóim talán sokkal jobban megértették a szereplőimet, mint azt valaha álmodni mertem volna. No, de akkor nézzük miről van szó.

Anasztázia audienciája a Tizenkilenc kerevetes Triklinoszban. Első elé járuló olvasónk:



Bíró Czakó Andrea, aki így szólott:

 - Létezik egyáltalán szerelmi háromszög? Elvetemült perszónáknál, akik szerelemet keresnek a testi kapcsolatokban, talán. De ott nincs is érzelem vagy csupán sekélyes. Általában a hősnők a klasszikus értelmű szerelemmel kizárólag egyet szeretnek. Ugye, Anasztázia?



- Úgy hiszem, van igazság ebben, az ember csak egyet szeret igazán. Ám, az élet gyakran hoz nehéz helyzeteket, amikor döntéseink kihatnak arra is, mennyire lehetünk együtt az igazival. Szeretet nélkül nem lehet élni, csak sorvadni, és ha az az igazi elsodródik mellőlünk, elutasít, elfut, vagy ellökjük valamiért, hát olykor bizony valaki máséval kell beérnünk.




- Ha Kagan a kiválasztás előtt magához húz, akkor vele szöksz el, s nem kell császári diadém? S nem kerül sor sötét oldalad megvillantására? Nincs se Rómanosz, se izgalmas Hánnész? Ugye, így lett volna?



- De ő elutasított és ezért sokáig forrongtam magamban! Bár így lett volna, bár magához húzott volna, akkor minden másként alakul, de egy pillantásra sem méltatott! Bár ne lenne Kagan egy másik, tőlem oly távoli világ szülötte, bár ne kellett volna császárnővé lennem! Megszöktem volna vele, de talán hamar utolér minket akkor a sors és rövid, boldog életünk hamar a végére ér. Ne hidd, hogy atyám hagyta volna, hogy elmeneküljek szülői házából egy hunnal, egy barbárral! Ma látom, ha ez esett volna, újra megtörtént volna, ami Trójában és a római sereg Augsburgig is igázhatta volna Kagan otthonát.  Minden más lett, mint amit akartam. Ha pedig akartam, akkor már a legtöbb kellett! A legtöbb pedig az volt, hogy megismertem és megkedveltem Rómanoszt, ki felkínálta a trónt. A nevem és tisztem immár kötelez. A kígyóverem oly sötét hely, ahol szövetségesek nélkül a holnapot sem éred meg. Túl későn értettem meg atyám szavait, ki azt mondta, nem akarja, hogy olyan legyek, mint azok. Ám, bevallom, én magam akartam olyan lenni, holott nem tudtam, mi vár rám ezzel. Meg kellett akadályoznom, hogy Tiara kerüljön a trónra és Rómanosz igenis nemes szívű ember volt, akit jobban szerettem, mint hiszed, ha máshogy is, mint Kagant. Gyermekeimben a császár vére tovább él, az a küldetésem, hogy ezt őrizzem, őket trónra juttassam és a Birodalom legnagyobb császárává tegyem Baszileioszt. És most...most Hánnész minden mozdulatával Rómanoszra emlékeztet, mintha benne lenne néhány darabja. Kagan eldobott engem, nem érthet meg, és nem is várom tőle. Így az életem más irányt vett. Felelek a birodalom örököséért és a gyermekeim érdekében ha kell, leigázom a világot is! Hogy Kagannal, vagy nélküle az olyan mindegy, hiszen itt van nekem Hánnész, ki lelkemet balzsamozza szerelmével és erősebbé tesz, mint amilyen magamban lennék. A szívem titkos kamrájában azonban csak a barbárt őrzöm, melyhez soha senki nem fér hozzá többé. Kérlek, ne feledd, a legtöbb, amit adhattam a hunnak, azt odaadtam neki, kétszer is. Egyszer szövetségünkben, melyben a szívem is ott rejtezik, és egyszer a véremből, fiunk által.


Következő olvasónk Muhi Anikó:

 - Anasztázia, miért halogatod a döntést, hiszen életed szerelme Kagan? Benne megvan együtt minden, amit eddig kerestél. 
- Mintha átlátnál szívemen. Azt hiszed nem tudom? Hát gondolod, hogy döntésemen múlik, hogy vele legyek? Képzeld el mi történne, ha megszöknék a palotából, hogy önnön boldogságom után menjek, a hun karjába... Képzeld el! Hát mi van, ha megint elutasít? De tegyük fel, hogy nem teszi. Mennyire lennék boldog, ha szeretteim halálhíreivel érkeznének a bizánci követek a hun sátrába, ahová befogad? Tudva, hogy én tehetek róla...Boldogság az? Nem, nem lennék boldog. És nem is dönthetek ez ügyben már jó ideje. De talán eljön egy nap, amikor mégis. Ám ezért a napért tudom, drágán fizetek majd.

- Hánnész és Rómanosz is szerelmet ad, de miért nem veszed észre, hogy az ő szerelmük mögött érdek is húzódik rendesen?

- Fogalmam sincs, miféle érdekekről beszélsz. Mindketten boldogabbá tettek, mint amiben egy nő reménykedhet ebben a világban.

 - Miért nem veszed észre, hogy Kagan mindent kész feláldozni érted?
- Olykor elragadják őt józan eszétől az érzelmei, de én nem akarom, hogy áldozzon értem. Mikor hív, mindig tudom, hogy még szeret, ez számomra balzsam a szívemben. De vajon hívna-e majd, ha tényleg mehetnék is? Nem. Neki nem kell feláldoznia semmit, akinek áldozatot hozna együttlétünkért, az én vagyok. Halálra ítélném gyermekeimet, szüleimet, barátaimat és talán még a birodalmamat is...


Köszönöm a kérdéseket és Anasztáziának, hogy válaszolt. Nézzük a következő szereplőt, aki hun sátra melegében fogad minket egy istenfa melletti tűzrakás mellett. Kagan vezér.


Bíró Czakó Andrea:

- S te szép Kagan, miként vélekedsz arról, hogy osztozol mással a szerelmed testén? Vagy annyi a seb a szíveden, hogy falatnyi boldogsággal is beéred?

- Mintha elítélnél ezért. Gondolod, hogy a boldogság olyasmi, amiért csak kinyújtjuk kezünket vagy hogy megmondhatom bárkinek, főként Bizánc császárnőjének, hogy mit tegyen? Nincs nem falatnyi boldogság, csak álmodjuk, hogy van belőle nagy is, de mindig kicsik azok. Nagyobbnak érezzük azonban, ha sok kis öröm ér minket. Egyáltalán mi az a boldogság, már azt sem tudom. Ámbár mégis. Nem osztozom én senkivel, hidd el. Ő az enyém, mindig is az volt, első perctől kezdve, amikor olyan szeppenten bámult rám a gordelani házban. Emlékszem mennyire félt akkor tőlem, és az érzéstől, ami keresztüljárta. Kinyílt a szívem tőle és tudom, hogy barbár mivoltomon neki kell felülemelkednie, nem nekem. Amikor Anasztáziát kiválasztotta a kard, amikor megmentett engem Alashton várából, amikor átnyújtotta nekem fiunkat, tudtam, hogy ez a boldogság, ez ő, ez Bizánc mindennel, amit csak adhat nekem. Igen, ez Anasztázia. Aki retteg egy barbártól. Mégis megegyeztünk, számíthatunk egymásra. Testünk násza oly mellékes,  a boldogságnál jóval nagyobb és fontosabb lelkünk széttéphetetlen kapcsolódása, bárhová vessen minket a sors. S ezen nap óta bizony nincs másnak hely a szívemben, ami oly kérges, mint az örök életfa, mely a felsővilág felé kapaszkodik könyörgőn hajló ágakkal.


Leposa Ildikó:

Én igazából dühös vagyok erre a gyönyörű "barbár" hunra! Hiszen már akkor tudnia kellett volna Anasztáziáról, hogy neki lett teremtve, amikor a kard kiválasztotta!! Hogy volt képes elviselni, hogy másnak is odaadta nem csak a testét, de a szívét is?

- Nem tudtam megvédeni a családomat soha! Nem fogadhattam el az irdatlan kegyet egy olyan zsenge kis római úrnőtől, akinek atyja a nagy Kratérosz, és akinek sokkal magasabb sorsot szánt az Isten, mint hogy őt magamévá tegyem. Hát akkor ölte meg Kasztan Hetént is, pedig neki csupán csak egy gondolat voltam és nem több. Nem kockáztathattam az életét. Anasztázia szívében valóban nem csak én vagyok, hanem a birodalma is, ahogy az én szívem Pannóniáé is. Az ő szeretete népe felé nagyobb nálam, és fontos Anasztázia számára. Ha ezt nem tisztelném benne, és nem csodálnám, az már nem is szeretet volna. S hogy ez fáj-e? Már hogyne fájna? De jobban fájna, ha nem hagynám, hogy olyan legyen a birodalma élén, amilyennek ő lenni akar. Egy napon talán beleun és megtalál majd. Vagy soha. Akkor is így szeretem, teljes ragyogásában. Alattvalói gyűrűjében, homlokán a császárnői diadémmal, kihez a magam világa szinte nem is mérhető. Túl halandó vagyok az isteni ragyogáshoz, mi őbenne van, ezt nem sajátíthatom ki, fénye másokra is vetül nemcsak rám.

Köszönjük a kérdéseket és Kagan vezérnek, hogy válaszolt, bár eléggé megfacsartuk szívét megint, hogy ezeket ki kellett mondania. Következzék a kecses léptű, hercegi köntösben érkező Hánnész főtanácsos:


Bíró Czakó Andrea:

Hánnész, tőled a legnehezebb kérdezni. Szívvel és csókokkal szeretsz, de leginkább elmével. Láttad odaadón férjéhez bújni a női felednek képzelt asszonyt, ott voltál, amikor megélte a beteljesülést a szíve titkával, akinek gyermeket adott, amit neked senki se adhat meg. Mi megy végbe benned?

Láttam őt mindvégig és mellette voltam, ha kellett. Ám alantas vagyok az élethez is, és a halál éppoly nehéz, mint élni. Mégsem rántott el magával, amikor tehette volna, amikor gyenge és sebzett voltam. Vezeklésem és szerelmem mindenek felett áll, minél jobban szeretem őt, annál inkább szakad el a szívem húsa, annál mélyebben vérzik. Elviselem a kínt minden érintésében és titkaimat a legmélyebbre ásva őrzöm. Gyermekről már régóta nem álmodom, hisz hogyan is tehetném...csupán kósza gondolat volt az... Nem. A helyem úrnőm mellett van és megvédem őt, mindenkitől. Az életem árán is. Szeretem. Szerelmem nem olyan, mint más férfiaké, nem tudok egyesülni a hőn vágyott nővel, ám mégis, mintha ettől még erősebb lenne a fájdalom és a gyönyör is. 

Leposa Ildikó:

- A legnagyobb talány mégis Háni! Hogy bírta eddig ezt a rengeteg indulatot és keserűséget magában hurcolni? Vajon mire számít a kapcsolatuk alakulásában? Jól dolgozott a "mester"! Nem csak a harc, de az önfegyelem bajnokává nevelte!

- Jól beszélsz. Uralom a testem és az érzéseimet, mindezt pedig a mesternek köszönhetem. Mert bukásomat mohóságom okozta. Nem tudtam uralkodni magamon egykoron. A mester megtanított. Nem akartam megölni Iringót. Sajnálom a dolgot, meggondolatlan voltam, erőszakos, tele félelmekkel, vágyakkal, akartam őt! De rettegtem is tőle, hogy elutasít, hogy kinevet. Ahogy most rettegek Anasztázia kegyének elvesztésétől is, mert attól a naptól életem értelmét veszíti, ha ez bekövetkezne. Ám megteszek mindent, hogy ne így legyen és bizakodom közös felemelkedésünkben.

Végül pedig következzék Johannész Tzimikészhez egy kérdés Leposa Ildikótól:

- És vajon Jóannész miben mesterkedik?

- Dicső jövőben gondolkodom, melyben legyőzöm ellenségeimet és felnevelem a kislányomat, a kis Tiarát. Császárnő lesz, nézd a könnyű, vékony hajszálait, ahogy göndörödve ölelik szép kis arcát. Császárnő lesz, megígértem az anyjának a halálos ágyán. Míg ezt nem teljesítem, hát addig még egy kósza kard sem találhat el a harcokban. Hogy hogy csinálom? Még nem tudom. De hiszek benne, hogy a lehetőségek felkínálkoznak majd és én élni fogok velük, míg a kislányomat trónra nem ültetem.