2018/12/12

OKTÓBER-NOVEMBER-DECEMBER

A szögre akasztott felszerelésem :D
Munkanaplóm:
Az október komoly identitásválsággá alakult nálam, noha az írói ars poétikám megmaradt, olyan hiányosságokat véltem felfedezni a környezetemben, amitől egyéb irányokba indultam a szokásoshoz képest.
Írónak lenni nemcsak írásmunka, hanem tapasztalatszerzés is, munkabírás, szakmai topon-lét. Rájöttem, hogy ezekre időt kell szánnom, és vannak olyan szakmai kérdések, amikben tisztábban kell jelenlennem, jobban kell tudnom dolgokat, egyszóval tanulnom kell.


Októberben Sütő Fannim jóvoltából nekigyürkőztem egy újabb angol nyelven beadott novellapályázatnak. Ennek az eredményét később tudom meg, de nincsenek illúzióim.

Időközben a filmes projektjeim is alakulnak, de ezekről nem beszélek addig, amíg nincs valami biztos esemény, ami már megtörtént. Nem szeretek a levegőbe beszélni, és félrevezető lenne, ha előre beharangoznék olyasmit, ami még csak megtörténhet. Tudom, van ilyen marketing is, de ezt a filmekkel kapcsolatban szerintem inkább felelőtlenség lenne alkalmazni, mint jó fogás.

Novemberben jártam Miskolcon, nagyon jó élményt volt, ezer hálám Trux Béláéknak, hogy meghívtak, befogadtak és megvendégeltek. Imádtam a dolgot, bár volt némi kalandom is, amikor Béla mellett ültem az autóban. Ő ugyanis úgy vezet a városban, mint egy Forma 1-es pilóta, és olykor megkönnyebbülten szálltam ki, hogy nem toltunk meg hátulról senkit, hogy jobban igyekezzen már...
Na, de egyben maradtam. 

A fekete sasom magasra szállt, és egyre inkább látszik, hogy a közönség nem csalódott a befejezésben, aminek örülök. Valamint sikerült 7 részig eljutnom a blogomon a beszámolómmal a regény keletkezésével kapcsolatban. Ezzel megakadtam egy kicsit, mert novemberben rám köszöntött a gyári munka, és elkezdtem olyan krónikus időhiánnyal küzdeni, amilyenem még nem volt.

Az időhiány persze minden írónak a rémálma, de a küzdelem végén én látom a kiutat, tudom, miért csinálom, amit. (Erről most nem beszélek.) Sokan döbbenten kérdezik, hogy te mi a francot keresel itt? Hát,  mit?
Író vagyok. Kíváncsi. Művészként mindenhol van helyem a világban, és ez a hely, jaj, ez a hely nagyon érdekes. Nem mondok róla semmit, mert nem lehet, de tele vagyok friss élményekkel, különös ismeretségekkel, és ezen túli karakterekkel, érzelmekkel és tapasztalatokkal, amit sehol másutt nem tudnék beszerezni. No, nem kell megijedni, nem nevesítek senkit, és eszemben sincs a következő regényemben egy gyárról írni. Egyszerűen bekonvertálom az egészet az alkotói gépezetembe, ami a felismerhetetlenségig átalakítja az eseményeket, élő embereket úgy, hogy eleven írói eszköztár lesz belőlük, és remek alapanyag. Úgy éreztem, kell egy olyan közeg, amiben nem elsősorban íróként vagyok jelen, és most olyan lettem, mint Mátyás király álruhában. Most nem az a dolgom, hogy írjak, hanem hogy helytálljak. Idegen helyen, idegen közegben, szinte méltatlanul, de ettől olyan erőket nyerek, ami csak az enyém lesz és amit senki nem vehet el tőlem. Nem szégyen a munka, és ezzel kell fizetnem a tapasztalatért, mert ritka szép látvány az élet legalja, a pokol alulnézetből, ami másoknak valóság, és kiúttalan lét, az nekem kaland, amiből akkor lépek ki, amikor akarok.


Az érzelmi terhelésről most nem szólok, az bonyolultabb, egyelőre nem billentem ki az egyensúlyomból, és ez megnyugtató. Nem is szándékozom.

Van azonban írós munkám is bőven. A királynés sorozathoz annyi könyvet kell beszereznem, hogy eltart egy darabig a kutatás, de alakulnak az elképzeléseim, az első részeket lassan elkezdem összeállítani részleteiben is. De ez sok idő lesz. Ha épp elkeseredek a magyar virtuson, olyankor meg inkább fantasyt akarok írni, ami azért nem jó, mert csak egy bizonyos érzelmi állapotban jutok hozzá, így elválasztottam a két munkát. A kutatást és a fantasyírást külön kezelem.

És igen, sokakat érdekel, hogy állok a Mágus és Sárkánnyal. Nos, egészen máshogy, mint ahogy terveztem. Ez a történet túl szép ahhoz, hogy elrontsam, és egy bizonyos keretbe szuszakoljam. Elengedtem az elvárásokat, és a megfelelési kényszereket, lazán megírom, amit az írói lényem megírásra alkalmasnak talál. Hagynom kell kivirágozni, és nem lenyesni már a bimbókat. Úgyhogy nem engedem beleszólni a morcos szerkesztő-fejemet, hogy de így hosszú lesz, ezt vedd ki, ezt nem kell beletenni...Túlírod, ezt nem fogják érteni, ez nem fog tetszeni, ez így nem helyes, ez nem elég jó! De! Beleteszem, mert tudom, mit akarok. Utólag ráérek kitalálni, mi legyen a történettel, ha elkészült. Úgy sejtem, hogy egy vaskos kötet lesz akkor is, ha nem akarom, és tudomásul kell vennem: attól még, hogy fantasyt írok, nem kell eldobnom azokat az írói eszközöket, amiket korábban magabiztosan használni tudtam. Minden történet akar valamekkora lenni, és az író nagyon kicsi ahhoz, hogy pár apróságtól eltekintve ezt beszabályozza anélkül, hogy elrontsa az egészet. Ez volt az idei évem legvelősebb írói tapasztalata. És a túlírás szót nem akarom meghallani még egyszer. Mert van túlírás, igen, ugye hát túlírni is lehet. Mint ebben az előző mondatban itt, ha két tagmondatnál leírjuk kétszer ugyanazt a tartalmat más szavakkal. De a részletek, a finom specifikumok nem lehetnek túlírások. Azok kellenek akkor is, ha a regény duci lesz. Akár több kicseszett jelzővel is, ha úgy tartja a kedvem. A saját írói kedvem, mert író vagyok, aki tudja, mit akar.

Beleálltam hát a nagy viharokba, hogy átmenjek olyan poklokon, amiket részben már ismerek. És látok magam előtt egy ismeretlen poklot is. De arról szót sem ejtek, mert ha kíváncsi vagyok valamire istenigazából, hát az az, és ha mód lesz rá, mindent megteszek, hogy kikerüljem. Mert ez a kikerülés az egyetlen józan megoldás. Túlélem ügyesen ezt az időszakot, aztán jövök. Írni fogok. Szerelmes leszek, választok valakit, akit szenvedélyesen betakarhatok a lelkemmel. Jó barát maradok, és őrzöm a humoromat. És nagyon sokat írok, mert az író ír minden körülmények között. És mert annyira várom, hogy elkészüljenek a megtervezett munkáim!

Nemrég megkérdezte valaki:
- Hogy csinálod ezt, miért mosolyogsz mindig?
- Mert szeretek élni, és az most van.

De soha senki nem mondta, hogy az életben a fájdalom nem talál meg, dehogynem. Sokszor fáj, sokszor kell tűrni, és ami fáj, az azért nem mindig rossz, lehet, hogy csak izomláz, amitől aztán erősebbé válunk. Az életet kicsit tűrni is kell, és nem mindig nyafogni. Csak azt remélem, nyílt sebet nem üt rajtam, mert az már más kategória.

Ki kell hoznom magamból a maximumot, és gyúrok a dologra. Erről szólnak az őszi-téli hónapjaim, erősödöm és mélyen elvonulok a tél sötétjébe, ne is keressetek!

A december pedig biztosan tartogat meglepetéseket, de így év végén én már csak mosolygok, ezennel azt is tudhatjátok, hogy miért.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése