2018/09/22

Bizánc születése (1. rész)


A bejegyzés a könnyebb olvashatóság érdekében ezen a linken fehér alapon is megtalálható.

- avagy: hogyan készül egy történelmi regény? Igen, ezek itt felül. Jó kis sztori ez, gondoltam elmesélem, természetesen kérésre. Merthogy sokakat érdekel, miféle kalandokon megy át egy kezdő író, mire eljut oda, hogy könyve is legyen, ne csak kézirata.

Tehát egy korábbi ígéretemhez híven megnyitom a blogsorozatot, amit tíz részre tervezek, és aminek ezennel az első részében a kezdeti, vagyis a botladozó időszakról fogok mesélni. Arról, ahogyan beszippantott a téma, ahogy bekopogtak hozzám a karaktereim és szóltak, hogy ez így nem lesz jó, mert eredetileg valami egészen másnak képzeltem ezt a regényt, mint amilyenné menet közben vált. Ennek különböző fázisaiban más-más tapasztalatokkal gazdagodtam, ezekről fogok mesélni és megtudhattok többet arról is, hogyan születtek meg a karaktereim. Elsőként Anasztázia kerül terítékre, eleinte ilyen mezítelenül - persze csak átvitt értelemben:

Találkozás az első karakteremmel, máshogy:

Mindig tudtam, hogy történetek hemzsegnek a fejemben és ezzel kell foglalkoznom, de soha senki a környezetemben nem járt ennek közelében, ergo nem tudtam kihez fordulni a kérdéseimmel, kétségeimmel. Avagy nem volt rajzfilmrendező nagybácsim, költő, vagy író rokonom a távolban, nem ismertem soha filmeseket, nagy irodalmárokat, senkit, aki igazán támpont lehetett volna egyetlen jó szóval vagy egyetlen gesztussal. Itt nem arra gondolok, hogy protekció, korrupció, vigyen valaki a szárnyán, segítsen megjelenni, vagy ismertessen össze a barátaival, hogy boldoguljak, hanem a legegyszerűbb információkra a történetekkel végezhető munkákról, mit, hogyan érdemes. Az én közegemben boltosok, autószerelők, asztalosok élnek, piaci árusok és mindenféle hétköznapi emberek, akik közt olykor úgy éreztem magam, mint aki a levegőben lóg egy bábban, nem lát és ő sem látszik. Eközben ők egy álmodozó lányt láttak maguk előtt, aki elvan az álmaival. Tettem kísérletet hétköznapi életre is, de untam intellektuálisan, és továbbra is a bebábozódottság magányával küszködtem. Sok idő kellett, mire megértettem, hogy ez a magány belül mindenkiben megvan és az élet motorjának is tekinthető, de erről még mesélek később. Most az unatkozásról akartam megírni, hogy ez a mai napig így van, ha nem olyan feladatot végzek, ami megfelelően sokrétű, egy részem odabent elkezd unatkozni, fájlalni a nem alkotómunkára pazarolt időt, és ebben az unalmában a belsőm borogat, és velem kötözködik, ami eléggé frusztráló. Egyszóval feszített valami, és tudtam, hogy helyet kell találnom ennek a belső feszültségnek, csak azt nem tudtam, milyen módon találom meg neki a kiutat, és mit készítek ebből a forró alapanyagból. 
A közegem hermetikusan elzárt a lehetőségektől, és erről senki nem tehetett, így éltem, és főttem a művészi elképzeléseimben egészen addig, míg el nem jutottam az egyetemre, ott pedig megfordult velem a világ. A megetetett intellektusom feléledt, és a hátam mögött hagyott írót a lelkemben kiugrasztotta az álmából. Ismét rám tört az „író leszek” és az „alkotnom kell” érzés.

A fiókomban hevert egy regény, amit bár megmutattam itt-ott, de nem hódította meg a világot egy csapásra, mindössze bizonyítéka volt annak, hogy be tudok fejezni egy történetet.
Az egyetem elején felszakadt a báb szövete, változni kezdtem, és azonnal akartam mindent, így belevágtam a magánkiadásba, mondván, hogy nekem máshogy úgysem fog menni. Ismerős, ugye? Azt is megszoktam, hogy ha én akarok valamit, az nekem mindig sokba kerül, mintha lenne körülöttem egy nagy pénznyelő örvény. Ahogy azt is megszoktam, hogy mindenért tényleg drágán fizetek, és megesik, hogy nem pénzzel. Az önmagamra találásom ára a párkapcsolatom volt, de ebben annyi tényező szerepelt, hogy erre nem térek ki bővebben. Csak arra akartam utalni, hogy párkapcsolaton belül intellektuálisan megváltozni és kibújni egy bábból egyet jelent egy olyan újjászületéssel, amiben a korábbi szerelmünkre értetlen idegenséggel tekintünk, ő pedig ugyanígy vissza, mert egy szavunkat sem érti már. Talán nem mindig van így, sok múlik az ő megértésén is, és a szereteten, de ha ő nem akar változni, abból menekülés és szakítás lesz.
Így alakult, hogy a padlón fekve találtam magam, egy három és fél éves gyerekkel, egy magánkiadásos, értéktelen regénnyel, utolsó éves végzősként az egyetemen, szakdolgozatírás előtt, és alaposan kizsigerelve, hajléktalanul, egy válóperrel a nyakamban. Az igazság az, hogy a szüleim mentettek meg attól, hogy elveszítsem az ép eszemet, és megfogadtam, hogy ilyen helyzetbe soha többé nem akarok kerülni, egyszerűen a kezembe veszem az életemet és megcsinálom az álmaimat. Az egyetlen recept, amit akkor hasznosnak találtam, hogy cselekedjek, és minden tőlem telhetőt megtegyek érte.

Kezdő íróként abban a tévedésben éltem, hogy egy regénytől az ember már író lesz és punktum. Erről lehet sokat vitatkozni, ki honnan, és mikortól számít írónak vagy inkább szerzőnek, vagy minek, de az igazság az, hogy a saját bőrömön éreztem, az írósághoz kell még valami belül izzó dolog, ami nincs meg nekem. Azt hinni, hogy az akarat elég egy álom megvalósulásához, még kevés. És ez nem a szimpla megjelenés csupán, vagy, hogy olvassanak az olvasók, esetleg, hogy én magam olvassak sokat. Akkor még nem tudtam, hogy ez az önkeresésem része, és éppen folyamatban van, hogy a báb tudatosítsa magában, épp kibújik arról a szűk helyről, ahol eddig fejlődött. Mert épp csak kilógott egy kis lába, amikor ő már színes pillangónak képzelte magát. Mentálisan át kellett hidalnom a saját naivitásomat és szembenézni a felkészületlenségemmel, azzal, hogy szégyen, nem szégyen, tanulnom kell. Ez egy hatalmas lelki munka, nem szabad alábecsülni, és sokáig is tartott. Tele volt elengedésekkel, türelem gyakorlásával magam és mások felé, és ami még fontosabb: az út keresésével és végül a megtalálásával.
Nem voltam hát író, miközben mindig is az voltam, és azt sem tudtam meghatározni, mitől tekinteném magam annak, de megengedtem egy dolgot: elengedtem ezt a kérdést és mellékessé vált, mi vagyok kívülről nézve. Ahogy ezen átléptem, kinyílt a világ, és ténylegesen elkezdett érdekelni az alkotás a pózolás helyett. Hogy van-e tehetségem vagy nincs, már nem számított. A tartalom húzott befelé az erdőbe, akkor is, ha mindig magánkiadásban kell majd megjelennem, vagy ingyenesen feltolom a netre, az íráskényszer egyszerűen győzött fölöttem, csordultig voltam a történetekkel és az írásvággyal, így nem bírtak többé bent maradni. Pedig érdekes módon még mindig felkészületlenül kezdtem hozzájuk, mert nem tudtam, mit tegyek, mit változtassak magamon ahhoz, hogy alkalmas legyek az alkotómunkára és ne tűnjön az egész egy intellektuális maszturbálásnak, amiből az intellektuális rész is foghíjas. Feltettem a kérdést magamnak, mi a legfontosabb? Hogy érthető legyek. És akkor szembesültem azzal, a kéziratomra vak vagyok, nem az van leírva, amit én élményként át akarok adni. Meg kell tanulnom írni. 
Megjelent a szakmai alázat, a kétségbeesés és a hiábavalóság pallosa a fejem fölött, és beleálltam a küzdelembe. Azonban ebben a fázisban párhuzamosan elkezdtem töltődni, rengeteget olvastam és tanultam, de még mindig nem az írást, merthogy nemigen találtam hozzá lehetőségeket, amit meg igen, azzal az volt a gond, hogy drága, elérhetetlen, vagy nem túl szimpatikus lehetőség volt. Eközben mindenféle témát befaltam, ami csak egy picit is érdekelt.
Valamint elkezdtem tudatosabbá válni. Már tudtam, hogy Theophanóról akarok írni, (* vigyázat, a név alatt spoilerek rejteznek, ha valaki még nem olvasta a fenti regényt és szeretné), és ott sorakoztak a történelmi könyvek,  szakkönyvek, írástechnikai könyvek, jegyzetek, millió apró dolog, amit érdekesnek találtam, bőszen jegyzeteltem, akartam tudni, mit akarok. 
Akkor még nem kutattam tudatosan, de kerestem egy olyan könyvet, ami olyan, amilyet én szeretnék írni. Valami nagyon hasonlót, hogy odategyem magam elé és lássam, ilyet is lehet. Valamiféle támasznak kellett, ami segít, nem azért, hogy lemásoljam, hanem, hogy elmélyedjek benne és a segítségével megtaláljam a módját, hogy megírjam Anasztázia történetét.
Rómanosz és Anasztázia találkozása igencsak rejtélyes esemény volt, sokféle pletyka terjengett róluk, erről később fogok mesélni bővebben is.
Így amikor elolvastam Taita történetét Lostris királynőről, beleszerettem a Folyó istenébe, és azon kaptam magam, hogy ilyet akarok írni, csak valami romantikusabbat. Kijelöltem hát Anasztáziát E/1-es mesélőnek és belevágtam a dologba. Ezzel két hibát követtem el. Elrontottam a narrációpozicionálást, és nem számoltam azzal, hogy egy szerelmes kamaszlány ömlengéseinél nincs unalmasabb és bosszantóbb dolog a világon.

1. – E/1-nél a mesélő narrátor ne legyen főszereplő, mert akkora ego kerül bele észrevétlenül, hogy az író önmagát önti ki a papírra, és ezzel érzelmileg kiszolgáltatja magát, mert rajta kívül mindenki másnak élvezhetetlen lesz. Másfelől annyira mellre szívja majd, ha ezt megtudja, (mármint, hogy olvashatatlant produkált), hogy akár az írást is feladhatja. E/1- nél érdemes úgy mesélni, mint Taita Lostrisról, mert bizony a Folyó istenének nem Taita a főszereplője, hanem az ő úrnője. Taita csak meséli az eseményeket, mert ő mindenütt ott volt, kívülről mondja el az eseményeket, mint amikor egy riporter közvetít egy meccset. Érthető, hiszen, aki a gólt lövi, az nem látja be a pályán a többi játékost. Szóval a pozicionálás fontos a történetre való rálátás miatt, és Taita a helyén van. Persze így sokan megszólták, mekkora arca van, de ez most mellékes. A lényeg, hogy kreatív újításommal, mely szerint főszereplős E/1-et írok, beléptem egy csapdába (rálátás nélkül írtam), anélkül, hogy észrevettem volna. Nincs kizárva, hogy ez jól megírható, de ennek a történetnek ez a narráció a lehető legrosszabb kreatív választás volt. Hű, mennyivel könnyebb ezt így utólag elmondani, de évekig dagonyáztam ebben a csapdában és olyan otthonosan berendezkedtem benne, hogy később elengedni is nehéz volt.

2.- Nem láttam meg a narrációs csapda lényegét és a következményeket. A főszereplő E/1-ben veszélyesen mindentudó, pedig nem láthat mások fejébe. Na, én láttam, és halmoztam a hibákat tovább: egyből adtam Anasztáziának képességet erre, és eldöntöttem, hogy ettől most már történelmi fantasy lesz. Persze egy gondolatolvasó szereplő frankó ötlet fantasyban, de van valami, amit meg ez von maga után: beláthatatlanul átrendezi az egész cselekményt. Ezért Anasztázia csak alkalmi gondolatolvasó lett, gondolván, így nagyon jó lesz. Leleményes voltam, tudom, de ez hiba. Frászt lett ettől történelmi fantasy, hisz ettől nem besorolható egy olyan kategóriába, ami egyébként más alapokat kíván, de ezt ugye nem tudtam akkor. Ez egy akkora hiba, hogy csak át nem estem rajta, és ezzel a naiv, cuki csajjal megírtam a regényt, ami több, mint 600 ezer karakter (leütés) lett. Furcsa kis történet, és bekövetkezett a rémálmom: írtam még egy rossz regényt, ez már a második volt, és be kell vallanom, minden létező hibát elkövettem benne, amit csak lehet. A helyzet azzal fenyegetett, ha tovább erőltetem az írást, így maradok. De két dolog biztos volt, nem tudtam, hogy baj van, és boldog voltam, két regénnyel a hátam mögött, mint egy gyermek, aki homokvárat épít. Csakhogy vihar közeledett és a bábjából a kis lényecske már majdnem kiesett, azt remélve és álmodva magának, hogy kecses, kék pillangó lesz.
Azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom, hogy rettentően élveztem egy regény írását, klimpíroztam, és brillíroztam, valamiféle édes tudatlanság ködében, tejszínhabban lubickolva úsztam, abban a hitben, hogy valami forradalmi újítást viszek véghez és ez lesz a világ legjobb regénye. Na, igen, az ember kezdőként még ilyen tüzes és naiv. Még mindig naiv. Ugyanakkor megkönnyebbülés volt, főként azzal a kemény elhatározással, hogy majd magánban megjelentetem, és kész, de ezt meg akarom írni. És akkor elveszítettem valamit.
Úgy alakult, hogy ez idő tájt sok minden más is kifakadt belőlem és borzasztóan örülök, hogy megúsztam ezeknek az írásoknak a kiteregetését a netre. Rettenet rosszak voltak, bár egyes részein felvillant bennük valami, de tudni kell, túl személyesek lettek, túl fájóak. Utólag azt mondom, hogy ezeket terápia jelleggel kellett kiadnom magamból, valamiféle megtisztulásként (ez minden írónak jót tesz szerintem, mielőtt alkotni kezd, érettebbé teszi az érzéseket és a tisztánlátást), ami után a dolgok ténylegesen a helyükre kerülhetnek belül. Csakhogy nem vagyok terápiás író, sokan írnak olyasmit ezzel az őszinteséggel, ami aztán értékes lesz és megjelentethető, de nekem nem ez volt az utam. Megijesztett, hogy kezd kiveszni az öröm az írásból. Hogy az egésznek nincs értelme, csak időpazarlás.
Ott álltam hát egy kész regénnyel, megpihentettem, és gyötrődve elkezdtem a második részt. 
Akkor jött Kagan. Olyan volt, mint egy tornádó, ami homokvárakat söpör el, úgy vert tőle a szívem, ha csak megjelent, hogy alig kaptam levegőt. Nem azért, ahogyan kinéz, hanem azért, aki ő. Egy szimbólum, nem csupán egy férfi, hanem egy oszlop, ami mutatja nekem az irányt innentől kezdve. Anasztázia persze első pillantásra beleszeretett, alig bírtam visszatoloncolni a férjéhez. Na, ettől aztán elkezdett az egész addigi történet átrendeződni, és hirtelen megvilágosodtam, hogy ez az alak sokkal fontosabb, mint hittem, másfelől, hogy minden, amit eddig írtam, átírásra szorul. Ekkor lett Anasztázia a rosszul végzett átírástól egy totális idióta, mint karakter: Kagan bekerülésével ugyanis Anasztázia két fickó után kezdett epekedni ugyanazzal a rajongással, és nem bírta eldönteni melyiket szeresse jobban.

Ezen a ponton elküldtem az Aranymosásra, lesz, ami lesz. Bár sejtettem, hogy a történet alapból nem jó, a nyelvi ügyetlenségeim pedig a mostani tudásomnak a nyomába sem értek (ma már profin tudok hülyeségeket írni), úgyhogy jól ki is penderültem onnan. Csakhogy addigra ismét történt valami, mintha bábként kiestem volna az addigi védőburokból.
Véletlenül ismerkedtem össze emberekkel, akik szintén írtak, és őszinte hálával tartozom Demeter Attilának, és Danny Gravernek, mert a segítségükkel józanodtam ki egy furcsa rózsaszín ködből. Ez a rózsaszín köd általában naiv, nőies, érzelgős és egy kicsit bugyuta is, a férfiak kifejezetten rühellik. Ki kell azonban jelentenünk, hogy a nyálas szöveg nem egyenlő a romantikával. Sokan hiszik, teszem hozzá, tévesen, hogy ez a romantikus irodalom jellemzője, de ez nem igaz, ez a „forró rágógumi-feeling” bárhol megjelenhet, másfelől a zsánereknek valószínűleg sajátos sikamlósságaik vannak. Vagyis mind lehet nyálas, csak máshogyan az. Ez ugyanis lehet írói allűr, és talán nem is totál értéktelen, csupán meg kell tanulni jól használni. Nos, nyálasan írtam, és ez a felismerés őszintén megdöbbentett, mert ehhez társult a semmiről írás különleges képessége. Nem volt benne tartalom, de erről a tartalomfelfedezésről később bővebben szeretnék beszélni, mert tartalmat tenni a szövegbe, egyáltalán nem egyszerű feladat, úgyhogy később ide még visszatérünk.
Komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy mit akarok ezzel a regénnyel, milyenné akarom formálni, hogyan vezetem végig, és legfőképpen: milyen narrációval, milyen hangon. Itt fennakadtam a plafonon, mint a ragacsos palacsinta, és legalább olyan nehezen bírtam lejönni onnan, nyelvileg, mentálisan, és hát, egyáltalán.

Elővettem a jegyzeteimet és megnéztem magában az összes életutat, az összes szereplőt. Akkor Anasztázia leült mellém, a vállamra tette a kezét és azt mondta, hogy ő egy császárnő, nem viselkedhet ostoba fruskaként ebben a történetben. Rájöttem, hogy nem értettem meg őt eddig, csak használni akartam, ahogy az összes szereplőmre eszközként és nem emberként tekintettem. Ez meg is látszódott. Amikor Anasztázia közelebb jött, és elmondta, sokkal komolyabb szeretne lenni, mint amilyennek ábrázoltam eddig, dühömben megírtam egy teljesen új kézirat kezdését, ez volt a tizenhetedik verziója a regény kezdésének, aztán letettem a tollat. Jó ideig nem írtam attól a dühös kezdéstől eltekintve. (Ez lett aztán a végleges a kötetben, de ne áruljátok el senkinek.) No, ekkor eldöntöttem, hogy tanulni fogok, mert tudtam, hogy újra kell gondolnom a regényt, legalábbis az elejét, a második fele egész jó, azt meg akartam hagyni. Így jutottam el az első karakteremhez, Anasztáziához. És így jutottam el oda, hogy tanulni akarjam az írást. Bizáncot ellőttem egyszer az Aranymosáson, kellett két tanfolyam, hogy újra beadhassam a feljavított verziót.
Belevágtam hát az Alapozó kurzusba. A következő részben erről lesz szó, hogyan éltem meg a tanulást, hogyan kerestem Bizánc mesélő hangját, hogyan ismerkedtem meg a szereplőimmel jobban, immár nem csak Anasztáziával, hanem Kagannal is. Azt is elmondom, hogy szerintem miért nem baj, ha egy szereplő az író projekciója (mert minden szereplő az, de ezt kifejtem bővebben is Kagannal kapcsolatban). Alább pedig hoztam egy részletet abból, milyen volt az a nagyon romantikus véna E/1-ben, amikor Anasztázia mesélt még a korai időkben, elvégre frankón végigírtam azt a regényt.

Részlet az ős-Bizánc kéziratból:
„Zira minden erejével azon volt, hogy felkészítsen a fényünnepre, ahol magyar férfit választhatok magamnak férjemül. Egy órával később pedig igazi bizánci pompában léptem ki a szép Zirával a közös sátrunkból, és nagyon izgultam a magyar kiejtésem miatt. Esküt tenni magyarul kellett, és nekem vadul dobogott a szívem, mert már hatalmas volt a mozgolódás, minden tábortüzet ember nagyságúra szítottak, és a somhegyi nemzetség táltosai vad önkívületben verték a dobokat a végeláthatatlanul sok tábortűz körül, füst szaladt a magasba, a nők énekeltek, és rengetegen táncoltak. Az emberek felvették legszebb ünnepi ruháikat, a férfiak díszes fegyvereiket aggatták magukra, és erejüket fitogtatták, versengtek, bort ittak, és a gyerekek még soha ilyen vidáman nem szaladgáltak. Mindenkinek megtöltötte a szívét ez az ünnep, ezrével köttettek ezen a napon a szent házasságok, ahol a hűséges tarján férfiak asszonyokra lelhettek.
− Majd el felejtettem valamit.
− Mit? − néztem Zirára vidáman, semmi különöset nem sejtettem. Megfogta a kezem.
− El kell mondanom neked, hogy Kagan vezért az életemnél is jobban szeretem, ő a bátyám, az apám, a szerelmem, a legcsodálatosabb ember ezen a világon, akit ismerek. Ő a mindenem, a családom, a napom.  Azt akarom, hogy boldog legyen végre, annyi szörnyűség történt már vele, és hát…
− Igen?
− Úgy döntöttem, hogy nektek adom a fiamat, amint megszületik. − bökte ki ragyogó szemekkel, és engem mintha leforráztak volna. Nem tudtam mit mondhatnék erre, de sejtettem, hogy Kagan még nem tudja. − Szeretném, ha a sajátodként bánnál vele, a fiaitok a testvérei lesznek…− meghatódva fűztem ujjaimat a hasára, és a kölyök éppen nagyot rúgott a tenyerembe.
− Nagy harcos lesz. − Mosolyogtam.
− A te fiad. Mostantól. − és összeszorult a szívem, ahogy Zira rátette kezét a kezemre, majdnem könnyekre fakadtam. Egy pillanatig meghatódott csendben voltunk. Zira nem tudhatta, hogy ez mit jelent számomra, és megérinteni a hasában Kagan gyermekét, majdnem megállt a szívem annyira ellágyultam hatalmas, nemes gesztusától. Ez óriási dolog volt a részéről, bár nem titkolta, hogy a gyermek három éves korától majd Kaganhoz kerül, de hogy születésétől odaadja, ez nagyon fájdalmas és végtelenül nagyvonalú tettnek minősült.
− Köszönöm.
− Szeretném, ha te adnál nevet neki.
− Rendben. − és akkor nem bírtam tovább, kicsordult a könnyem, de Zira félrefordított a bámészkodóktól, és közelebb húzódott hozzám.
Vidám közlékeny lénye egyszerűen varázslatossá tette, és olyan szép volt, olyan fiatal, és mégis olyan bölcs, hogy nemes lelke mély tiszteletre ösztönzött.
− Nem tudom meghálálni nagylelkűségedet, de ígérem neked, mindent megteszek majd, hogy kívánságaidnak eleget tegyek, Zira.
− Ne butáskodj, mától úrnőm leszel, ne sírj, mindenki minket bámul. − Ahogy felnéztem, Pardiusz hófehér alakját láttam elhaladni mellettünk, de másfelé akadt dolga, és én elképedve bámultam a magas, szürke szemű, gyönyörű balantir angyalt, aki a következő pillanatban megint az én szokásos öreg Pardiuszom volt. Az igazság pillanataiban Pardiusz megmutatkozott előttem a maga valóságában, és Zira őszinte jósága valódi volt, mellyel a földig alázta minden méltóságát annak a régi és távoli világnak, ahonnan jöttem.
− Anasztázia, kérlek tedd boldoggá őt, ígérd meg nekem, hogy nyugodt szívvel mehessek haza. − Bólintottam hüppögve, és ő folytatta. − A titkaitokat megőrzöm, és tudnod kell, hogy soha senkire nem voltam olyan irigy, mint rád. − aztán sugdolózva folytatta. − Csak egyetlen egyszer volt hozzá szerencsém, de Kagan vezér a legjobb szerető ezen a világon.
− Hé…
− Nekem egyelőre elmarad a nászéjszakám…− és olyan képet vágott, hogy hirtelen jóízűen felnevettünk.
− És át kell adnom még egy üzenetet is, de azt csak a füledbe súghatom.
Odahajoltam hozzá, és megkaptam életem első és utolsó olyan üzenetét, melyben a szívem olyan hevesen kalapált, hogy alig kaptam levegőt. Reszketett kezem-lábam, hallottam, ahogy Zira lassan, és jelentőségteljesen elmondja a szavakat egymás után. Kezemmel öntudatlanul is vadul a vállába markoltam. Tudtam, mit jelent. Aztán lehunyt szemmel engedtem, hogy visszhangozzon bennem újra és újra.
− A fekete sas üzenete, hogy szabadon száll.
Kétségbeesett szomjúsággal pásztáztam körül az embereket, hogy megtaláljam őt a szememmel, és ahogy ott állt néhány másik magyar vezér társaságában, a sátra előtt, pillantásomból azonnal tudta, hogy most kaptam meg az üzenetet. Megdobbant a szívem, annyira elszorult bennem, és ő úgy nézett rám éppen, mint azon a napon, amikor először találkoztunk. A szokásos sejtelmességgel, amit a legkevésbé sem találtam már fenyegetőnek. Odébb sétáltam, hogy tőle oly távol, megkerüljem a tábortüzet, és a helyemre menjek, ahol a lányok már lelkesen csiviteltek egymással, és ő követett engem a nyílt tekintetével. Zira már messze járt, néhány barátnőjének ígért segítséget a készülődésben, és lépteim közben nem sikerült elszakadnom a szép somhegyi fejedelem fürkésző pillantásaitól. Megálltam egy helyen, ahonnan bár messziről, de jól szemügyre vettük egymást. Biztos voltam benne, nem is hallja, amit körülötte beszélnek, ahogy én sem hallottam már a külvilágot. A dobszó elcsendesedett, és valami belső dallam szólalt meg bennem távolról, oly szép és kifürkészhetetlen, aminek az ember akaratlanul is átadja a lelkét. De én akartam is, ezt a dallamot, ezt a világot átszövő rezdülést, ami a legközelebb állt az univerzum tökéletességéhez. Beszélhettem volna hozzá bármily messze is volt, hallhattam volna lágyan hozzám simuló gondolatait, de csak ezt a dallamot hallgattuk mindketten, mert amikor két lélek lassan egymásba fonódik, finom szálaik gyengéden összekapaszkodnak, játszadozva simogatják egymást, olyankor ez a dal mindennél többet elmond.

Ezt követően megpróbáltam átírni E/3-ba egyes részeket, de nem mentette meg a dolgot, íme:

„A férfi, akinek tekintete teljesen önmagaddá tesz. Ő az. Anasztázia a kinyitott lelkével Kagan gyönyörű tekintetébe mélyedve teljesen önmaga lett. Nem Bizánc császárnéja, Rómanosz vagy Phókasz özvegye, nem, nem, már nem Theophanó volt, de még csak nem is Kratérosz nagyúr leánya. Egyszerűen csak Anasztázia. A somhegyi magyarok fejedelmének szerelmes fénye, és ez többet ért számára, mint száz Római Birodalom császársága együtt véve. Aztán megengedte magának, hogy ennek a fénynek érezhesse magát egy elmélyült, tovább gyöngyöző, egymásba fonódó dallamban.
Ott lappangott bennük tizenöt év. Túl sok volt már az elhallgatott szó, a néma suttogás, a sóvárgó hangtalan üvöltés, a csendes kín. Nem voltak rá szavak, nem akartak beszélni róla, csak érezték. Égetőn hallgattak a gyötrő gyönyörűségű emlékeikről, a lopott csókjaikról, véres küzdelmeikről, szenvedélyes pillanataikról, maró csalódásaikról, hiszen oly keveseknek bizonyultak, hogy legyőzzék az egész világot, de ott sorakoztak némán titkos és felemelő üzeneteik is. Ott sajgott bennük a mélységesen eltemetett sóvárgás, egy érett, fájdalmasan beteljesületlen szerelem, aminek mostantól odaadhatják magukat.
Ez a különösen gyönyörűséges tudat ragyogott fel az összeolvadt, elszakadni képtelen tekintetükben. Mint egy ébredés, amikor minden érzék tudja, hogy új nap virrad, egy olyan nap, melyre egész életükben csak vártak, és most, hogy elérkezett, nem merték elhinni. A jövő közeleg és nehezedik rájuk, vajon működik majd ez a szerelem akkor is, ha beteljesül? Nem csak a titkok és tiltások tették olyan erőssé? Mikor fogják érezni, hogy beteljesült, mitől lesz azzá, amiért eddig reszkettek? Kagan rá nézett, tudta, hogy ez most más lesz, a szívénél is sokkal mélyebben rejtegette ezt a titkos szerelmet, olykor még önmaga elől is, mert neki a lelkét adta, legtitkosabb darabjait annak, ami még megmaradt belőle, és amivé még válhatott. Egész lénye a rabjaként vergődött végig az életen át eddig, és úgy tűnt, örökre az is marad. Bizánc császárnéja egy barbár szolgája volt egész életében. Ez a felismerés kis híján halálra rémített, és új jelentést kapott a szó, mely oly gyakran elhangzott a szájából és csak neki tűrtem el ezt az arcátlanságot, amint hízelgő és szeretetteljes hangsúllyal mondja: „szolga”. „

Miközben ezt idemásoltam, kívülről látom az egyik legnagyobb gondját a szövegnek, ami legalábbis a tartalmat illeti, és ami elárulja a történet legnagyobb dramaturgiai hibáját, látens formájában: "(…) hiszen oly keveseknek bizonyultak, hogy legyőzzék az egész világot.” – Akkor még nem hittem el, hogy képes vagyok íróként alkalmassá tenni őket arra, hogy legyőzzék a világot. Ma már csak mosolygok ezen. Mert tudom, hogy megcsinálták, velem együtt, nem is akárhogy. Na, de aki olvasta a regényt, az tudja…


Így nézett hát ki az a nehezen megfogható, édeskés cukormáz, igen, ez az a „forró rágógumi feeling”, a nyálasság, amit soha senkinek nem lett volna szabad megmutatnom. Maradjunk abban, hogy a képzavarokat, helyesírási hibákat is szándékosan benne hagytam, afféle tanúságtételként, hogy tanuljunk belőle – én is. Remélem, hogy nem szenvedtetek a szövegtől túlságosan, aki pedig még nem olvasta a Bizánc regényeket, annak mondom, hogy garantálom, a megjelent regény rég nem ilyen. Bátran vágjatok bele!
Nemsokára jövök a következő résszel, amiben a már fent említettek mellett jobban Kaganról lesz szó, és arról, miért volt számomra annyira nehéz megírni őt.

Köszönöm a figyelmet, ha tetszett a bejegyzés, örülök, ha megosztod te is! 
Várlak vissza a jövő héten, Kagannal!

Üdv:

Pandi







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése