2017/10/04

A zsánerirodalom értékes az irodalomtudósok jóváhagyása és elismerése nélkül is



Pintér Bence a sci-fi gettóról szóló írására szeretnék szubjektíven reagálni, a cikk itt található:


SZÓVAL AKKOR ÁLL-E MÉG SCI-FI GETTÓ? ÁLL BIZONY!


A kortárs szépirodalom szerintem haldoklik, mindig is csak lélegeztetőgéppel tudott működni. Nem hal meg persze, de Bence cikke amennyire (majdnem) jogos és izgalmas kérdéseket vet fel, egyben ezzel a lendülettel meg is feledkezett valamiről, ami szerintem kapcsolódik ehhez a problémafelvetéshez. Maga a probléma, miszerint nincs átmeneti kommunikáció a zsánerirodalom és főként a fantasztikum felé az irodalmi értékek bigottá vált bizottságaitól - tudniillik a szépirodalmárok rá se böfiznek az értékesebb zsánerekre- , sem kritika, sem vállrándítás, két dolgot juttatott eszembe.


Egyfelől azt, hogy honnan ered ez az igény?


Másfelől, hogy egyszer már jártam ezen az úton és eszembe juttatta ez a cikk, hogy mire jutottam akkor és azt is, hogy honnan értettem meg. Ha hiszitek, ha nem egy forgatókönyvírói szakkönyvből, amit a bejegyzés alján parafrazáltam röviden. No, de kezdjük az elején:

Egyfelől többen jelezték, hogy ez nem teljesen így van amúgy, ahogy a cikkben Bence felvázolta, mert például angol tanszékeken rendszeresen vetnek kritikai elemzések alá zsánerirodalmi műveket Magyarországon is, noha azok jellemzően külföldi írók. De ugye tudjuk, Bence nem is pont csak erre gondolt, -noha dicséretes folyamat, amiről jó, hogy tudunk-, mert ez csak a felvetett probléma egy kicsi része. Értelmezésemben, amire gondolt, amit a cikkben leírt, akármilyen aranyos, egy kicsit naiv és kishitű is. Elmondom, miért látom így.

Szépirodalom és zsánerirodalom, avagy ahol a politika máshogy fekszik.

Nem az idegesítően sznob visszautalások, műveltségi vetélkedővel is felérő célzások a gyöngyszövegekben, polemizálások és odavetett cifra káromkodások a legnagyobb bibije - számomra- a (legalább a nyelv ápolásának művészetében) királyi koronát magának követelő irodalomnak, mert ez a korona az övé és senki nem akarja elvenni tőle. Bence cikkében éreztem egy olyat, hogy hahó, a zsánerírók is felnőttek ám már a szépirodalomhoz, miért nem veszitek észre?- kérdést.

Nevesül azonban inkább arról van szó ugyanis, és ez az, amit szeretnék megfogalmazni, hogy a szépirodalom mindig is szervesen kötődött a politikához, az aktuális, regnáló rendszerekhez és ez mindig is így volt, így is marad. Állami dotációkkal tud megélni úgy, hogy nem piaci szereplőként vesz részt a piacon, és ezért soha senki nem köpködte le, akármilyen nyalást/alkalmi lázadást, bármilyen nézetet képviselt vagy akármilyen propagandát végzett akármelyik politikai irányba, bármily kifinomultan és cizelláltan is tette.

A politikai létezés egy szépíró számára létkérdés, míg egy zsáneríró eszközként tekint rá - a politikára-, és ábrázolásmódokon gondolkodik, addig egy szépíró benne él abban aktívan. Ez tök normális, ők politizálnak, a zsánerírók meg szépen ábrázolnak, beépítenek.


Egyébiránt néhol még be is tokosodtak az odaszokott szerzők tisztességben megöregedvén egy kiadó mellett, elképesztő látványt nyújtva néhány olyan fiatal generációsnak, aki meglátja őket ebben a szerepben. Totál zsémbes ufók, ám, hatalmas tudással, de az nem érinti a zsánerirodalom területeit - és legfeljebb ez az ufóság az, amiben máris kapcsolódnak a sci-fihez.
Gyakran felvetődik, hogy a fikciós irodalom társadalmi, politikai kérdéseket feszeget, ami jó, de ezt kívülről teszi. Ez pedig nagyon jól van így, mert szemléletesen ábrázolva akár összetettebben és nyíltabban is képes rá.
A szépirodalmi körök azonban nem csak ábrázolnak, gyakran azonosulnak. És ez is rendben van így, de ez a jelenség hatalmas szakadékot képezhet, amit nem tud mindenki áthidalni, vagy nem szeretne.

Meglátásom szerint valószínűleg a sznobizmus is inkább afféle lassítási és túlélési reflex a szépírói körök felől, és szerintem a dotációs létjogosultság örök legitimálásával függ össze. Nem vegyülnek, hermetikusan körül vannak zárva és magukon meg a támogatójukon kívül, akiből élnek, - értsd állam-, egyáltalán nem érdekli őket más, mint ennek az identitásnak az őrzése. Ülnek a kondérban és dolgoznak a nézeteiken, filozófiáikon, kapcsolataikon, hogy kapjanak pénzt élni, hogy aztán ülhessenek a kondérban és dolgozhassanak a nézeteiken, mert támogatott művészek. Ők azért írnak, hátha össze tudnak hozni mondjuk egy Booker-díjat, ami aztán garantálja a világ körüli megjelenést és húsz nyelvre lefordítást, milliós példányszámok fogyását világszerte, nyugdíjat és kényelmet. Nekik van nagy ívű írói karrierképük. És esélyük is. (Egy magyar zsánerírónak erre esélye sincs, sajnos.)

Zsánert pedig egyáltalán nem is látnak, szerintem szenvednének tőle, mert más az intellektusuk. És ehhez minden irodalom iránt érdeklődőnek joga van, mert ez részint (mmint, hogy mit olvasson, és kritizáljon az ember) ízléshez kötött dolog is. Egy irodalomtudós (hivatalosan) nem elemez magyar zsánerművet, valószínűleg ennek idő kellene még, visszatekintéses, tudományos módszerekhez el kell telnie még sok időnek, hogy érdemi elemzést adhassanak róla begyakorlott irodalmi szempontok szerint is, összetettebb hatásokat vizsgálva, de ahhoz ezeknek az összetett kérdéseknek benne kell lennie abban a műben, a műnek pedig egy kánonban, egy társadalmi/történelmi kontextusban, hogy megragadható legyen. Ha ez teljesül, vélhetően klasszikussá vált a mű. Addig bottal sem piszkálják meg, de még mindig itt a kérdés, hogy miért, ha ők az irodalom szakértői? (A fikciós társadalmakkal szerintem ezért nem tudnak mit kezdeni, mert ezekben egyszerűen nem hisznek és irracionálisnak látják, de nem ítélik el, csak ignorálják.)

Nézzünk magunkba ezen az oldalon, itt a zsánerek, magánkiadások, türelmetlen kezdők és csóri, piacra író írók között, akik faművesek, informatikusok, tanárok és szerkesztők gyakran, nem főállású írók, államilag meg aztán végképp nincsenek támogatva, hogy folytathassanak alkotói tevékenységet. Ki vannak téve a piac kényének, kedvének.
Van olyan mű itt, amiben nem találunk túl nagy mondanivalót, vannak ilyen könnyű könyvecskék is itt, persze, helyük is van a piacon, amíg ellazítanak, van aki jógázik, hogy leeressze a gőzt, mások olvasnak valami ilyet. De vannak olyan művek, amiben azonban komoly, súlyos kérdések jönnek elő és ezek is fikciós művek, igen, és nem csak Anita Horgonyhelye ilyen, vagy akiket Bence szúrópróba szerűen felsorolt, akad ugyanis még jó néhány.

Tegyünk egy kísérletet.

Például máris itt egy szelektálási probléma, képzeld el, irodalomtudós vagy, és sci-fit akarsz elemezni, de az összeset úgy látod, mint egy könnyű könyvet. Ilyen hozzáállással soha nem fogod elolvasni, ha nem kedveled a könnyű könyveket, hogy fogod eldönteni, mit válassz?

Találsz egyet, írsz róla. Aztán jól megbánod. Miért?

1- nem a te világod, de a te világodból kell kritizálnod olyat, ami eredendően kilóg belőle. Még fáj is.

2- Csak rossz vége lehet, a mű szépirodalomnak csapnivaló, zsánerirodalomnak kitűnő. Szabad ezt kimondani egy irodalomtudósnak, aki valójában nem ért a sci-fihez? Ezt egyébként azonnal meg is kaphatja és talán jogosan is.

3- De tegyük fel, jókat írsz a könyvről, mert tetszik valamiért, noha korábban nem olvastál sci-fit.  (Félek tőle, hogy akinek nincs meg a kánon, az nem tudná megállapítani egy jó sci-firől, hogy az egy jó mű és ezt komolyan mondom. Mert szubkulturálisan viselkedik, benne kell lenni a közegben egy szélesebb körű megértéshez, mint ahogy ez a szépirodalommal is így működik. Érdekes, nem? Nem jönnek át a kis plusszok, ha nem vagy benne ebben a közegben, ez törvényszerű és elementáris ereje van, ha megéled. )


Tehát mi történik, ha a kritika pozitív kicsengésű? A cikkedet szent tehénként fogják körülhordozni, hogy lám, tetszett neked. Azonnal marketing leszel vele, ahol jobb helyeken jó pénzt fizetnek ilyesmiért, azt te ingyen és bérmentve csak úgy megírtad a szakértelmeddel, amiért évekig tanultál nem is keveset.

4.- Ha felkérnek, eladod magad pénzért, hazudni fogsz a megrendelő elvárásainak megfelelően, akaratlanul is, mert ez egy ösztönös hálareakció. Ha meg nem hálálkodhatsz, mert nem tetszik az anyag, vért fogsz izzadni, hogy egyszer kikerülj ebből a csapdából.

5 - Mindenki más, aki elég jónak érzi magát hozzá, bombázni kezd a műveivel. Amire neked nincs se időd, se kedved, se erőd, de magad is tudod, valójában szépirodalmár vagy és az az igazi utad. Ha folytatod a játékot, kisiklasz onnan, mert a zsáner is hat és magával visz, ahogy a szépirodalom is ilyen, visz a tenyerén.
Te zsáneríróként váltanál pályát? Lennél szépíró? Nem valószínű, ugye?
Kritikusunk menekülni kezd és sóhajtva fut bele néha szemrehányásokba, miért is nem kritizál. Pedig a zsánerek sem kritizálnak nemhogy szépirodalmit, de a saját irodalmi világukban sem.

Ekkora szemléletbeli szakadékot nem lehet áthidalni. Egy karmester sem fog klasszikus kritikai szemlélettel egy Eminem számot elemezni, de van itt valami, mégpedig az, hogy attól Eminem még lehet jó, vagy akár a legjobb, de ha nem klasszikus, ne is akarjon az lenni és ne is várjon a karmestertől kritikát. A maga területén mozgassuk, ami a maga területére való és az jó, ha sok ilyet bejárunk fogyasztóként, alkotóként, de tudjuk mi mitől az, ami. És itt van a kutya elásva.

Szerintem a sci-finek és a zsánerirodalomnak nincs szüksége olyan irodalmárok elemzéseire önmaga legitimálásához és értékeinek kimondásához és elismeréséhez, akik nem ebben a szubkultúrában mozognak. Nincs ugyanis átmenet, amennyi van, az a lélek rugalmassága és nem az értelemé. Ne kérjünk elismerést szépirodalmi köröktől, ha egyfelől mi nem adunk, másfelől meg egymásnak sem adunk.

Ne várjunk el tőlük -irodalmároktól- olyat, ami nem az ő világuk, és szerintem erre nincs is szükség. Nem arról van szó, hogy a zsáner nem irodalom, mert az. De a szépírók szakadtak le és szűkültek be, nem mi. Nekik jó úgy, nekünk pedig jó lenne kialakítani azokat a képzéseket, szakmai köröket, külföldi minták is akadnak, amik segítenének beilleszkedni a világban a zsánerirodalmi szcéna minden szintjén. Kölcsönös reflexiókkal, díjakkal, egyetemi képzésekkel, meg amit akartok. Sokkal fontosabbnak tartanám, hogy például az olyan regények, amilyen a Horgonyhely, megmérettessenek ott, ahol csak lehetséges, külföldön is akár. Ehhez nem kellennek elismerések a szépirodalmi irány felől, elég nagyok és erősek vagyunk ahhoz, hogy ne akarjuk a felmenőink jóváhagyását az értékeinkhez. És lenne mit rendbe tenni a zsánereknek otthon is, mielőtt a szomszéd nagyapót kezdenénk el piszkálni. Akit egyébként még szeretünk is. Na meg persze, akár segíthetne is, de ha nem teszi, nem vethetjük a szemére.
A zsánerirodalom komoly hiányokkal küzd, de adjunk időt magunknak, hiszen ez az új generáció még nagyon fiatal.

Igen, tudom, a mostani könyvmegjelenésekhez legfeljebb csak lelkes ajánlások és néha pozőr túllendítések mentén jönnek posztok, színvonal nélküli rajongói ugrabugra mellett vannak értékelve. De ők a mi olvasóink, akiket szeretünk. Ők írnak nekünk és figyelnek ránk, de nem várhatunk tőlük mélyen szántó szakmai elemzéseket, ezt a hiányosságot a szakmának kell pótolnia és nem másoktól várni a galambra. És mi tudjuk a legjobban, hogy az olvasó az fontos, persze, az is, hogy írjon, visszajelezzen, hogy kedvet kapjanak hozzá a réteg olvasói, de amíg nincs itthon korrekt vitakultúra, addig nem lesznek csak elvétve szakmai kritikák és nem elemeznek a nagy nevű tudósok/szerkesztők sem. Miért? Egyszerű. Az ember hobbiból nem fog céltáblát csinálni magából kultúrmissziós célokkal. Ha ír egy kritikát, megtámadják a könyvét és lepontozzák bosszúból, merthogy gyakran van megjelent könyve azoknak, akik esetleg szakmai kritikát is tudnának írni, (-lásd a molyon mi volt két hete). Ilyen kicsinyes körökben nem is szabad rendes kritikát írni. Azt ugyanis ki kellene érdemelni első körben egyfelől egy alkotónak, aki értéket tesz az asztalra, és erre Bence is célzott, hogy van itt ilyen, de egy olvasói körnek is, akik megértik azt az elemzést, és nem kezdenek el trollkodni meg hőbörögni és zaklatni, meg óvodai szinten hisztibe bonyolódni. Szép dolog a pozitív szemlélet, de Bence cikke megint eszembe juttatta, igen, nem mindig hasznos. Egyre jobban hiányzik valami, ezt tudjuk, mégpedig ami az íróknak is nagyon jó lenne: egy értelmiségi, kritikai közeg. Csakhogy a kritika szakértői hozzáállást feltételez és az keveseknek van, szakmai szempontok szerint nagyon kevesen tudnak elemezni jól, és miért tennék? Kicsi a szakma ehhez, egy szerkesztő hogy írjon kritikát a saját kiadója könyveiről és pláne hogy írjon egy másikéról? Mindkettő eset visszás. Nincs szakmai közeg és ez bármennyire szomorú, nem pótolható a képzett irodalomtudósokkal, akik a szépirodalomban kaptak kiképzést és szakmai tudást. Senki nem fizet kritikákért, különben is, ahhoz ma mindenki ért, amúgy, aki tényleg, az a drágán megszerzett tudását inkább kereső tevékenységekben kamatoztatja, amit nem vethetünk a szemére senkinek, ahogy azt sem, hogy a minimális munkabefektetésre is rá vagyunk állva.

Anélkül, hogy a szépirodalom értékeit elvitatnám, vagy kritikusait rossz szemmel nézném, mert az eszemben sincs, értékelem az irodalomtudósok tudását, de szerintem a politikai rendszerkiszolgálás mindig bajos, és nekem pont itt szokott kezdődni a gondom a kortárs szépirodalommal, annak sugalmazásaival és depressziójával, tudniillik, arra se vagyok kíváncsi, ha vinnyogva visszasírják a Kádár-rendszert. Pedig a néplelket kellene gyógyítaniuk állítólag, csak valami történt, mert a néplélek elment másfelé és alig akad olyan, akit lehetne gyógyítani, vagy aki képes gyógyítani. Pedig micsoda küldetés és micsoda kihívás ez. Én bízom a szépírókban teljes szívvel, akkor is, ha nem szeretem a politikai ízt, meg akkor is, ha tudom, hogy aki túlélésre megy, az megalkuszik. Ez a magyar kortárs az én szememben, de talán a mindenkori pecsétes szépirodalom nagy fekélye, nem tiszta és nem érzem az őszinteségét, hiteltelen a szememben, mert látom rajta, hogy megfelelési kényszerekből összeállt, megnyomorított valami, ami élni akar, de annál inkább haldoklik és identitását vesztette.

Hiába szép, hiába minőségi, ha épp valóban az, a politikai belsőségesség miatt képtelen vagyok azonosulni vele és nem csodálkozom, ha ők is így éreznek felénk - zsánerírók felé, akik nagy vígan a piacon vagyunk és "szemét"-tel árasztjuk el azt a szép világot. De ne együk meg egymást szerintem, a bejegyzést nem azért írtam, hogy kiélezzek egy konfliktust, épp ellenkezőleg.

De nem tudom megtagadni, hogy zsáneríró vagyok.

Ebben a világban zsáneríróként köszönöm, de maradnék az egyetemes emberi értékek mellett nem a politikai, hanem a fiktív kontextusokban és a gondolatkísérletekben, azt remélve, hogy az idő próbáját is jobban kiállom majd.

Ne keverjük ide az idő próbáját kiállt klasszikusokat, amik gyakran ponyvaként kezdték pályafutásukat és klasszikusok lettek. A klasszikus irodalom és a szépirodalom (főleg nem a kortárs) nem ugyanaz, és az idő próbájának rostáján bizony fennakadtak sci-fik és más fantasztikus művek is. Ezt csak mondom, nem kioktatásul, hanem mert ebben csillog a remény hosszú távon, egy közös konszenzus alapja és a jövő képe. Szerintem ezek azok a magas igényességű művek, amiknek minden zsánerben lehetséges esélye van klasszikussá válni, de ezeket friss megjelenésükkor nem tudjuk. Nem egy mai szépirodalmi bélyeg a mérce, vagy a túlhypolás és a széles körű marketing, hanem az idő vasfoga ítélheti csak meg a gondolatokat, a nyelvi ábrázolást, mi a magasabb minőség és mit nem fognak a múltban elfelejteni az utódok. Látható, hogy lassan minden zsáner világviszonylatban is kitermeli a maga klasszikusait, a saját magasirodalmát, és hogy a szépírók a szokásosnál is elveszettebbek néha, hatalmas műveltségüket és kifinomult nyelvi bájaikat megtartják maguknak, mert egyre nehezebb megérteni őket. A kiábrándultságukat le sem tagadhatják.
Visszatérve hát arra, mit juttatott eszembe a cikk, amiből talán érthető is leszek itt a végére, azt a gyereket juttatja eszembe, amikor az meg akar felelni nagyapónak és majd betojik a feladatok alatt, nem adja fel azt az elképzelését, hogy egyszer valamikor egy elismerő pillantást kicsikarjon belőle. Pedig azt várhatja.

Másfelől pedig ez a gyerek már nem gyerek, és a saját útját járva az ember nem akar megfelelni senkinek, és akkor a legértékesebb, amikor erre rájön.

És végül, hogy ennek mi a tétje, hoztam egy érdekes történetet, hogy miért nincs szükség a szellemi ingatlanaink egymásba integrálására az irodalomban:

Egyszer F. Scott Fitzgerald kapott egy megbízást, ami jól fizetett. Forgatókönyvet kellett írnia, mindent tudott hozzá, sőt túl sokat is, írt egyet hát. Amikor a reader elolvasta, azt mondta, olyan szép volt, mintha gyöngyökkel rakta volna ki, irodalomnak gyönyörű, de forgatókönyvnek csapnivaló és működésképtelen munka.

Ha megkérünk egy ötvöst, akinek épp nincs munkája, hogy csináljon már nekünk egy járdát, ne csodálkozzunk rajta, ha az a beton helyett, gyémántokkal rakja ki azt nekünk. Funkcionálisan értelmetlen erőltetni azt, ami egyszerűen csak más és totál rendben van, ha ezeket a funkciókat és egymást tiszteletben tartjuk.

Nagyobb bajnak azt látom, hogy a zsánerirodalom beszorult és nincsenek élő fórumai, a zsánereket formáló független kritikusai, egyetemi képzései, díjai és dotációi, pedig nem lenne rossz, ha lenne kiépült intézményrendszere magyar viszonylatban is, mert ha lenne, akkor a zsánerirodalom is felmutathatná a maga Krasznahorkai Lászlóit, és megtalálhatná az utakat a Tarr Bélákhoz, csak lehetőség nincsen. Teremtsünk!

További jó munkát minden írónak ott, ahol éppen jól érzi magát!