2017/10/17

#metoo


"Me, too.
If all the people who have been sexually harassed, or sexually assaulted, write: “Me, too." as a status, we might give people a sense of the magnitude of the problem.
Én is.
Ha minden ember, akit szexuálisan zaklattak vagy bántalmaztak, kiírná állapotüzenetként, hogy "Én is. / Me, too.", megéreztethetnénk az emberekkel a probléma nagyságrendjét."

Ez most sokkoló lesz, és fájdalmas. Én túléltem a nővé érést. Talán te is. Talán mások is. De vannak olyanok is, akik nem. A legsötétebb titkok ezek, amikről beszélni valami különös, mélyről szorító szentségtörést jelent, még önmagunk előtt is, de megteszem. Meg kell tennem, mert nem akarok olyan világban élni, ahol ezek ellen senki nem tesz semmit. Az első lépés, hogy tudjuk mi a helyzet. Lássunk tisztán. Mondjuk ki, amit ki kell mondani, hogy a lányainkkal senki ne tehesse meg ugyanezt, hogy belássuk, a fiainkat több tiszteletre és emberségre kell nevelnünk, hogy valódi férfiak lehessenek. Emberi férfiak, érző szívű lények.
Az első „fura élményem” elég korai. A bottal járó szomszéd bácsinak segítettem valamiben, aki egy fura mozdulattal felém nyúlt, és gorombán belecsípett a még épp csak sarjadásnak indult mellembe.  Pontosabban a mellbimbómba. Hátrahőköltem a fájdalomtól, megijedtem. Ő nevetett. Sárga műfogakkal, kéjesen. Lesütöttem a szemem és a vastag, gombás lábujjkörmére bámultam, ami kilógott a szandáljából. Tíz voltam. Elfutottam és sírtam, többé nem mertem megközelíteni se. Ha valaki ott volt, akkor sötéten lesújtó kényszerként muszájból csilingelő csókolom-ot köszöntem neki, akár minden nap, ha elődugta az orrát a házából. Ha senki se látta, tüntetően nem köszöntem neki, és azt kívántam, hogy dögöljön meg. De nem beszéltem, nem köszöntem, ez volt az én büntetésem és figyelmeztetésem, amiért „azt” tette. Utána napokig gyötört a bűntudat, mert nem köszöntem, pedig én egy jól nevelt kislány vagyok, hogy kívánhatok rosszat bárkinek? Utáltam magam, hogy én csaltam elő belőle valamit, amiért ő „azt” tette, hibáztattam magam, nem szóltam senkinek.
A második szintén egy bácsi volt, csak egy másik, aki felajánlott 500 forintot, hogy egy kicsit simogathasson, de ezt nem mondhatom ám el senkinek. Rossz érzés fogott el. Elutasítottam és elfutottam. Tizenegy voltam. Nem értettem mi ebben a jó. Miért akar tapogatni? Amúgy is utáltam a ronda göcsörtös kezét, amivel úgy meg tudta szorítani a csuklómat, hogy napokig fájt még utána, örültem, ha megszabadultam tőle. Nem értettem semmit belőlük és már éreztem, hogy bennem van valami ronda hiba. Nagy baj van velem, nagyon nagy, de mi lehet az? Féltem ettől, de a legjobban attól, hogy egy nap megtudom, mi nem stimmel velem. Nem szóltam senkinek.
A harmadik eset a szomszéd fiú volt, amikor tiltakozásom ellenére az ölébe vett, mintha valami nagyon kicsi lány lennék, fogdosta a fenekemet, hintáztatott a kemény combján – nem a combja volt –, és minél jobban tiltakoztam, annál inkább nevetett, lefogott, és küzdöttünk, mintha ez vicces lenne. Nem éreztem viccesnek, hiába mondogatta, hogy ez játék. Percekig tartott, mire a nadrágjába élvezett. Tizenegy voltam, nem értettem semmit. Nem értettem, mi történt, hogy mit követtem el, és hogy mi olyan vicces ezen, hogy fetreng a röhögéstől. Nem szóltam senkinek.
Túl szép kislány voltam, vesztemre. És túl védtelen a társadalmi szocializációban, a helyem ott volt a kéj eszközei között, zsengén és tudatlanul, emberhez méltatlanul.
Sokáig kislány voltam még belül, de ahogy teltek az évek, egyre inkább felnőtt nő akartam lenni. Tudtam, hogy ez ellentmondás és tudtam azt is, hogy ez a két dolog, a célom és az, ami vagyok, viaskodik bennem. Voltak helyzetek, amikben egészen jól tudtam imitálni a felnőttes viselkedést. Sokat gyakoroltam. Például menni az utcán. Kihúztam magam, befeszítettem a hasam és mentem, mint akinek fennakadt az álla, emelt fővel, nyílt tekintettel, ahogy azt a filmekben láttam a legszebb díváktól, akiket utánozni annyira jó ötletnek tűnt. Pedig nem volt az. Néha annyira igyekeztem, hogy elbaltáztam, és ha egy nekem megtetsző fiú közelített, még gyermekien lesunytam a fejem a szégyentől. Nem mertem rájuk nézni, megesett, hogy reszkettem is. Mert nem tudtam, mit akarnak azt sem, én mit akarok, és mitől keringenek bennem kitörni készülő vulkánok. A lelkem egyik fele abban a hazugságban élt, hogy lesz egyszer egy hercegem, aki szeret és legfőképpen megért, majd jó lesz együtt lenni tűzön, vízen át. Főként, ha megfelelek neki, szép leszek és gondoskodó, de a lelkem másik fele valami titokzatos sötétséget sejtett a férfiakban és a fiúkban. Hiszen egykoron azok a férfiak, akik öreg tatákként engem csipkedtek, vagy a szomszéd fiú, akire gondolni sem mertem, mert különben szégyen jelentkezett az arcomon és elpirultam, hogy hang se jött ki a torkomon, valamikor ők is hercegei voltak valakiknek, régi asszonyoknak, nálam tapasztaltabbaknak. Szűk ismeretségi körömben a szűziesség botrányosan álszent kultusza dívott. Izgatta őket, hogy érintetlen vagyok és nem foglalkoztak azzal, hogy ebből elcsípni egy apró darabot maguknak egyenesen a gyermeki ártatlanságom sárba tiprása, a lelkem leköpése, és a mentális megerőszakolásom. Mert csak egy kislány voltam, és nem több. Nem tudom, minek kellene lennem, hogy ez ne történhessen meg többé, de bizony növekedtem és egyre többet tudtam. Ez a tudás azonban megrémisztett, mert minél többet tudtam, a bennem zokogó, és férfiaktól rettegő gyermek nem akarta tudomásul venni az igazat. Idült boldogság, ezt akarjuk, nem igaz? Boldognak lenni. Igaz hamisan, elfedve az igazságot, egy felszínen akarunk lubickolni a boldogságban, miközben fogalmunk sincs róla mi az. Tényleg, lehetünk ilyen buták önmagunkkal szemben?  Egyet tudunk, hogy az igazat nem akarjuk tudni és mindent elkövetünk, hogy mások ebben megsegítsenek minket, míg vígan bólogatunk egymásnak, hogy ez így jó. Romantikus álmokat szövünk az első csókról, de ezzel hazudjuk a legnagyobbakat. Nincs itt semmi romantika, haladjunk!
− Fogj egy gazdag férjet – nyögte kíméletlen víg kedélységgel a nagymamám, amikor még élt. Megkérdeztem tőle, hogy miért? Minek nekem férj? Minek legyen gazdag? Felesleges, az a lényeg, hogy szeressük egymást, nem vagyok szolga. Ő még azt hitte, az talán kiút lehet. Pedig nem az.  Aztán azt válaszolta: − Azért kell, mert csak egy nő vagy. A gazdag férj megvéd.
Elmentem a boltba és hazafelé tartva egy fiú utánam jött, megkérdezte, elkísérhet-e, ő is erre jön. Tolta maga mellett a biciklijét a túloldalon és szorosan mellettem lépkedett, de nem ért hozzám. Alig ötven méter az utca, amikor hátrafordultam, láttam, kitartja a kezét mögöttem. Gondoltam, szegény, biztos valami baja van, béna a keze, vagy akármi, semmi rosszra nem gondoltam, és ő nem tűnt túl okosnak, buta kérdésekkel traktált. Aztán az utca végén megláttam, egy csomó fiú néz minket messziről. Onnan nézve olyan volt, mintha ez a biciklis kísérő mindvégig a fenekemet fogdosta volna, miközben mellettem jött. Lejáratott, megalázott anélkül, hogy hozzám ért volna, hogy rosszat szólt volna, aztán gondolom visszament meginni a fogadásokból nyert sörét a kocsmába. Ma is oda jár.
14 voltam. Örök időkre szajhának tartottak a fiúk a városban, kaptam ronda ajánlatokat, undorodó elfordulást és kurvázást bőven. Akivel szóba álltam, az azért kurvázott le, akivel nem, az meg azért.
Nem szóltam senkinek.
Ha valaki normálisabb volt és közelebb engedtem, hamar megtorpant, akivel megpróbáltam kapcsolatot kiépíteni, veszett ügy volt, gyorsan értelmét vesztette, mindenkinek sok voltam és egyben mindenkinek kevés. Soha egyiket sem érdekelte ki vagyok, és mi vagyok. Soha egyik sem akart „szeretni”. És soha egyik sem tudta, mi fán terem egy nő. Ők aztán minden lányt kicsináltak, kamatyolni akartak, de elvenni meg szüzeket kerestek. Ez egy tébolyda.
Visszatértem az életemhez, hogy felejthessek, naponta apró dolgokat. Amit azonban a nagyim mondott, komoly útravalóként, egyben afféle Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett mindörökké. „Csak egy nő”. „Kell egy férj, hogy legyél valaki” – Minek? Ezért? Nem teljes ember vagyok, csak egy nő, egy senki, egy szolga? Én nem akartam „csak egy nő” lenni, miközben úgy tűnt, körülöttem mindenkinek megfelel ez a szerep, kiegészítve ezzel a „csak” szócskával.
A sors iróniája, soha nem lett férjem, és nem is szeretnék.
Az emberek néha szenvednek, a nők nagyon gyakran és nagyon csendben. Elfordul, hogy szándékosan, valami mélyben rejtező erő, ez a túltolt társadalmi nyomás arra viszi őket, hogy szándékosan szenvedjenek, kínozzák, büntessék magukat, mint akik érdemtelenek az életre is, szolgálniuk kell, félniük kell, szülniük kell, vacsorát tenni az asztalra akkor is, ha a férfit nem érdekli miből, és a kocsmában jobban érzi magát. A nők szembemennek maguknak, bízva valami távolabbi jóban, megváltásban, vagy hogy valaki megbecsüli őket. Mintha szánt szándékkal a sorssal packáznának, és azt mondanák neki, hej, itt vagyok, szenvedek, hozz most már valamit, ami nekem is jó, puszta véletlenekből kreálva, valami engem feltámasztót, hisz van férjem, már embernek kéne számítanom. És a sors nem hoz semmit, csak további szenvedést és örök magányt. Így akarjuk megszerettetni magunkat kétségbeesetten és nem megy. Így keresünk hercegeket, akik nem léteznek, akik nem kegyelmeznek. Sem a kínok, sem a jó nem jár senkinek, cserébe valamiféle misztikus alanyi jogon, mintha a világ egyensúlyában bízva várnánk valamit, ami nincs. Méltóságot. Nőnek az nem is létezik csak úgy. Mert csak mi, a magunk szemszögéből látva bélyegezzük a világot igazságosnak, de nem az. Mintha szenvedéssel előre megválthatnál bármit is. Pedig nem.
Tapasztalatot szerezni, bölcsebbé válni, megtanulni a magunkkal szembeni kegyelmet nagy felfedezés volt a számomra, békét hozott és nyugalmat. Kevesebb elvárást másokkal szemben, az önhibáztatás levetését, és több öntudatot. Magányt. Ami nekem jó. Megtanított megvédeni magam. Vagyis pontosabban nemet mondani másoknak. Nemet mondani a tévé agymenéseire, a nőtest tárgyiasítására, nemet mondani a pornókultúrára, nemet mondani mindenre, amihez nincs kedvem, határt szabni annak, meddig megyek el egy másik emberért és határt szabni annak is, hogy szenvedjek mások perverzióinak aljassága miatt. Mert a világ nem fekete és fehér, de legfőképpen nem igazságos. Nincsenek hercegek. Férfiak vannak. És sokfélék.
Egyszer egy diszkóban elkaptam egy srác kezét, aki alám nyúlt és olyan hangosan üvöltöttem vele, hogy ha még egyszer ezt meri tenni, saját kezűleg vágom le a farkát, hogy mindenki minket bámult. Nem érdekelt, hogy hisztisnek hisznek, ne fogdosson! Vadidegen volt. Soha nem láttam sem előtte, sem utána.
A méltóságomat pedig nem adom, ami megmaradt belőle, azt őrzöm. Jó lett volna ezt tizenévesen is tudni és jó lenne, ha nem volna természetes a zaklatás, a fogdosás, a kangörcs, a zsarolás, a nyomasztás, a beszólások, a lekurvázás, a rosszindulat és nőgyűlölet meg a machók eszetlen szexuális őrülete, amiben a nő nem több kielégülésükhöz vezető tárgynál, mint egy gumibaba. Amit leírtam, színigaz, és csak egy kis töredéke annak, amit hordozok.
És van olyan is, amiről nem szólok senkinek.
Remélem egy nap majd minden férfi és minden nő visszanyeri a saját méltóságát és megtanulunk egymással kölcsönös tiszteletben élni, a nagyik nem tanácsolnak gazdag férjekhez gyereklányokat, és a gazdag férjek nem vesznek kilóra cicababákat, mert a társas léthez nem birtokolni kell, csak tisztelni kell egymást.

Bizalmatlan vagyok igen, nekem ebben az életben már nem adatik meg és ez nem baj. Hosszú utat jártam be, és valószínűleg soha többé nem lesz párkapcsolatom. Mert anélkül is, nőként, egyedül is értékes ember vagyok, mégpedig oly annyira, hogy soha többé senkinek nem akarom ezt bizonygatni. Csak tudom.