2017/05/10

Interjú


K.A. Hikari egy fiatal olvasóm, aki kifaggatott, miután elolvasta Bizánc mindkét részét. Ez a beszélgetés már megjelent, de a blogján még nem sikerül átállítani a betűszínt, ezért kiteszem itt, remélve, hogy olvashatóbb:

Hikari: Mikor és miért kezdtél el írni?

Pusztai Andrea: Suhanc voltam és szertelen. Jártam mindenfelé a zsánerekben fogyasztóként és alkotóként is, de egészen Bizáncig úgy vélem, nagy tévedések vígjátékában éltem, ami az írói létet illeti. Ennél fogva a bővebb kifejtésébe nem is merülnék el mélyebben. A miértre leginkább az a válaszom, hogy szabálytalan időközönként, néha teljesen váratlanul történetek bújnak ki belőlem, ha akarom, ha nem; és ezt nem tudom szabályozni, muszáj volt valamilyen mederbe terelni a dolgot, aminek a legkézenfekvőbb módja az, hogy leírom. Úgyhogy meg kellett tanulnom írni, ez a folyamat pedig még mindig tart.

H.: Regények, és antológiákban megjelent írásaid is vannak. Melyiket írtad hamarabb és milyen érzés volt?

P. A.: 
 Mivel bonyolult folyamatokban gondolkodom és szeretem, ahogy ezek szövevényesen összekuszálódnak, szeretem a fejlődő karaktereket, a váratlan fordulatokat, elsősorban regényírónak tartom magam. Elsőre regényeket terveztem, de nem jutottam el a megírásig. Később fedeztem fel mennyivel jobb egy novellát hamar befejezni és készként tekinteni rá, mint évekig nyűglődni egy regénnyel, ami aztán nem lesz jó, és ki kell dobni. Ma már jobban értékelem a rövidebb műfajokat, a verseket, novellákat is, amik más eszközökkel ugyan, de nem kevésbé fontos mondanivalókat mutatnak be. Sok a potenciál egy jó novellában is, nem kell mindig regényig kibontani valamit, hogy nagyot üssön és katartikus legyen. A kevesebb lehet több. Ezen felül kísérletekre a rövid írások sokkal alkalmasabbak, mi tagadás, megkedveltem ezeket is.


H.: A Bizánc trilógiád történelmi regény. Mennyire áll közel hozzád a műfaj?

P. A.: A történelmi regény, főként, ha nőként vág bele az ember, a legkeményebb akadálypálya, amit ember íróként kívánhat magának. Nos, szeretem a nagy kihívásokat. Ha nem szeretném általában ezeket a regényeket, és nem látnám át valamelyest ezt a zsánert, valószínűleg valami másba fogok. Így a kihívás, az ízlésem és az érdeklődési köröm is egybevág a történelmi regények világával, amibe megpróbálom belecsenni a női szemszögeket is.

H.: Nem féltél attól, hogy az olvasóktól távol fog állni a könyv a történelmi-hűség miatt?

P. A.: Aki fél ettől a hűségtől, az nem a történelmi regények olvasója, talán előbb küzdjön meg a mumusaival. Ennek a zsánernek vannak szigorú szabályai, de nem szabad, sőt irracionális egy történelmi regényírón például nem létező tényeket megkövetelni, vagy döntésre kényszeríteni vitás történelmi kérdésekben. A történelmi regényíró megidéz egy régi kort és régi embereket azok alapján, amit ma tudhatunk a korról, emberibbé tesz és közelebb hoz hozzánk egy régi valóságot, de se nem próféta, sem döntőbíró. Csak a történelem valamelyest meglévő ismerete, szeretete mentén tudnak ezek a regények igazán hatással lenni és katarzist okozni az olvasóknak. Ehhez egy bizonyos értelemben érdemes felnőni. Ugyanakkor én bízom az olvasóimban, bízom abban, hogy megértik és átlátják a történetet, a mögötte lelhető kutatómunkát is, amihez nem kell történésznek lenni, csupán a zsáner jellemzővel érdemes tisztában lenni.

H.:  A könyv megírásának folyamatából mennyi idő volt az, amikor csak a történelem résznek néztél utána?

P. A.:  Ez egy folyamatos munka, ami állandósult az életemben, nincs ilyen, hogy egy órát kutatok, kettőt meg írok. Mi több, a kutatás sokkal összetettebb dolog és soha nem mértem le mennyi időt foglalkozom vele. Nagyjából mindig. Folyamatosan kutatok, ez már egy életforma. Egy regényhez csak a kutatómunka is hosszú években mérhető és rengeteg dolog van, ami nem kerül bele a regénybe, nincs leírva, mégis érzed, hogy egy író elvégezte-e azt a házi feladatát, hogy alapos ismeretekre építse a történetét.

H.:  Használsz írást közben bármilyen vázlatot? 

P. A.: 
A történetem váza szakkönyvekben megvan, de időrendi vázlatot használok, hogy az eseményeket a maguk helyén tudjam ábrázolni és ne kuszálódjanak össze. A szereplők igazán sokszínűek és egyediek.

H.: Kit szerettél a leginkább „életre kelteni”?

P. A.: Minden szereplőmet szerettem létrehozni, a karakterek felépítése a regényírás legfontosabb alapköve és rajtuk kell megállnia a történetnek, anélkül, hogy erőszakot kellene tennem rajtuk. Számomra a legnagyobb kihívást Hánnész főtanácsos összetett alakja okozta, de nagyon kemény dió volt felépíteni Niképhorosz Phókaszt, vagy akár Rómanoszt, mert nem léphettek túl a történelmi kereteiken. Anasztázia és Kagan pedig homlokegyenest szembemennek egymásnak és mégis rajtuk áll meg az egész történet.

H.: Van olyan karakter, akivel szívesen beszélgetnél élőben?

P. A.:  Ha itt állna velem szemben, mondjuk León Phókasz, tartok tőle, az első dolga lenne kikezdeni velem, úgyhogy csak óvatosan a karakterekkel beszélgetéssel, néha igen veszélyesek tudnak lenni. Ha választhatnék, szívesen elbeszélgetnék Hajnal táltossal a világ dolgairól. Vagy szívesen megnézném a hunokat a harcban, vagy akár Hánnészt, amikor titokban járja a palota folyosóit, de megnézném a palotavárost, vagy a tengeri csatákat, a hunok törzseit is közelebbről. Mindent szívesen megnéznék, és szívesen beszélnék bármelyikükkel.

H.: A hun vezér vagy az ifjú császár áll közelebb a szívedhez?

P. A.:  Ez egy gonosz kérdés. Nem válaszolnék, mert mindketten fontos elemei Anasztázia életének és az enyémnek is.

H.: Anasztáziának és Kagannak is jó a kapcsolata a lovakkal. Neked milyen a viszonyod ezekhez az állatokhoz?

P. A.:  A lovak a világ legszebb állatai, odavagyok értük, egy időben rendszeresen jártam lovas tanyákra, a nagyszüleimnek, rokonoknak voltak is lovai. Egyszer megtanulok lovagolni, de az még eddig kimaradt az életemből.

H.: A második részben számíthatok Kagan & Anasztázia jelenetekre?

P. A.: Naná. Nem is akármilyenekre.
Sőt, még a harmadik részben is lehet számítani erre a szálra, egészen meglepő, nem? *mosoly* De nem árulkodok, gőzerővel írom a befejezést.

H.: Kiknek ajánlanád olvasásra a Bizánc trilógiát?

P. A.:  Bárkinek, akit érdekel ez a kor és ez a letűnt, elképesztően magas szintű civilizáció, amiből mára szinte semmi nem maradt ránk. 



Hikari: Általánosságban szerették a Bizánc nyitókötetét az olvasóid? Milyen visszajelzéseket kaptál a kezdetekkor?

P. A.: Jókat. Bevallom, hogy egy kicsit féltem, milyen reakciók lesznek, vannak kemény jeleneteim. De aztán kiforrt és valójában még csak mostanában kezdik felfedezni az olvasók. Ugyanakkor bárki végzi ki az első részt, valahogy gyorsan a kezében látom a másodikat is. Ez szavak nélkül is mindent elmond nekem és köszönöm az olvasóimnak ezt a bizalmat.

 H.: Nem volt benned félsz, hogy beleesel a „második-kötet-szindróma” csapdájába?

 P. A.: Arra gondolsz, hogy gyakran rosszak a második részek az első után. Nos, nem. Első perctől kezdve tudom a történet végét, bőven volt időm kidolgozni és kutatni utána, tudtam, hogy hosszú lesz és nem egy befejezett történetet kell tovább nyújtanom több kötetessé. Maga az időbeli felosztás már nehezebben ment, az első részben pár hét telik el, a másodikban pár év, a harmadikban majdnem egy évtized. De muszáj volt megalapoznom a történéseket az első kötetben és egy történelmi regénynél itt magas az írói kockázat. Nem akartam unalmasra, ezért lett ilyen, de a valódi történet, amit mesélek, az a második résznél kezdődik. Bizánc nem túl ismert, az alapozás ezért sokkal nehezebb volt és gondolnom kellett mindenre, jó előre és gondoskodni a történetnek megfelelő megágyazásról. A második kötetet már sokkal felszabadultabban írhattam a sztori mentén, nem tartott vissza a világ és a szereplők bemutatása, ugyanakkor azt is szeretem, de a maga helyén kell kezelni az írói fogásokat, és a dramaturgiát. Egy trilógia pedig így működik. Első kötet a felvezetések és előkészítések ideje, a második a nagy bukdácsolásoké, a harmadik rész a felemelkedés ideje. Ez a dramaturgiai szerkezete, és én betartom, nincs mitől félnem, főleg, hogy már eddig el is jutottam és mindjárt befejezem.

  H.: A cím többször visszaköszön a regényben. Ezzel is Anasztázia fontosságát szeretted volna kiemelni, hogy most ő a központi(bb) szereplő?

P. A.: A címeim metaforikusok, embereket, szereplőket szimbolizálnak. Számomra egy szereplő a döntéseitől lesz fontossá egy történetben, az első rész Rómanosz herceg választásáról szól, az aranyalmával. Az ő szimbóluma a bizánci császárok mindenhol felbukkanó sárkányölő szimbóluma. Ennek története van, történelmi mítoszok húzódnak a hátterében és egybefügg az ortodox vallási felfogással is. Érdemes utánajárni. Anasztázia a második részben kígyó lesz, és igen, ez egy nehéz döntése, ezért a cím. A harmadik rész címe pedig A fekete sas, vagyis Kagan szimbóluma. Valójában ez a Turul, ami végig benne van a történetben. Kagan döntései köré épül tehát a harmadik rész. Vajon megtalálja-e az utat Anasztáziához, vagy végleg lemond róla? A harmadik részből megtudjátok!

H.: A történelmi hűség már az első részben is feltűnt, de itt a csatajelenetek is nagyon élethűen vannak ábrázolva? Mi segít neked ebben? Sok szakirodalom, filmek vagy egyszerűen van hozzá érzéked?

P. A.: Nem tudom, ösztönösen írom, szeretem reálisan elképzelni, néha kipróbálom, de többnyire látom magam előtt a történéseket. A második rész csatája fiktív, a harmadik rész csatajelenetei azonban már történelmiek lesznek, és nagyobb teret kap majd a sok felgyülemlő kérdés Géza fejedelem útjával kapcsolatban is, akinek bizalmát Kagan továbbra is töretlenül élvezi. Remélem ezután is tudok még élvezetes csatajeleneteket írni.

H.: Van egy momentum a regényben: „Kígyó lett a kígyóveremben”. Ez szükséges lépés volt, vagy a cselszövések úgyis ráveszik Anasztáziát erre a lépésre? -

P. A.: A hatalom nem csak arról szól, hogy megszerzik, megtartani nehezebb, és aki meg akarja tartani, az bizony sok aljasságra képes, mindegy, milyen ember volt előtte. Ez mindig így volt. Anasztázia döntött. És így döntött. Ő akarta ezt. Ám most nyakig ül a hosszú távú következményekben, és immáron sodródni is kezdett, olyasmiben van benne, amikre az elején nem gondolt. Ha előre látta volna, nemet mond. Így megy ez az életben mindennel. A döntéseink hosszú távú következményeinek rabjai vagyunk.

H.: Egy ideig két síkon fut a történet: van a palotai élet és van a csatatér. Melyiket szeretted jobban írni? Melyik volt inkább kihívás?

P. A.: Mindkettőt szerettem, és az egész egy nagy kihívás volt. Ráadásul lineárisan írok, jelenetről jelenetre, hogy így is rögzüljön bennem a történet, úgyhogy ilyenkor időutazónak érzem magam.

H.: A facebook oldaladon már olvashatunk részletet az utolsó kötetből. Muszáj megkérdeznem: elárulhatsz bármilyen apró morzsát izgatott olvasóidnak? 

P. A.: 
Igen! Mind torokra mennek! Biztonsági öveket keressetek a harmadik részhez, novemberben érkezik a Gold Book Könyvkiadónál! 

A két regény itt elérhető és megvásárolható: