2018/01/18

Írói stílus


Egy ideje akartam már blogolni erről, merthogy azt látom, sokan nem tudják igazán behatárolni a dolgot és nem is könnyű, ezt aláírom.

Egy író stílusa a névjegye, de akármennyire jellemzőek rá bizonyos szavak, vagy kifejezések, módok, fordulatok egy történetben, én úgy látom, hogy akkor van egy írónak stílusa, ha a személyisége átszivárog a szövegen. Ettől lesz egyedi és megmásíthatatlan, egy bizonyos rezgésnek is fel lehet fogni, amikor olvasás közben érzed, ez most nagyon őszintén szólt. Az író őszinte hangja stílusos.
A stílus személyes tehát és intim, kifejezetten egyedi, ami egyediséget akkor lehet leginkább elérni, ha tényleg őszinték vagyunk és tényleg megjelennek a gondolati tartalmak is a szövegben, nem csak a karakterek pózolgatnak benne nagyon szép szavakkal leírva. De hogy legyen az ember igazán őszinte egy történetben?

Egyszerű, megfelelési kényszerek nélkül. Ez nagy önismereti lépés elsősorban, és ha valaki leveti ezeket a megfelelési kényszereket és azokat a téveszméket, hogy mi módon kell megfelelnie az adott közegben, mint kezdő író (itt nagy tévedések szoktak lenni), akkor egészen jól meg lehet szabadulni a sok magunk által felvett marhaságtól, amik teherként nyomnak. Ha kiforrnak az íráshoz szükséges technikai elemek, mert azért vannak azok is, tudatosan használható fogások, akkor a történet írja magát, az író pedig a történet cselekményét próbálja meg igazán jól dramatizálni. Ehhez hatalmas kreatív erők kellenek, mert egy jelenetet kitalálni nem könnyű. Legalábbis jó jelenetet. Vagyis jelenetekké formálni a gondolatokat, megmutatni a karaktereken keresztül átsüvítő érzelmeket, feszültséget, szituációkat, egyáltalán tartalmassá, izgalmassá tenni, nagy feladat ám. Ebben is van stílus ugyanis, egy bizonyos író egy bizonyos módon mozgatja a karaktereit és ezekben is vannak lehetőségek sokfélének lenni, és túlnőni a kliséket. Ha valaki képes ezeket a kliséket felcsavarni és kitekerni, bizony annak is van egy módja, ami rá jellemző lesz, és a stílushoz éppúgy hozzátartozik, mint a szöveg szövetmintája, vagyis az írói hang.

Mindezt azért akartam leírni, mert a stílussal kapcsolatban többektől kaptam kérdéseket, és gyakran látom fórumokon is, hogy jaj, hát elveszítem a stílusomat, ha túl sokat olvasok.
Nem fogod. Épphogy azzal forr ki egy stílus, minél nagyobb az aktív szókincs, minél több történet szövetmintája ég az agyunkba, ahhoz, hogy később egyedibben meg tudjuk csavarni kreatív erőinkkel a toposzokat és kliséket, valamint kevesebb hibát ejtsünk.

Ha a történet vezetése rossz, az nyelvileg javíthatatlan. Ha a történet vezetése jó, akkor javítható is lehet a szöveg, amennyiben nincs nagyon elbaltázva nyelvileg.

Tehát, ami fontos, hogy a kezdő írónak nem kell félnie attól, hogy a stílusa elveszik, mert az egy komoly érési folyamaton megy át, és stílusról kiforrt, személyiséget, egyedi hangokat megütő írásoknál beszélhetünk, ahol az írástechnikai részek minden elemét egy minimumszinten tudja alkalmazni, de van, amiben az erősségek jól kiformálódnak és egyedi mintázattá állnak össze. Nem kell hát félteni a stílust, inkább kiforrasztani kell, és nem csak szavakkal, játékokkal a szavakban, hanem gondolati tartalmakkal és cselekvésábrázolási fogásokkal, amiken ott vannak a szükségszerű történések jegyei, avagy a történetnek így kellett alakulnia. A történeti szükségszerűség egy külön téma, aki úgy érzi neki ezzel vannak gondjai, annak ajánlom, hogy forgasson a kezében forgatókönyvírási szakkönyvet, mert a filmeken a szükségszerűség logikája olyan erősen fókuszált, hogy frankón meg lehet érteni a történetvezetés lényegét belőlük.